Megváltoztathat egy életutat egyetlen fotó? Mi kell ahhoz, hogy egy kép örökre az emlékezetünkbe égjen úgy, hogy bárhol, bármikor fel tudjuk idézni? Miben rejlik a kép punctuma? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben az Art Cinema új kiadványának, a The Photograph That Changed My Life lapozgatása közben.
A múlt szerteágazó és befejezetlen kutatásokat, a jövő kérdéseket és még fel nem tárt titkokat rejt. És éppen ebbe a kontextusba helyezve, és ezáltal élővé téve válik izgalmassá az ATLAS-projekt és az elkészült könyv.
Fotóművészekkel való képzeletbeli találkozóra invitálja a látogatót gyűjteményén keresztül Madeleine Millot-Durrenberger, a Mai Manó Házban megrendezett A műgyűjtés szenvedélye című kiállításon.
A That which is Unseen című keménykötésű fotográfiai albuma három évtized munkáját foglalja össze közel százhatvan oldalon. Úgy a riporteri évek munkáit, mint az önfinanszírozott (szerelem)projekteket felvonultató kiadványban Prashant Panjiar érdeklődésének egész spektrumát áttekinthetjük.
Fred Herzog – aki már az ötvenes-hatvanas években is színesben fényképezett – több mint ötven évig majdhogynem kizárólag Kodachrome diafilmmel dolgozott, s csak az elmúlt évtizedben vált lehetővé – az archív pigmentek fejlődésével –, hogy képeiből olyan nagyítások készüljenek, amelyek visszaadják diái kivételes színtelítettségét.
Wang Bing több mint nyolcszáz oldalas kiadványa, a The Walking Eye az alkotó nyolc filmjéből mutat be szekvenciákat. Az album a kínai művész a párizsi Le Balban megrendezett kiállításának katalógusa is, ahol az elmúlt húsz évben készített dokumentumfilmes munkáit videóinstallációkként mutatják be.
Geibl Kata új könyvének, a Void kiadó gondozásában megjelent There is Nothing New Under The Sunnak minden képét konzisztensen átjárja a napfény. Más sorozatban talán ez fel sem tűnne, mégis, ez az elem – a kiadvány címének tudatában – valahogy lemondóvá, kiábrándulttá, már-már nihilistává teszi e munkát.
A látogató nem is a kirívó témaválasztásokra vagy legmeglepőbb környezetekből tudósító sorozatokra, hanem sokkal inkább azokra a munkákra kaphatja fel a fejét, amelyek már-már a Paris Photo vásáron különcködve, a fénykép klasszikus mediális megoldásain túllépő, kísérleti(bb) alkotások voltak.
A 2012 óta évente kiosztott Paris Photo – Aperture Foundation PhotoBook Awards díj a fotókönyv-kultúra egyik legrangosabb elismerése. Minden évben három – a legjobb Első Fotókönyv, az Év Fotókönyve és a Legjobb Katalógus – kategóriában versenyez harmincöt kiválasztott alkotás.
A Margaret Watkinsról szóló cikkek, tanulmányok, bejegyzések, sőt, a Mai Manó Házban rendezett kiállítás falszövege mind kiemelik, hogy a fotográfus a 20. század elején mennyire forradalmi módon írta felül a társadalmi nemi sztereotípiákat és élt olyan életet, amely nemcsak a saját korában, hanem még manapság is egyedinek tűnhet.
A film esztétikai hiányosságait több kritika is taglalta már, így most leginkább a fotográfia szempontjából vizsgáljuk az alkotást, másfelől a fotográfia azon szociokulturális vetületeiről is szó esik, amelyekről a Post Mortem világa és cselekménye sajnálatos módon megfeledkezik.
A Hatje Cantz gondozásában megjelent Side Walk című fotóalbum a nyolcvanas évek New Yorkjában készült színes képeiből válogat. Sok közülük még soha nem jelent meg, és ebben az kiadványban mutatják be először. 1979 és 1986 között New York egyfajta menedék volt a fotográfus számára. Itt átadta magát az utcák forgatagának, megörökítve sokrétű arcukat.
A 176 oldalas, csupa álló formátumú képet tartalmazó keménytáblás album könyvterve egyszerűségével is „időtlen” hatást nyújt, mellőzi a mostanában népszerű tipográfiai trendeket és design-elemeket.
Tizedik „születésnapját” ünnepli a Pictorial Collective elnevezésű, kortárs fotográfusokat tömörítő művészcsoport. A jubileumi évforduló alkalmából grandiózus méretű (200 fotót) bemutató kiállítást rendezett a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ. A nagyszabású tárlaton a csoport tizenhárom tagjának munkásságából mutatnak be egy-egy sorozatot a kurátorok
Találó és kifejező homonímia, kötetcímként is adekvát az élek szó. Épp olyan egyszerűséggel fejezi ki a legkomplexebb egyes szám első személyű emberi alaptapasztalatot – én élek –, mint amilyen letisztultak az „absztrakció”, a „konstruktív fotográfia” és az „építészeti minimalizmus” jegyeit hordozó munkák.