Mit adott nekünk a fotó 180 év alatt?

Röviden: mindent. Vagy pont ellenkezőleg.

180 évvel ezelőtt, ezen a napon történt valami, amit jobb híján a fotótörténet, a fotográfia felfedezésének mérföldköveként, origójaként tartunk számon. Ezen a napon indult világhódító útjára a fényképezés, amelynek egyik igen lényeges alkotóelemét, a kép rögzítésének egy relatíve sikeres módszerét, képletét tették nyilvánossá a francia akadémián.

A képrögzítés története maga is kész regény, de elég annyit tudni, hogy Louis Daguerre felfedezését, a dagerrotípiát François Arago tudós és parlamenti képviselő első fázisban 1839. január 7-én, a Tudományos Akadémia ülésén bemutatta, és kérte a kormányt, hogy anyagilag is támogassa a forradalmi találmányt. Amikor ez megtörtént, augusztus 19-én ismét az Akadémián, a nagy nyilvánosság előtt részletekbe menően ismertette az immár felszabadult, bárki által használható eljárást.

Az esemény horderejét nehezen tudjuk elképzelni, mivel 180 éve történt, hajlamosak vagyunk a mától radikálisan különböző, csak adott korban megérthető momentumként felfogni. Holott a bejelentés egy szemtanújának elbeszélését olvasva, mintha az új iPhone bemutatójáról kapnánk drámai, krimibe illő tudósítást. Hatalmas tömeg várakozott már órákkal a bejelentés előtt, és ahogy szivárogtak a hírek az épületből arról, mi a vegyi képlete a dagerrotípiának, úgy nőtt az izgalom. Amikor pedig minden kétséget kizáróan biztos adatokhoz jutottak, megrohanták a fotóboltokat, pontosabban az optikus üzleteket a vegyszerek után, utána pedig rávetették magukat a városra, a megörökíteni kívánt látványokra.

Ahogy a szemtanú emlékezik: „Az Akadémia épülete előtt kíváncsiskodók tömege gyűlt össze – emlékszik a szemtanú – ama emlékezetes ülés napján, amikor végre nyilvánosságra hozták az eljárás lényegét. Két órával az ülés megnyitása előtt érkeztem az épülethez, de már nem jutottam oda be. A tömeg – velem együtt – kíváncsian várta az épületből szivárgó híreket. Hirtelen egy asszisztens jelenik meg. A tömeg körülveszi, faggatja. Judeai aszfalt és levendula esszencia – közli a beavatottak biztonságával. Kérdésekkel halmozzák el, de többet nem mond. Az emberek most egy újabb hírhozó köré sereglenek. Általános megdöbbenés. Szó sincs judeai aszfaltról és levendula esszenciáról. Jód és higany – hangzik a tömör válasz. Az ülés eközben befejeződik. Rohanok jódot vásárolni és azon sopánkodom, hogy – mivel a nap már lemenőben – másnapra kell halasztanom a kísérletet. (…) Néhány nappal később az optikusok üzletét elöntötte a fényképezni szándékozók tömege. Az utcán, itt és ott, mindenütt beleütközünk a műemlékeket fényképező amatőrökbe. (…) Mindenki meg akarja örökíteni az ablakából elé táruló látványt. Az, akinek az ég egy darabját és néhány tetőrészletet sikerült lefényképeznie, már boldognak mondhatta magát. Újra és újra, mint egy megszállott, számlálgatta a képen látható tetőkön a cserepeket…” (idézi Szilágyi Gábor: A fotóművészet története. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1982, 49-50 p.) Ha megpróbáljuk feltérképezni ennek az elképesztő izgatottságnak az okait, azaz korabeli beszámolókat olvasunk, mit is gondoltak az emberek a fotózásról, akkor ismét meglepetésben van részünk. Merthogy akkor is körülbelül ugyanazt gondolták az emberek a fotóról, és attól lettek izgatottak, amitől ma is. A fotó a világ hű tükre. Bingó. A civilizáció történetében először kerül olyan eszköz az emberek kezébe, amivel úgy érzik, nem a valóság ilyen-olyan tökéletességű másolatát tudják megalkotni, hanem szinte magát a valóságot, annak pontos lenyomatát rögzítik, csak kicsinyített formában. A természetet magát tudják tükrözni. Ahogy egy korabeli lapban olvassuk, mert magyar nyelven is igen gyorsan terjedt a felfedezés híre: „…mi személyesen láttuk Daguerrenél a kis mesterműveket, mellyekben a természet magát letükrözi, s kevés szavakkal, de híven, közöljük a nyert benyomást. (…) Milly remek rajz! milly fenséges árnyéklat! mily tökéletes kivitel. Milly ámítón adatnak itt vissza a tárgyak! s a domborművön (…) milly élénken lép elő minden! (Századunk, 1839. február 12, 160 p. Idézi Farkas Zsuzsa: A fénykép fogadtatása Magyarországon. Aetas, 2017/4.) Figyelemre méltó, hogy itt nemhogy a képkészítő eszköz tűnik el, de a képet készítő ember is háttérbe húzódik, kikerül a reflexióból, hiszen a fényképezésben a természet, a világ ami „magát letükrözi”, aminél objektívebb dolog nem is lehetséges.

Egy másik lapban így hasonlítják össze a fotót a hozzá képest tökéletlen festészettel: „Ha mi egy  rajzot  vagy  föstvényt  vizsgálunk,  azonnal  megegyezünk  aziránt  minmagunkkal,  hogy az másolat s nem valóság… (…) A daguerreféle ábrázolatok valami egészen más. Itt a természet maga ismétli magát, itt minden mutatvány maga a természet, csakhogy kisebbített alakban. (Nemzeti Társalkodó, 1839. július 20. Idézi Farkas Zsuzsa ugyanott, 164-165 p.) A felfedezés iPhone bemutatóra hajazó izgalmi effektusát, szexepiljét, mégpedig próféta módján előrevetítve annak elképesztő világhódító útját, sikerességét is, maga Arago írja le az Akadémiának tett jelentésében: „A Daguerrotypia készítése semmiféle olyan különleges ismeretet nem igényel, amellyel bárki ne rendelkezne. Sem rajztudás, sem kézügyesség nem szükségeltetik hozzá. Pontról pontra betartva néhány egyszerű előírást, aligha akad bárki, akinek ne sikerülne éppúgy e képek elkészítése, mint magának Daguerre úrnak. (idézi Szilágyi Gábor ugyanott, 49 p.) Már 1839-ben készen volt tehát az a szellemi képlet, a hit, és cselekvési program, ami máig meghatározza a fotó létmódját, és megalapozza a vele kapcsolatos félreértések és problémák hekatombáit. Merthogy ezekben az években az emberiség azon része, amely hozzájut a kezdetben meglehetősen drága eszközökhöz, vegyszerekhez, úgyszólván ráveti magát, mégpedig minden reflexió nélkül a világra, annak megörökítésére. Ez a naivitás, gondolattalanság ma is a fotóhasználat jellemzője, inkább csak készítjük, sokszorozzuk a képeket, mintsem, hogy megértenénk őket, vagyis azt, mit is csinálunk. Hiszen az ember kezében ott egy gép, amihez alapvetően nem kell érteni, elvben majdnem mindenki számára hozzáférhető, és varázslatos módon megmutatja és rögzíti azt, amit látunk vagy látni vélünk, főképp saját magunkat. A gép, amihez nem kell érteni, maga a tökéletes kapitalista csodafegyver, hiszen minden, ami ma is történik, a fényképezésre épülő egész technológiai ipar, és a belőle származó hatalmas profit, már a Kodak szlogenjében benne van: „Nyomja le a gombot, a többit bízza ránk!”

A fényképezésnél csalókább és hamisabb dolog talán nincs is a világon, hiszen szirénhangjával kecsegtet, hogy csak a valóságot, a tiszta valóságot látjuk, minden közvetítés nélkül. Holott a gépezet egy sor (látási, észlelési) konvenció, forma puszta tárgyiasulása. A fotográfiai módszer egy bűvészhez hasonlatosan, apró trükkök segítségével leplezi el, tünteti el saját magát, teszi láthatatlanná azt a keretet, amivel, és amin keresztül megformálja számunkra a látványt. Pontosabban: a gép nem formál meg semmit, a gépet ugyanis mi magunk alkottuk és alkotjuk meg, azaz mi formáljuk meg saját magunk számára azt a spektákulumot (Guy Debord), amit aztán naivul valóságnak ismerünk fel. Elhisszük, bedőlünk a gépi közvetítés miatt saját csalásunknak, trükkünknek. Csak azt látjuk, ismerjük fel, amit mi magunk alkotunk meg. Ami ma egy permanens nárcisztikus aktusban abban kulminálódik, hogy folyamatosan, végtelen mennyiségben pusztán saját önarcképünket alkotjuk, módosítjuk és mixeljük, azaz hazudjuk meg végtelen mennyiségben. A fotográfia története egy bizonyos perspektívából a világ hihetetlenül sikeres bekebelezéséről és eltüntetéséről szól. Csak az valós, az létezik, az érdekes, amiről kép készül, azért létezünk, dolgozunk, alkotunk, hogy kép készüljön rólunk, hogy látványosság legyünk. A képek mennyisége pedig gyakorlatilag végtelen, és sikeresen takarja el azt a bármit, azt a Mást, ami nem mi vagyunk, és amivel így szembenézni sincs esélyünk. A fényképezés a világról alkotott másolatunk, módosításunk továbbmásolása, továbbmódosítása egy végtelen hatványon. Mintha egyszerre ragadt volna be a laptopunk összes billentyűje és végtelen sebességgel és teljesen összefüggéstelenül írna valamit, ugyanazzal a korlátozott betűkészlettel. Amiben mi a valóságra, a saját néma és kifejezéstelen arcunkra ismerünk.  

Paradox módon, a fotó (vagyis mi magunk) olyan eszközt adott a kezünkbe, amely eszköz fokozatosan céllá vált, eltüntette sosemvolt tárgyát, majd bekebelezte alkotóját is. Egy posztapokaliptikus forgatókönyvben ugyanolyan gépek vagyunk, mint amire az emberek 1839. augusztus 19-én rávetették magukat. Sikeresen alkottuk meg és vesztettük el saját magunkat egy fiktív és végtelen tükörrendszerben.

Mit adott nekünk a fotó? Egy kiborgot.

Bingó.