„NEM MEGSZŰNTEM/CSAK VALAHOGY/NEM VAGYOK”

„A történelem során a nők idejét folyamatosan

megszakítják és feldarabolják, a mindennapok

ritmusát a házvezetés, gyereknevelés és hasonló

sziszifuszi feladatok szabják meg – vagyis a közösség

 és a családi kötelékek szorosan tartása.

Ha az alkotás feltétele a koncentrált, zavartalan,

magadra fordított idő, olyan idő, amelynek eltöltéséről

 csak te rendelkezel, amelyet te irányítasz, akkor

 ez valami olyan luxus, amelyre a nők nem számíthatnak,

 legalábbis úgy biztosan nem, hogy ne legyenek

 végtelen önzéssel vádolva. Még ma is, világszerte,

 amikor annyi nő dolgozik a munkaerőpiacon,

 a nők még mindig legalább kétszer annyi időt töltenek

 házimunkával és gyerekneveléssel, mint a férfiak.”

Brigid Schulte: Egy nő legnagyobb ellensége?

A saját magára fordított idő hiánya

Gáldi Vinkó Andi legújabb munkája, a Sorry I Gave Birth I Disappeared But Now I’m Back ritkán látható töménységű és komplexitású, változatos regisztereken megszólaló, hol tragikus, hol vicces, hol költői, hol alpári, hol tárgyilagos, hol szívszorító, hol megrázó, hol gusztustalan sűrű leírása az anyaságnak, pontosabban az anyaság általa megélt kezdeti időszakának.

A munka jobbára kisméretű, a falra rózsaszín ragasztószalaggal rögzített, változatos sorokba, horizontálisan és vertikálisan is rendezett képekből, és a képek közé ékelődő, ugyancsak kisméretű, és fekete szalaggal felrakott szöveges, rajzos papírlapokból áll. Az installálási mód az anyag személyességét, intimitását és naplószerűségét emeli ki. Amit látunk, az nem a művészeti galériákban megszokott távolságtartó műtárgyprezentáció, hanem egy nő magánbeszéde, képkirakósa saját magának, saját magához. A falra ragasztgatott kép- és szövegcetlik igazi helye a saját otthon tere. A kiállítást nézve mintha ebben a személyes, intim térben, az anya terében járnánk körbe. A nagyfokú személyességnek pedig komoly tétjei vannak. Az alkotó megpróbálja feldolgozni és megérteni, nagyjából minden fogódzó híján, mi történik vele, mi változik benne anyaként, és micsoda, kicsoda most ő. A sorozat önmegértési- és önmeghatározási kísérlet, de mivel az anyaság nem csak egy ember tapasztalata, így munkája az anyaság meghatározási, pontosabban újra meghatározási kísérlete is.

A munka és feladat elsőre különösnek tűnhet. Szimplán és reflektálatlanul kéznél lévő fogalmaink, képzeteink, továbbá ezek képi reprezentációja szerint az anyaság nem (különösebben érdekes) téma, nem kérdés, hiszen egy szilárd és stabil, örökérvényűnek tetsző rendszer egyik jól meghatározott eleme. A társadalom (patriarchátus, de inkább neopatriarchátus) alapsejtje a család, amelynek feleségként, anyaként egy, a férfival látszólag egyenrangú - hiszen a munkaerőpiacon ugyanúgy jelen van - eleme a nő. Rá azonban kettős szerep hárul, hiszen a produktív munka mellett, szinte teljes egészében ő felel a társadalmi reprodukcióért is, ez azonban jobbára láthatatlan marad, se nyoma, sem fizetsége nincs: „A társadalmi reprodukció vagy reproduktív munka alapvetően két, empirikusan ugyan összefonódó, de analitikusan szétválasztható tevékenységet foglal magába: az élet (munkaerő) hosszú és rövid távú újratermelését. Az első, az élet termelése vagy hosszú távú újratermelése a gyermekek világrahozatala és felnevelése köré szerveződő tevékenységeket foglalja magába; a második, az élet rövid távú újratermelése pedig azokat a tevékenységeket, amik közvetlenül szükségesek ahhoz, hogy az ember életben maradjon és napról napra visszanyerje a munkaerejét. Amellett, hogy az első magába foglalja a terhességgel és a szüléssel járó munkafolyamatokat, mindkettő a szeretet, a szexualitás, a gondoskodás és a házimunka formáiban jelenik meg. (…) A reproduktív munka az emberi társadalomban a nemek között egyenlőtlenül oszlik el, jóval nagyobb része terhelődik a nőkre, mint a férfiakra. (…) …a reproduktív munka a kapitalista világrendszer alapvető erőforrásaként működik; e kulcsfontosságú erőforrás rendszerszintű kiaknázásának pedig egyik alapvető feltétele, hogy a rendszer által működtetett könyvelésben e munka értéke el legyen tagadva, a munka végzése pedig láthatatlanná legyen téve. (Csányi Gergely, Gagyi Ágnes és Kerékgyártó Ágnes: Társadalmi reprodukció. Az élet újratermelése a kapitalizmusban, 6-7, 26 p.)

Anyaként a nő egyfajta skizofrén léthelyzetben van, hiszen a munkahelyén, szakmájában ugyanolyan mértékben és módon vesz részt a termelésben, mint a férfi, bár természetesen nem ugyanazokkal a jogokkal és fizetséggel, emellett azonban biztosítja, hogy a család férfi tagja termelhessen, továbbá továbböröklődjön. Ez utóbbiért pusztán egy szimbólumot, egy toposzt, egy keretet „kap”, amelynek meg kell felelnie, a jó feleség és jó anya elnagyolt konstrukcióját. E konstrukció meglepően szívós, a polgári anya fogalma 18. századi kialakulásának leírása ma is érvényesnek tűnik: „A lassan elterjedő burzsoá anyamítosz szerint az anya egy angyali, vágy nélküli lény, aki bármit kész feláldozni az otthon melegéért és gyermekeiért. A polgári asszonyt és főleg a polgári anyát olyan szentimentális mítosz kezdte körüllengeni, ami olyan elvárásokat hordozott magában, amelynek hús-vér nő nemigen tudott megfelelni.” (Csányi Gergely és Kerényi Szabina: A „jó anya” mítosza Magyarországon a reproduktív munka és a piac globális történetének szempontjából, 142.)

Az anya ma is a verbális és vizuális reprezentációk elnagyolt, homályos figurája, akiről elég annyit tudni, hogy szolgál, kiszolgál, hol a férjét, hol a gyerekét. Hogy milyen módon teszi ezt, és ki is az, aki ezt teszi, nem tudjuk, nem látjuk, el van leplezve a neoliberális neopatriarchátus (Beatrix Campbell) szabályai szerint. Nincs leírva, megmutatva pontosan mi is történik a női pszichével, testtel, munkával, hivatással, amikor anyává transzformálódik. Ezért nincsenek fogódzói Gáldi Vinkónak sem.

Így, ha a valós anya megmutatkozik, és mindenképp másként mutatkozik meg, mint amit az anyamítosz, a képe előír, a megbotránkozás, az undor, vagy a rossz anyává válás veszélyének teszi ki magát. A spektákulum társadalmának nárcisztikusan csillámló felszíne nem viseli el a valós, mégpedig a nő, az anya valóságának betörési kísérletét. Mindent helyettesít a szeretettel egymásra mosolygó anya és gyerek képe. Amely idill fölé magasodik a férfi domináns alakja. A részletek nem fontosak, nem érdekesek, mert túlságosan felkavaróak, nem értelmezhetőek egyértelműen, szubverzívek.

Gáldi Vinkó Andi sorozata az Anya sűrű és megrázó valóságának labirintusába vezet be. Azt a valóságot és azt az ént mutatja meg, aki szinte az őrület határán próbálja összerakni magát, összeegyeztetni skizofrén valója darabjait, és szó szerint túlélni a szinte majdnem 100%-os megfeszített figyelmet követelő zaklatott, alváshiányos mindennapokat. Amikor a korábban majdnem kizárólag a saját magára irányuló gondoskodásnak most egy másik, igen lassan öntudatra ébredő, elsőre félelmetesen kiismerhetetlen, dekódolhatatlan, és a szeretet kontextusában is fárasztó, szó szerint kimerítő lény a tárgya. Hiszen hogyan lehet az, hogy egy gyerek megszületésével szinte kettéválik az élet és az én akkorra és mostra? Mégpedig olyan mostra, olyan új énre, akit szinte újra kell tanulni, pontosabban meg kell keresnie, hiszen bizonyos értelemben az én kívül került önmagán, egy gyerekről való gondoskodó viszonyban van. Már ha az anyának van erre ideje a szinte lázálomszerű, egyszerre mérhetetlenül hosszú, végtelen, és hihetetlenül gyorsan eltűnő; egyszerre eseménydús és visszatekintve, tökéletesen üres napokban, hónapokban, években, ahogy ezt nagy erővel érzékeltetik Gáldi Vinkó jegyzetei: „MIÉRT ESZEM MEG A KIKÖPÖTT KAJÁT/MIÉRT SÍROK MÉG MINDIG MINDENEN. alap hogy leeszed a gyerek fejét/alap hogy ráejted a telefont/alap hogy egyszer leesik az ágyról (…)/alap hogy az ő fotóit nézed amikor végre nem vagy vele/alap hogy beveri a száját a rácsoságyba.”

Gáldi Vinkó képei, szövegei cafatokra tépik a patriarchátus anyamítoszát, annak összes tetszetős reprezentációját. Hiszen ez az anya nem a magasztos szeretetszolgálat felhőjén lebeg esztétikusan, hanem szinte az emlékezetvesztés határáig jutva próbál rendet tartani az élet permanens, átláthatatlan káoszában:„FELEDÉKENYSÉG/ELVEK FOLYAMATOS FELADÁSA (…)/AMIKOR SZOPTATÁS KÖZBEN PISILNI KELL (…)/KÖRÖMVÁGÁS/ELSŐ LÁZ/SEGGSZAGOLGATÁS (…)/SZEMÉRMESSÉG ELVESZTÉSE” Szinte fizikai közelségbe kerülünk egy nő, egy anya napi szintű széthullásával és a törekvéssel, hogy ezt megakadályozza és újra összerakja magát, úgy, hogy közben próbálja megérteni is azt, ami történik: „ÉS MA MIT CSINÁLTÁL EGÉSZ NAP?/SEMMIT/OK most van két órád/gondolkozz/gondolkozz”

Gáldi Vinkó önmaga keresésének, rögzítésének képei a szövegekkel párhuzamosan futva, a saját nyelvükön beszélik el azt, amit a szövegekben átélhetünk. A képek, azon túl, hogy a valóság összetett, ellentmondásos szövetét mutatják meg, egymással, más képekkel és a nyelvvel is párbeszédbe bocsátkoznak. Ha lineárisan nézzük, a sorozat egy, a többihez képest nagyobb méretű képpel indul, amely valószínűleg, a színes lufik miatt, egy születésnapon, talán éppen az elsőn készülhetett. Az anyából csak a kezét látjuk, amely a gyermeket előrenyújtja, mintha adományként felajánlaná őt az életnek. A relatíve magasan elhelyezkedő kép alatt az első kép rögtön erős, ironikus ellenpontként teknősök párzását mutatja. Aztán jön a többi hol groteszk, realista, szimbolikus, érzelmes, érzékeny, durva, undorító, felforgató kép. Az anyai testről, amely hol szép, hol meggyötört, sebzett, groteszk, a legköznapibb folyamatok közben van fotózva: fürdés, pisilés, látjuk a szülés sebét, a varrásokat, látjuk az anyát pelenkában, majd pólóban, átütő tejcseppekkel a mellrészen. Az anyagon végigvonuló kör, félgömb motívum, a terhes hasé és a mellé, és metaforáié. Látjuk a mellet tehéntőgyhöz hasonlítani, az anyai szeretetet, anya-gyerek viszonyt majomszeretethez, a gyereket a kis Jézushoz, a női testet a Hold sarlójához, a nemi szervet virághoz, amiről Georgia O'Keeffe festményei juthatnak eszünkbe.

Gáldi Vinkó megmutat mindent, amit szeretünk elleplezni, amit nem látunk, amire a férfiak általában nem kíváncsiak, illetve gyorsan elfelejtenek: kihullott, véres tejfogakat, lepisilt lepedőt, majd az anyai kezet, amint bemutat ennek a lepedőnek, pisinek, és egy pillanatra az egész tébolyító helyzetnek, anyaságnak. Látjuk az etetőszék körül az étel káoszát, hiszen egy-egy etetés gyakran egy egész világnyi erőfeszítésbe kerül, és hatalmas sikerélményt okoz, ha eredményes. És látjuk az anyát, amint a WC-n ül, letolt bugyival és kislánya („alap hogy megkérdezik hogy fiú-e amikor lány”) kicsit üres, kicsit kétségbeesett tekintettel nézi. Egyébként, talán minden paranoia nélkül mondható, hogy maga ez a kérdés, a fiú-firtatás is jellemzően patriarchális.

De látunk sok-sok érzékenységet, lágyságot, csecsemőtalpat anyai kézhez simulva, apró kezet takarón, sebezhető, vékony tarkót, kevéske, majd egyre több, göndör fürtöt. Aztán a kislányt az apja hátán, ölében. Utolérhetetlenül finom, érzéki puhaságú, amikor ujjain, mint apró, piros bábok, málnaszemek vannak.

Gáldi Vinkó Andi munkája hiánypótló mű, kivételesen érzékeny, szenvedélyes, pontos, megrázó, felforgató és testies bemutatása egy anya mindennapjainak.