A képek működése

2019-ben az egyik legérdekesebb és legkomplexebb munka a MOME Fotográfia MA-n kétségtelenül Bilak Krystyna Komplement című diplomamunkája volt. Kérdésfeltevése egyenesen beletalált a kor egyik valóban fontos problémagubancába, miszerint, hogyan is bánjunk eszméletlen mennyiségben termelődő képeinkkel? Értjük-e egyáltalán azok működési módját, igazságát, avagy hazugságát, vagy pusztán csak sokszorozzuk őket, és hagyjuk, hogy a képek orrunknál fogva (meg)vezessenek?

Bilak koncepciója a következő volt: „A mindennapok egyneműségét átszövik az információk kaotikus hálói, melyekben a valós és a hamis információk egyaránt keringenek. A fotográfia által közvetített, irányított nézőpont jelrendszerére és annak értelmezési mechanikájára próbálok rájönni. A fényképek értelmét nem a tárgyukba feledkezve, hanem a működésükön keresztül kellene definiálnunk. A fényképek ábrázolása az objektivitás illúziója ellenére is megfejtést igényel. A megfejtés technikája pedig tanulható és elsajátítható. Manuális eszközökkel hoztam létre látványokat, melyek megtévesztik a nézőt a visszafejtés igénye érdekében, illetve melyek az irányított nézőpont stratégiáját használva önmagáról a jelenségről szólnak. Az emberi testet használom elsődleges referenciaforrásnak a képek dekódolásához.”

A Bilak által a mestermunkájában felvetett probléma azért is érdekes, merthogy csöppet sem új, hiszen, ahogy munkájában idézi is, Mitchell híres, programadó tanulmányában, A képi fordulatban már 1994-ben megfogalmazta, hogy „A mindent átható képalkotás korában még mindig nem tudjuk pontosan, hogy mik is a képek. Milyen kapcsolat fűzi őket a nyelvhez, hogyan hatnak befogadóikra és a világra, hogyan kellene megértenünk a történetüket, és egyáltalán mit is kellene velük kezdenünk, vagy róluk gondolnunk?”

Mitchell sürgetése: „A legfontosabb azonban az a felismerés, hogy bár a képi reprezentáció problémája mindig is velünk volt, most már elkerülhetetlenül sürget, mégpedig példátlan erővel a kultúra minden szintjén, a legkifinomultabb filozófiai spekulációktól kezdve a tömegmédia legközönségesebb alkotásaiig.” ma is épp olyan aktuális, mint 25 éve, úgyszólván nem egy befejezett, hanem éppenhogy alig elkezdett projektum.

Az írás egy további pontján megfogalmazott gondolat pedig szinte átköt Bilak munkájához, hiszen: „A probléma kezelésének egyik módja az lehetne, hogy feladjuk a képek megértését irányító metanyelv vagy diskurzus fogalmát, és megvizsgáljuk azt a módot, ahogy a képek magukat próbálják kifejezni – egy olyan értelemben vett „ikonográfiát”, ami meglehetősen különbözik a hagyományostól.”

Bilak ugyanis, azon túl, hogy ad egy tág elméleti keretet a sorozatának, a képek szintjén nem ad verbális támpontokat azok értelmezéséhez, azaz a rejtvényeik megoldásához. Merthogy a munkák célkitűzése a szem és elme megmozgatása, kibillentése, kizökkentése a mindennapi képekre gondolkodás nélkül ráhagyatkozó, képekbe belefeledkező gyakorlatból. A célt úgy próbálja elérni, hogy eltér a hagyományostól, ami jelen esetben, ironikus módon, a digitális képmanipulációtól való eltérést jelenti, és analóg módon, főként az emberi testet, annak képét használva alkot tisztán vizuális úton, zavarba ejtő és játékos enigmákat.

A munka komplexitása a diplomakiállítás installációban bomlott ki igazán, amelyben a képek, formák, farostlemezek részben egy fa rácsszerkezeten, a falakon és a földön szóródtak szét és alkottak rendszert. A képanyag keretezve, keretezetlenül, fekete-fehéren és színesben, síkban, meghajolva, harmonikában, azaz igen változatos módokon került installálásra. A munkának ez a szinte teljes teret kitöltő, elöntő, játékba hozó rendje szinte kikényszeríti a nézői interaktivitást, kibillenti azt a megszokott passzív képnézői pozícióból.

Az installációt amorf, amőbaszerű farostlemezkék szövik át, azaz lebegnek a térben, miközben eredetük, pontosabban a lemez, amiből kivágták őket, is valószínűleg ott van a falhoz támasztott, változatos, emberi testre emlékeztető, táncoló formákat láttató farostlemezek között. Az egész munkára jellemző a vágás és illesztés módszereinek mély kiaknázása, a gyerekjátékokra való utalás, az emlékezés, a papírmasé figurák kivágása, a játék az ujjakkal, kezekkel, a birkózás, a harc, az álló és fekvő képpel való játék.

Bilaknál azonban a bűnügyi helyszínelés játékos és dekonstruált idézetként szerepel, hiszen a harmonikaszerű képen egy élő modellt látunk, aki az előre kirajzolt, pontosabban szigszalaggal sematikusan jelzett hullapozícióba próbál valahogy beilleszkedni, sikertelenül. De ezzel akár a néző is kísérletezhet, hiszen a fotó átvezet az életbe, a szigszalagos forma a padlón is megjelenik. Egy másik képen a férfimodell álló, tehát nagyon is élő helyzetben vesz fel egy igen különös pózt, melynek során testrészei, mozdulatai számokkal vannak megjelölve, talán egy későbbi leírás, kutatás számára.

Bilak modelljei, testei mintha egy (készülő) képbe akarnának beilleszkedni, a készen kapott formákba, olvasási módokba, meglehetősen változatos eredménnyel. A munka olyan, mint egy több dimenziós puzzle, amelyben a kirakós játék nem pusztán síkban, hanem térben is zajlik, így, sok esetben, ami síkban nem illik össze, a térben mögötte lévő formákkal már igen, és ez sokszorozódhat, több formával is létrejöhet kapcsolat. A kép nem egy lehatárolt, befejezett és végleges tárgy, hanem egyfajta folyamat, időben és térben is megnyúlik, folyamatosan izgatja a szemünket.