Bosch+Bosch, kérdőjelekkel

November 17-ig látogatható a Ludwig Múzeumban bemutatott A Bosch+Bosch csoport és a vajdasági neoavantgárd mozgalom című kiállítás; a tárlat létrejöttéhez a csoport megalakulásának 50. évfordulója szolgáltatott apropót. A kiállított művek Marinko Sudac gyűjteményéből származnak, a koncepció is tőle ered, a kiállítás kurátorai Dorotea Fotevic, a zágrábi Avantgárd Művészeti Kutatóintézet kurátora, és Szombathy Bálint képzőművész, performer, költő és művészeti író. A nagyszabású, több mint 500 művet felvonultató tárlat rendkívül fontos és értékes anyagot mutat be, azonban nem fektet kellő hangsúlyt az értelmezésre/feldolgozásra, sem a történeti-társadalmi kontextus felvázolására.

Az 1969. augusztus 27-én, a szabadkai Triglav cukrászdában megalakult Bosch+Bosch Csoport az egyik legjelentősebb vajdasági kollektíva, alapító tagjai Slavko Matković, Szombathy Bálint, Szalma László, Basch Edit, Magyar Zoltán, Krekovics István és Slobodan Tomanović. Csoporttá szerveződésük és tevékenységük egyaránt a ’60-as évek közepe körül indult új művészeti gyakorlat (New Art Practice) tendenciájába illeszkedik, melynek tekintetében a ljubljanai, 1966-ban alakult OHO csoport úttörő jelentőségű, de az újvidéki Kôd, a belgrádi Grupa A³, vagy a zágrábi TOK csoport is ezen áramlathoz tartozik. A Bosch+Bosch tagjainak szemléletét a „helyi, vidékies értékrendszer” (Szombathy Bálint) tagadása, az antiművészet eszményítése jellemezte, szinkronban a nyugati országok hasonló művészeti törekvéseivel. Jugoszlávia ugyan a keleti blokkhoz tartozott, de „speciális” helyzetének, pozíciójának – a Nyugat felé nyitás, a szocialista blokk többi országához, így Magyarországhoz képest is az információ szabadabb áramlása – következtében a csoport működése a nemzetközi színtérre is kiterjedt. Bela Duranci 1986-ban írt, a Híd folyóiratban „Vajdaság képzőművészete (X.)” címmel megjelent tanulmányában a csoport aktualitását és újító jellegét emelte ki, mint írta, „e vidék művészettörténetében első ízben történt meg, hogy a vajdaságiak közvetlenül bekapcsolódtak az avantgardba. […] A BOSCH+BOSCH csoport olyan nemzedék fellépését jelentette be, amely elhagyja a földrajzi megkötöttséget, sőt a »helyszínek« sajátságos vajdasági modelljét is.”

A vajdasági fiatalokat támogató, tevékenységükről a legjelentősebb folyóiratok – mint a Híd, az Új Symposion, a Magyar Szó vagy a Magyarországon is nagy példányszámban árusított Képes Ifjúság – hasábjain rendszeresen beszámoló festőművész és műkritikus, Ács József 1970-ben a csoport tagjainak tevékenységét még a „konstruktivista racionalizmus” és az „intuitív figurális törekvések” kifejezésekkel jellemezte. (Ács József: A Bosch+Bosch szabadkai tárlata. Magyar Szó, 1970.05.30) A Bosch+Bosch ezt követően már az új médiumok (fotó, video) és műfajok (arte povera, land art, performance) felé fordult, tevékenységükben a vizuális, kísérleti költészeti és zenei törekvések váltak hangsúlyossá. Több tag távozása után 1971-ben Kerekes László, 1973-ban Csernik Attila és Ladik Katalin, egy évvel a csoport feloszlása előtt, 1975-ben pedig Ante Vukov csatlakozott a Bosch+Boschhoz. Szombathy Bálint a kiállítás brossúrájában (és a kiállítótér falán) megjelenő szövegének záróidézetében a csoport elnevezésének és a „váltás” folyamatának korrelációjáról ír: „A Bosch+Bosch Csoport elnevezésében az a fogalmi paradigma áll, amely a kollektíva aktivitásának korai szakasza és a későbbi kifejlet természete közötti fesztávot jelöli, amelyben kialakult a közösség végleges ars poeticája. Röpke ideig tartó hagyományos korszakunkat a Hieronymus Bosch németalföldi festő iránti csodálat töltötte el. Miután megalakulásunkat követően hamarosan a kortárs művészet nemzetközi vizeire eveztünk, egyértelmű volt számunkra, hogy szembesülnünk kell a kor új médiumaival, illetve mediális technológiájával. […] így jutottunk el a nyugat-németországi Bosch céghez, amely a 60-as években már erőteljesen jelen volt a jugoszláv piacon, ugyanakkor a holland festőművészre is asszociált. […] A technológiai kort jelölő újfajta Bosch-fogalom szimbolikus értelemben háttérbe szorította a régit.”

A Bosch+Bosch tagjainak munkássága egyéni szekciókra bontva került bemutatásra a kiállítótérben, a gazdag anyagról és az adott művészről azonban csak egy rövid, szimplifikált szövegben kaphat némi információt a látogató. A kiállítás csekély értelmező-magyarázó szöveggel rendelkezik, és a kontextus, az a szellemi-, kulturális és társadalmi közeg, melyben a művek létrejöttek, nem kapott kellő hangsúlyt. E szempontból releváns Nenad Milošević The Other Line (Druga linija, 2016) című 108 perces filmje a kiállítás előterében. Milošević filmjében a ’60-as és ’70-es évek jugoszláv kulturális és művészeti jelenségeiről többek között a Kôd csoport egyes tagjai, a szerb művészettörténész és teoretikus, Miško Šuvaković, Ladik Katalin, Tolnai Ottó és Ješa Denegri is beszél, akitől egyébként a film címéül kölcsönzött elmélet is származik.

Nemcsak a művek, de a tárolókban bemutatott dokumentumok esetében is a hiány érződik, leginkább a szerb és horvát szövegek fordítás nélküli kihelyezésénél. E dokumentumok (levelek, újságkivágatok) a vajdasági, egykori jugoszláv többnyelvű közeg sajátságait is megvilágítják, árnyalják a látottakat. Pontosabban árnyalnák, mivel fordítás nélkül a magyar közönség nagy részének így éppen a tartalom nem válik elérhetővé.

Számos egyéb kérdés is felvetődik a kiállítással kapcsolatban, például, hogy miért szerepelnek ugyanazon sorozat darabjai az alkotó „egyéni blokkjában” és a csoport utóéletét bemutató szekcióban egyaránt? Milyen kapcsolatban állt a csoport az idősebb generáció tagjaival, kiváltképp azokkal, akiknek egy-egy műve a tárlaton is megjelenik? A ’60-as és ’70-es évek vajdasági és jugoszláv művészetének komplexitása, progresszivitása ott rejlik a művekben, azonban jelen kiállításon ez nincs kifejtve.