Valótlan-e valami attól, hogy nem igaz?

Gyakran használjuk a szófordulatot, miszerint “ilyet kitalálni se lehetne!” És valóban, az élet időnként olyan fordulatokat tartogat, amilyenekkel még a legszürreálisabb és kiszámíthatatlanabb fikciós történetekben sem találkozunk. Mondhatni tehát, hogy a legkreatívabb elmék sem képesek olyan narratívákat alkotni, amilyeneket időnként maga az élet produkál. Kérdés azonban, hogy mit árul ez el az életről vagy épp a szerzőről? Vagy máshogy fogalmazva: mérvadó-e egy műalkotás esetében, hogy valóságnak tűnik, és fordítva, levon-e egy kalandos történet értékéből, hogy nem több, mint kitaláció?

A Budapest Galéria legújabb, nemzetközi csoportos kiállítása a fikció és kortárs művészet viszonyát vizsgálja. A Képzeljétek el – Választott múltak, felforgatott tények című kiállítás kiindulópontja az a feltevés, hogy látszólag egyre inkább idegenkedünk a fikciótól. A posztigazság korában ez persze nem meglepő: minél inkább azt érezzük, hogy a tájékoztatás nem teljeskörű, és hogy egyre gyakrabban vagyunk manipulációnak kitéve, annál inkább objektívek akarunk lenni, a tényeket keresni, adatalapú döntéseket hozni. Ezzel azonban az a baj, hogy az ember nem így működik.

Évezredes hagyománya van ugyanis annak, hogy átvitt értelmű történeteken keresztül találunk válaszokat a kérdéseinkre, vagy hozunk létre értelmezési keretet bizonyos jelenségekhez – gyakran konkrét adatok, valós idejű párhuzamok bevonása nélkül. A történetmesélés napjaink egyik legdivatosabb kifejezése, hiszen az emberek nem számok, hanem a számok alapján kirajzolódó jelentések alapján hoznak meg döntéseket. A posztmodern fordulat óta tisztában vagyunk azzal is, hogy nincsenek nagy, kinyilatkoztató és mindenki számára érvényes elbeszélések, hanem rengeteg párhuzamos mikrotörténet létezik, amelyeknek narratívába formálása képes megteremteni számunkra a valóság érzetét.

A Képzeljétek el alkotói fikciós kereteket alkalmaznak arra, hogy bizonyos – más formában nem átélhető – történeteket meséljenek el. Ennek tekintetében a legszemélyesebb vonatkozású művek azok, amelyek családi történeteket és hiányokat igyekeznek a fikció segítségével befoltozni. Ieva Epnere Majdnem ott voltam című munkájában úgy próbál kapcsolatot teremteni saját – általa nem ismert – dédanyjával, hogy beutazza és dokumentálja az asszony fiatalkorának helyszíneit, ezáltal saját magának alkotja meg azokat a történeteket, amelyeket dédanyja nem tudott megosztani vele. Hasonló módon elképzelt találkozás jelenik meg Esterházy Marcell Innen és túl című munkájában is: a művész édesapjának halála után videófelvételeken keresztül rögzítette a férfi érintetlen dolgozószobáját. A videón azonban aláfestő zene helyett a művész kisfiának gügyögése szól – a videó maga így egyfajta találkozási pontként szolgál nagyapának és unokájának, akik a valóságban sohasem lehettek egyszerre jelen.

A családi történetek mellett kiemelt szerep jut a tudományos vizsgálódás számára is. Bár a tudományos kutatásról hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy ott nincs helye semmiféle szubjektív meglátásnak, a valóság ennél azért lényegesen komplexebb. Geibl Kata Sziszüphosz című sorozata pontosan ezt a hipotézist kezdi ki. A művész megidézi a fotó tudományban betöltött, forradalmi szerepét, hiszen a fotografikus képalkotás lehetővé tette, hogy olyasmit is megvizsgálhassunk és megörökítsünk, ami szabad szemmel nem látható. Ugyanakkor emlékeztet arra is, hogy minden fotó valamilyen beállítás eredménye, így végső soron azt tükrözi, amit készítője láttatni akar. A sorozat ezzel a kettőséggel bizonytalanítja el a határt valóság és fikció között, egyfajta sziszüphoszi kihívás elé állítva a nézőt, aki vissza kívánja fejteni, hogy vajon hol ér véget a realitás, és hol kezdődik a kitaláció. Ehhez a vonulathoz kötődik egyfajta fikcionális földrajzként Anca Benera és Arnold Estefán művészpárosa is, akiknek munkái azokról a történetekről szólnak, amelyeket saját megnyugtatásunkra mesélünk. Például arról, hogy miért is van jogunk önkényesen átrendezni földrajzi tájakat és élettereket (A Dunától keletre, az Eufrátesztől nyugatra), vagy épp természeti kincseket roncsolni a közjó érdekében, a “ha nem tudunk róla, nem fáj” elvére építve (Kimerült hegyek).

Nem jöhet létre fikcióról szóló kiállítás a történelmi és politikai narratívák képzeletbeli tendenciáit elemző szempontok nélkül. Mykola Ridnyi Talapzatok című installációja és a hozzá kapcsolódó videomunka (Emlékmű) például azt a posztszovjet gyakorlatot idézik meg, amelyben a korábbi rendszer emlékműveinek talapzatai probléma nélkül válnak az új világrend meghatározó alakjainak és szimbólumainak piedesztáljává – rendszerek és ideológiák tehát jönnek és mennek, de kérdés, hogy változik-e érdemben bármi is mindeközben?

A kiállítás központi felvetését leginkább Adéla Babanová dokumentumfilmet imitáló fikciós rövidfilmje, a Neptun testesíti meg. A film kiindulópontjául szolgáló történet önmagában véve is sokatmondó: 1964-ben “titkos” náci dokumentumokat találtak a Fekete-tóban, amelyekről később kiderült, hogy a csehszlovák Kommunista Párt rejtette őket oda propagandaprogramjuk részeként. A már eleve fikciós elemekkel tűzdelt “eredeti” történetet Babanová filmje még tovább csavarja: a filmben egy oknyomozó újságíró igyekszik leleplezni a propagandagépezet működését, amelynek során annyi szálon keverednek a fikció, a valóság, a leleplezés és az eltusolás párhuzamosan futó szándékai, hogy az ember feje szinte belesajdul.

A kiállítás felvet egy, a művészeti és múzeumi szcéna számára is kifejezetten aktuális kérdést, nevezetesen azt, hogy mit jelképez egy eredeti vagy egy másolat megjelenése egy intézményben, illetve hogy kit is illetnek a műemlékek megőrzésének és bemutatásának jogai. A Tehnica Schweiz A közöny bálványa című installációja a másolat másolatának kérdéskörén keresztül reflektál az eredetiség és hozzáférhetőség, a tudás egyetemességének és a másolat helyettesítő szerepeinek kérdéseire. A máig nem enyhülő gyarmatosítási és kisajátítási vádakkal terhelt múzeumi szektor legfontosabb és legsürgetőbb dilemmái ezek.

A Képzeljétek el bemutatott munkáinak fikciós keretekben történő szerkesztésmódja, gondolati síkja vagy épp kutatásmódszertana leginkább arra emlékeztetnek, hogy a képzelet teremtő ereje nem feltétlenül ferdít vagy hoz létre valótlant; sokkal inkább új színben tüntet fel és átformál – sok esetben hatékonyabban is, mint az egymás mellé helyezett tények összefüggéstelen darabkái.