Partizz, ne fotózz! 30 év berlini bulijai fotókon

A berlini klubéletet és partikultúrát legendák övezik és világszerte ismerik. A berlini fotósok és DJ-k között is akadnak hasonlók szép számmal. És van néhány elég emblematikus kiállítóhely is a német fővárosban. Ha ezeket az elemeket eresztjük össze egy kiállításban, az biztosan izgalmas, de minimum színvonalas anyag lesz. Végighaladva a kiállítás egészén lassan bontakozik ki a koncepció és a katarzis: az első szakaszban a letisztult enteriőrben decensen sorakoztatott fotográfiák hűen tükrözik azt, ahogyan a szóban forgó helyek, azaz a berlini klubélet legendás színterei kinéznek. Nagyrészt felismerhetetlen, cégér vagy bármilyen különösebb reklám, ismertetőjel nélküli ajtókat, pincelejárókat mutatnak Martin Eberle képei, melyeken bárki beléphet és bármit találhat mögötte. Párjaik az ajtók mögött feltáruló látványt mutatják: színes fények jelzik a még üresen kongó belső terek ígéreteit, hogy itt “loose yourself to dance” lesz. Látszólagos jellemtelenségük ellenére annyira erősek ezek a valóban sokszor puritán terek, hogy egy másik fotóstól is beválogatásra került egy hasonló témájú sorozat, a Nightswimming, Giovanna Silvától.

A kiállítás címére - hogy miért nem lehet a táncparketten fényképezni - még többször vissza kell majd térnünk, de ennél a sorozatnál az az aspektusa érvényesül például, hogy “akció” közben egy partihelyszínt nyilván nehezebb bemutatni, kevesebb is látszik belőle és meglehetősen rosszak a fényviszonyok is. Viszont nyitás előtt, amikor senki sem zavar be a képbe, a látszólag nyugodt és rendezett terek puritán, indusztriális mivolta sokkal inkább tud érvényesülni, némelyikük egészen döbbenetesen puritán, jellegtelen, sőt igénytelen (Panasonic vagy Ibiza). A partielőtti üres terek mellett kontrasztban a buli utáni állapotok, de már emberi arcokon: a fellépők kimerült, boldog, extatikus arcait mutatja meg az After Show, (szintén Eberle), ugyanebben a témában Salvatore di Gregoriótól is látható egy sorozat. Nem a legjellemzőbb helyzetben láthatjuk itt az estek főszereplőit, de ebben a kiállításban minden szembemegy az archetípusokkal. Az előadók ezekben a helyzetekben nem is tudnak mást mutatni, mint az egyszerű, allűrmentes arcukat, hogy ők is csak a tömeg részei, akik aznap este ott közösen éltek át valamit - amiről odakint senkinek még csak fogalma sem lesz. Összekacsintás ez a partizókkal, a fotósokkal, meg mindenkivel, aki járt már berlini klubokban.

A német főváros egyébként alapvetően mindig is nagyon nyitott és progresszív volt a társadalmi kisebbségek elfogadását illetően, pontosan ezt rekesztették meg a 20. század első felében zajló politikai csatározások és szélsőséges mozgalmak. A Fal által tovább tagolt társadalom korlátozott lehetőségeiről és kitörési kísérleteiről szólt a jelen kiállítás egyfajta előzményének is tekinthető, legalábbis a közvetlenül ezt a korszakot megelőző évtizedeket fókuszba helyező, 2012-es The Shuttered Society. Sven Marquardt az a fotós, aki mindkét tárlaton megjelenik, egyfajta átvezető figura a korszakhatáron: ő már a nyolcvanas években is a provokatívabb vonalat képviselte, ezen a tárlaton pedig épp a hagyományos portréfotózás vonalait követő fekete-fehér fotóival tűnik ki, igaz, ezeket most rendhagyó módon, egy lightbox-installációban állította ki. Ráadásul fontos szerep(vállalás) az övé: tekintélyes fotográfus múltja mellett a legendás Berghain egyik még legendásabb beengedő embere ő, itt ugyanis nemcsak a fényképezési tilalmat veszik szigorúan, hanem a facecontrollt és a dress-code-ot is. Ezért is érthető, hogy az ő fotográfiáinak alanyai itt a kollégák: a többi beengedő ember, illetve pultosok, akik mind viszonylag alulreprezentáltak a partikultúrában egyébként.

A kettéfalazott város számára az újraegyesülés olyan volt, mint egy korty levegő a fuldoklónak. Fiatalok, kreatívok, zenei irányzatok és visszaszorult (főleg szexuális) kisebbségek várták lélegzetvisszafojtva, hogy tereket kapjanak, hogy egymással találkozzanak. A szocio-utópikus partikultúra hasznosíthatatlan helyeken, a város egykori peremén kialakult ipari zónában született meg: egyfajta időzárványként, kapszulaként az összeomlott államiság és az ennek eredményeképpen létrejövő ideológiai-szociológiai-társadalmi vákuumban iszonyúan elhagyatott helyszínek lettek az akkori fiatalság fő gyülekezőhelyei. Ami pedig még egy plusz réteget ad ehhez a jelenséghez, hogy elhagyatott helyen egy elhagyatott, magára hagyott generációs társadalmi réteg találkozott. Ez pedig tökéletes helyet és alkalmat teremtett arra, hogy az elszakított és elszigetelt kisebb-nagyobb társadalmi csoportok kapcsolatba léphessenek egymással. Ezek a helyek és ezek az alkalmak olyan energiákat szabadítottak fel és olyan helyzeteket teremtettek, amelyekre már nagyon régóta vártak: a klubok így teljes szabadságot, önfeledt szórakozást kellett, hogy biztosítsanak vendégeiknek. És sokszor olyan dolgok is történtek ott, ami senkinek nem vált volna előnyére, ha kikerül a klubok falain kívülre.

Részben a technikai kihívások is (nagy, nehéz, analóg fényképezőgépek, amikkel igencsak körülményes volt ebben az időben még fotózni, főleg egy buli rendkívül rossz fényviszonyai között), részben pedig ez a társadalmi-közösségi összetartozás és védettség, ami ezekben a helyzetekben kialakult, vezetett oda, hogy a fényképezés nem vált megszokottá, sőt, egy idő után egyenesen tiltottá. Méghozzá nemcsak Berlinben, hanem például a grúz fővárosban, Tbilisziben, Londonban, Münchenben is bevezettek hasonló szabályozásokat. Ezek a klubok ugyanis nagyrészt olyan társadalmi rétegeket szolgálnak ki, akik valamilyen okból kifolyólag támadásoknak lehetnek kitéve, akár a származásuk, akár a szexuális orientációjuk miatt. Különösen fokozódik a veszély, ha ezek a klubok egyre népszerűbbé válnak és sok az “idegen” látogató, akik először járnak a klubban, például turisták és nem ismerik még a szabályokat.

Ezért van az, hogy az itt megjelenő partifotók kicsit eltérnek a megszokottól: a fellépők, ahogyan fent is láthattuk, nem a színpadon, show és triumfálás közben, hanem a színpadról lelépve, fáradtan és izzadtan állnak a kamerák elé. A partizókat nem feltétlenül a zene extázisa közben, hanem pl. utána fényképezte Wolfgang Tillmans. A We Haven’t Stopped Dancing Yet című sorozata 1992-ből és 1996-ból a hajnalba belépő, minden körülmények között, reggeli világosságban is éjszakai révületben partizókat mutatja meg. Később, a 2000-es évek elején készült képei már a belső terekbe is beengednek minket, kérdezhetnénk is, hogyan, ha ennyire szigorúan vették, hogy senki nem fényképezhet a partikon? Nos, a tilalom alapvetően a vendégekre vonatkozott, mert természetesen a tömeget sokkal nehezebb kontrollálni, mint az egyéneket, főleg, ha ők hivatásos fotósok. De még rájuk is szigorú szabályok vonatkoztak és biztosak lehettek abban, ha valakit fényképezni láttak a tömegben, hogy egyrészt profi, és éppen ezért rajta keresztül nem fognak kompromittáló felvételek kikerülni a partiról, másrészt engedélyt kért, megbeszélte az alanyaival a fényképezés aktusát. Tillmans képeiből egészen a kilencvenes évektől napjainkig látható válogatás, nála például az a jellemző, hogy arcok alig láthatóak a képeken, a szereplők nem felismerhetőek vagy beazonosíthatóak.

A korszak épp indulóban lévő irányzatai, a vetítések, korai fényfestések, videoinstallációk szintén nagyon fontos elemei ennek a kultúrának, a Honey-Suckle Company nevet viselő művészeti csoportosulás performanszaikkal és ruháikkal is hozzájárultak az emlékezetes estékhez.

A főleg szexuális kisebbségek feloldódásául szolgáló klubok között is akadtak extrém példák, a SNAX, vagyis a hardcore techno + sex partik. Az egyik, kifejezetten ilyen típusú bulikra specializálódott helyet, a KitKatClubot mutatja be egy videóban az alapítója Kirsten Krüger Romulad Kalmakar The Dissidents című videójában.

Ezen a részen már a kiállítás közepe táján járunk és itt már igencsak mozgalmas kezd lenni a képanyag: egyre több arc, de még több testfelület válik láthatóvá: tetoválások, piercingek, révületek, érintések (Camille Blake: Pornceptual). Kiemelendő Tilman Brembs-től az Insel der Jugenden 1991-ből, amely csodálatosan tükrözi, hogyan olvasztott válogatás nélkül egybe ez a partikultúra mindenkit, aki kicsit is ki akart lógni a rendszerből, ez a felvétel tökéletes leképezése a kiállítás egyik kulcsmondatának: “there was No reason to believe One was not welcome” vagy George Nebieridze Cuddle Radiant Love c. képe.

 

A katarzis végül az utolsó teremben köszönt be, ahol vállaltan egyfajta klubszerű teret akartak kialakítani, mégpedig annyira, hogy a tárlat ideje alatt itt rendszeresen bulikat csapnak: pulttal, alkohollal, DJ-ekkel, fény- és videoinstallációkkal. A videomunkák mind zseniálisak, vannak közöttük minimál vizuálok, amik kifejezetten a zenei aláfestést szolgálják (Alva Noto) vagy Jutojo Berlin Biennálét megnyitó videomunkája, poénnak itt a ‘techno viking’ jelenséget feldolgozó Matthis Fritsch munka, mely az idén 20 éves felvételt ünnepli és játszik el vele. Nagyon egyszerű, de mégis gyönyörű az, amiben a Berghainba zárórában vadállatokat engednek be, hogy maguk fedezzék fel a helyet: róka, ló, mosómedve és ők bolyonganak az indusztriális helyszíneken, óvatosan és ijedten (Steffen Köhn & Philipp Kaminiak: After Hours, 2013). Dan Halter videója, az Untitled (Zimbabwean Queen of Rave) pedig ha vizuálban nem is, de jelentésében mindenképpen gyönyörű, de inkább megrendítő: a zimbabwei származású énekesnő slágere, az Everybodyʼs Free (To Feel Good) éppen 1991-ben tört a slágerlisták élére Európa-szerte, amikor Dél-Afrikában a lázongások is a tetőfokára hágtak. A videóban európai és afrikai partiszínterek és felkelések képei váltakoznak.

A végig objektív és távolságtartó tárlat okosan mutatja be a társadalmi többség által talán renitensnek bélyegzett közeget. A katalógus is izgalmas, tartalmas és szép munka. A kiállítás átfogó, összegző a németek híres dekandeciája mögött ott rejlik a fegyelmezett lázadás is. Csak be kell nézni a megfelelő ajtók mögé.