Menü

Az igazságot kölcsön lehet venni – interjú Barakonyi Szabolccsal

27 • 11 • 19A Fehér Vera

0103

Barakonyi Szabolcs: Hűlt hely, B24 Galéria, enteriőr. Fotó: Schmutc Csongor

0103

Barakonyi Szabolcs: Hűlt hely, B24 Galéria, enteriőr. Fotó: Schmutc Csongor

0103

Barakonyi Szabolcs: Hűlt hely, B24 Galéria, enteriőr. Fotó: Schmutc Csongor

A.F.V.

Debrecen, 2019. október 25., B24 Galéria, a Hűlt hely című kiállításának megnyitója, melyet Bezsenyi Tamás kriminológus nyit meg. Pár nappal később Budapest, november 5., a Deák Erika Galéria Hűlt hely című kiállítása, melyet Sugár János képzőművész nyit meg. Mindkét esemény Barakonyi Szabolcs legújabb munkáit mutatja be, melyek bűncselekmények helyszínein készült, a képi bizonyíték esztétikáját felhasználó fotográfiák. Barakonyi Szabolccsal A Fehér Vera beszélgetett.

Mi látható pontosan a két kiállításon? Miért nyíltak egyidőben? Mi a különbség?

B.SZ.

Igazából ez a két kiállítás egyetlen kiállítás. A kettő együtt ad egy olyan képet arról, hogy meddig jutottam az elmúlt négy évben a Hűlt hely című, forenzikus esztétikával foglalkozó anyaggal. A megnyitószemélyek is így adják meg az ívet, velük tavaly decemberben volt a Tilos rádióban egy kétórás beszélgetés. Igazából egyetlenegy kép van, ami mindkét kiállításon szerepel, ez valamennyire összeköti őket. A debreceni kiállítás egyik utolsó képe az, ami a Deák Erika Galériában az egyik első. Ráadásul az történetesen a legutolsó kép, amit a legutolsó helyszínen készítettem.

A.F.V.

Melyik képről beszélünk?

B.SZ.

A pisztolyos. Debrecen azért is fontos, mert ezt az anyagot a Hajdú-Bihar megyei rendőrkapitányság jóvoltából és bizalmukat élvezve készítettem, és a megyei főkapitány engedélyével vagyok jelen helyszíni szemléken. Nekem ez nagyon jó érzés volt, hogy azoknak is megmutathatom a képeket, akikkel ott helyben dolgozom. Így láthatják, hogy ez egy működő dolog, egy olyan megközelítése a munkájuknak, ami ritkán adódik. A rendőrség munkájára ritkán lehet rálátni így belülről.

A.F.V.

Milyen volt a helyszínelőknek ezeket a képeket befogadóként látni?

B.SZ.

Szerintem ez csak annyi, hogy látják megvalósulni, de nem feltétlen látnak bele. Én ugyanazt a munkát végzem, amit ők, így a kiállítás nélkül jogos lehet a kérdésük, hogy mi ebben a művészet. A rendőri vezetés látja a munkámban a fantáziát, a Debreceni Egyetem Igazságügyi Orvostani Intézetének vezetője nemrég megkért, hogy mint fotós szakértő segítsek nekik a különféle problémák vizualizációjában. Ez egy elég erős visszajelzés az elfogadásról, arról, hogy látják a kompetenciámat, és ebben az az érdekes, hogy így akár még hatással is lehetek a rendőrség munkájára.

A.F.V.

Panorámaképek és keretezett képek is vannak a sorozatban?

B.SZ.

Debrecenben három helyiség van, egy szobában vannak tapéták, de abból a Deák Erikában is van egy. Egy szobában vannak a kiállítótérbe átemelt, műtárgyként kezelt képek (a Deák Erikában ugye csak ezen van a hangsúly) és van egy terem, ahol monitorméretben lett harminckilenc képpel egy jó nagy falrész beborítva. Ez egy kicsit archívum-szerű: a bűnesetek, a nyomolvasás, a képolvasás bonyolultságának a mennyiségét hivatott képviselni. Mert ez egy tekintélyes mennyiségű és súlyú dolog a helyszínelő rendőrök életében. De mindegyik kiállítás hangsúlyozottan magával a képpel akar foglalkozni, magára a képre koncentrál.

A.F.V.

A debreceniben volt egy kísérőprogram is.

B.SZ.

Igen, volt egy látens nyomok kutatásával kapcsolatos bemutató. A látens nyom ugye az, amit még a rögzítés előtt láthatóvá kell tenni. Ez fizikai és kémiai úton egyaránt megtörténhet, megfelelő világítással vagy fényforrás segítségével, például jódgőzös, súrlófényes technikával.

A.F.V.

Egyébként hivatalosan milyen státuszban vagy,  kellett-e neked valamilyen esküt letenni vagy előképzettséget szerezni?

B.SZ.

Titoktartásról nyilatkoztam, és a közel száz helyszín már megtanított a helyes jelenlétre. Egyébként civil nem lehetne jelen a helyszíni szemle során, tehát az én jelenlétem az minden szempontból különleges, mármint a rendőrség számára is, abszolút eltérő és nem megszokott. Ez egy egyedi dolog, azt tudom erre mondani.

0103

Barakonyi Szabolcs: Hűlt hely 8600, 2019.

0103

Barakonyi Szabolcs: Hűlt hely, B24 Galéria, enteriőr. Fotó: Schmutc Csongor

0103

Barakonyi Szabolcs: Hűlt hely, B24 Galéria, enteriőr. Fotó: Schmutc Csongor

0103

Barakonyi Szabolcs: Hűlt hely 8772, 2016.

A.F.V.

Nyilván rálátsz teljesen arra, hogy hogyan működik egy bűnügyi fotózás. Mitől tud evidenciává válni egy kép? Amitől tényleg bűnügyi lesz. Mi a különbség a te képed és aközött, ami bekerül a jelentésbe?

B.SZ.

Az a lényegi különbség, hogy az én képem nem kerül be. De megjelenésében akár be is kerülhetne, és nekem ez nagyon fontos. Erre szoktam mondani azt, hogy kölcsönveszem az igazságot. Én nem léphetek ki ebből, mert én a képre, magára a képolvasásra és a képértelmezésre akarom irányítani a figyelmet és nem magamra. Az én fotóim megfeleltethetőek a bűnügyieknek. Persze itt azért vannak finom játéklehetőségeim, amikkel időnként élek. Ezek az esztétika, de nem az esztétizálás felé tolják el a hangsúlyt: csakis olyan esztétikát alkalmazhatok tudatosan, ami átjárást biztosíthat a helyszínelés világába. Nagyon óvatosan engedhetek át dolgokat, olyanokat, amik nem minősülhetnek sem hibának, sem fölöslegességnek.

A.F.V.

Ha bűnügyi technikus lennél, akkor nem csinálhatnál művészetet belőle, ugye?

B.SZ.

Így van. Ez egy klasszikus helyzet: elsajátítottam, azután kisajátítom a bűnügyi fényképezést, mint művészi eszközt. Részt vettem technikusi tanfolyamon megfigyelőként, tankönyvem is van, amibe néha belenézek a szempontrendszerek követése miatt. Ezt „felszerelt” rendőrként nem csinálhatnám. Civil vagyok. A nyomozás egyébként a technikus vizuális meglátásai mentén indul meg, de nagyon fontos, hogy nem ő fogja elvégezni. A rögzített kép tárgyi bizonyítékként funkcionál, de hogy hogyan hasznosul a nyomozásban, az később derül ki. De alapvetően a rögzített képekben megvan az a lehetőség, hogy evidenciákká váljanak.

A.F.V.

Született már olyan képed, amit nem publikálhattál?

B.SZ.

Ez nem célom.

A.F.V.

Nem fényképezed le.

B.SZ.

Igen, nekem a publikálás a célom. A személyiségi jog, vagy a kegyeleti jog határait betartom. A kisebb bűncselekmények helyszíneit keresem - ez látszik is a képeken -, de kérdés persze, hogy mi a kisebb. Van, ami nagyértékű anyagi károkozással jár, azt már nem nevezheti a rendőrség kisebbnek. De én ezt és az életellenes helyszíneket is kerülöm, mert azoknak a művészeti feldolgozottsága már annyira sokrétűen megtörtént és olyan csúcspontjai is voltak, amikkel nem tudom tovább folytatni a művészeti párbeszédet. Nem tudok úgy hozzátenni, hogy attól izgalmasabbá, többé vagy teljesebbé váljon. Ismételni meg nem szándékozom. Ezért is fókuszáltam egy ilyen kisebb pontra, mint mint maga a nyom. A nyom függetleníthető a rendszertől és érdekesebb annál, mint ha mondjuk tudnánk, ki halt meg a képen.

A.F.V.

Ezek a képek korrajzot is adnak, és ezek a kis bűncselekmények inkább árnyalják a korunkat azzal, hogy milyenek és milyen irányban követik el őket.

B.SZ.

Igen, és ezt jó, hogy mondod, mert az életellenes bűncselekmények visszautalnak a társadalomra, sokkal meghatározóbb, meghatározhatóbb rétegeit érintik a társadalomnak, mind áldozati, mind elkövetői részről. Tehát ez egy behatárolhatóbb dolog, az én képeimnél viszont bárki lehet, akinek a lakásába betörtek. Ez egy személyesebb vonal, ha nem is a „velem is megtörténhet” érzés, de befogadóként talán nem akarjuk annyira távol tartani magunkat tőle, mint a nagyon komoly és tragikus, brutális bűncselekményektől. Nem célom ezen elbukni. Minden, ami személyhez köthető, az adat. Gondos válogatáson esnek át a képeim, pont azért, mert nem mindegy, hogy mi derül ki róluk. Előfordul, hogy adatot kell takarni, akkor ugyanúgy járok el, mint a rendőrség a fotók nyilvánosságra hozatalánál, mert ez is része a forenzikus esztétikának.

A.F.V.

Ez egyébként a gyakorlatban úgy zajlik, hogy szólnak neked, hogy történt valami, és te eldöntöd, hogy túl brutális vagy túl tragikus és akkor nem mész el?

B.SZ.

Hát ritkán nem megyek ki helyszínelni, de úgy működik, hogy ha elmegyek Debrecenbe, akkor bizonyos mennyiségű napot zsinórban ott töltök a kapitányságon. Bemegyek, mint egy munkahelyre, és ülök, ugyanúgy, ahogy a többiek és várom, hogy történjen valami. Ha nem történik semmi, akkor az ugye furcsán jó mindenkinek. Mert egyrészt nem történt baj, másrészt pedig nem kellett dolgozni. (nevet) De nekem meg nem jó, mert akkor ugye nincs belőle eredmény. A horgászáshoz szoktam ezt hasonlítani. Voltam már két halálos közúti balesetnél is, az egyik kimondottan megviselt. Annál már nem tudnék többet kihozni abból, mint amit a fotóművészet eddig kitermelt.

Az érdekes, hogy amit a művészetbe átemelek, annál figyelek arra, hogy diskurzus van és a diskurzus ne sztorizgatás legyen, hanem valahova tartson, épüljön.

0103

Barakonyi Szabolcs: Hűlt hely, Deák Erika Galéria, enteriőr. Fotó: Rákossy Péter

0103

Barakonyi Szabolcs: Hűlt hely, Deák Erika Galéria, enteriőr. Fotó: Rákossy Péter

0103

Barakonyi Szabolcs: Hűlt hely, Deák Erika Galéria, enteriőr. Fotó: Rákossy Péter

0103

Barakonyi Szabolcs: Hűlt hely, Deák Erika Galéria, enteriőr. Fotó: Rákossy Péter

A.F.V.

Sokszor jelentéktelennek tűnő dolgok vannak a képeken, amik mögé sok mindent oda lehet képzelni. Van egy dokumentumérték és azon felül pedig van egy titok, amit azért mindenki magában sző tovább. Ennek mi az aránya?

B.SZ.

Ez szándékolt, mert ugye a titkon keresztül vagyunk ilyen érzékeny állapotban, amikor a képeket nézzük. Másrészről kulturálisan mindennek a kíváncsiság az alapja, mindenki szeretné tudni, mi a titok. A nyomozás az kutatás, valaminek a megismerése, az igazság kiderítése. Bizonyos szempontból a művészetnek is vannak megismerő, igazságkiderítő szempontjai, amiket végig visz és valahova vezet. Ezt az élményt és ezt a gondolkodást hivatott modellezni a munkám. A mai napig azért szeretjük a krimiket, mert szeretnénk mögéjük látni. Én itt könnyedén elbújok a titoktartási kötelezettségem mögé (nevet), de ha lehetne, én akkor sem mondanék semmit, mert ha a kíváncsiság bármilyen formában is elkezd kielégülni, úgy megváltozik az a tekintet, ami a képre néz. És onnantól tanult dolgokba csúszik át. Ehelyett itt kénytelenek vagyunk a képekre új szemmel nézni. És ez nem egy hajánál fogva előrángatott titok, hanem a bűnténynek és a nyomozásnak a természete.

A.F.V.

Az igazsághoz, mint objektív tényezőhöz nyúlsz és ez kíváncsiságot teremt. Van-e valamilyen személyes vonzalmad vagy kötődésed az igazsághoz? Mint egy gyerekkori álom. Vagy inkább a fotóriporteri szál érvényesül?

B.SZ.

A megismerés felé van inkább vonzalmam, amit elvihetünk a megvilágosodásig is nyugodtan, mert annak nagyon hasonló lehet a természete. A buddhisták is azt mondják, hogy nem feltétlenül mérhető le a folyamat közben az eredmény, mert egészen addig kétséges marad, amíg ki nem derül a teljes igazság. Így igen… de alapvetően a fotó közeléből indult el. Kicsit ósdi, 19. századi dolog a dokumentarizmusban, hogy a kép primer módon reprezentálja a valóságot. A Hűlt hely és az azt megelőző sorozatok inkább egy dokumentumhitelesség-rekonstrukciók. Engem a dokumentum és a valóság viszonya érdekel. A húszéves sajtós múltam is belecsatlakozik, mert elvileg a sajtó az a környezet, ahol az ember ezt a bizalmat a leginkább szeretné fenntartani. Közben a kép már ott sem élvezi az igazság szintjét régóta, de mégis van igényünk, bizalmunk afelé, hogy képviselje az igazságot a sajtó. Az a feladata a dokumentaristának, hogy olyan világokat mutasson be, olyan közönségnek, aki ezt nem ismeri. Ez itt abban valósul meg, hogy engem beengedtek ebbe a nagyon zárt és magáról nagyon keveset kommunikáló rendőrvilágba.

A.F.V.

Ha a korábbi munkáiddal összehasonlítjuk ezt a mostanit, akkor végül is egyre rövidebbre zárod ezt az irányt.

B.SZ.

Igen, és nagyon örülök, hogy így látod, mert abszolút ez a szándék. Különböző alkalmazott helyzetekben készítek képeket, amiket csak azért lehet megkülönböztetni, mert éppen én csináltam őket. Ilyen volt a gyerekbulis anyag, vagy egy régi, publikálatlan esküvői fotós anyag. Itt mindig azokat a helyzeteket kerestem, ahol az egész színjáték fel van építve, amit más másért szokott fotózni, de én a saját szempontjaim szerint fotózhassam. Nyilván a megrendelő nem fogadta volna el az én esküvői fotóimat. De vannak azok a helyzetek, ahol elvileg megszokott a kamera, például a Fine, thanks. A dokumentum és a valóságérzet összekeverése vagy felfüggesztése arra kérdez rá, hogy mi is az ember. Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy ezt csak egyfelé tudom úgy vinni, hogy nagyon furcsán rögzítem azt, ami valójában történik, és majd ez tud hihetetlenné válni. De ezzel az a baj, hogy egyedül én tudom igazolni azt, hogy a kép igaz, valóban úgy történt, nincsen benne manipuláció. És akkor kicsit olyan a kép, mint a mágikus realizmus. De a Hűlt hely esetében megfordult a dolog, mert ezek a képek teljesen realisták és a mágikus realizmus a befogadók fejébe kerül át.

A.F.V.

Lehetséges, hogy ez egy végpont vagy zsákutca?

B.SZ.

Hát nincs tovább innen, igen! (nevet) Csapdába csaltam magam? De az nem baj! Mert az biztos, hogy egy bizonyos értelemben egy folyamat a végére ért nálam. Van új tervem, és az nagyon más. Végre lehet, hogy akár beszélhetnék magamról is. De a forenzikus esztétikával még biztosan évekig foglalkozom, így konkrétumot még nem érdemes mondanom. A lényeg, hogy nem gondolom ezt zsákutcának, már csak azért sem, mert baromi sokat tanulok ebből, mint minden ember minden tevékenységből. Hála istennek a fotográfia sem egy olyan dolog, aminek el lehetne érni a végére.

A.F.V.

És mi az új ötleted?

B.SZ.

Azt nem lehet elárulni, egy régi vágyamról szól, a legeslegelején festő akartam lenni, de nem festmény lesz.

A.F.V.

Egyébként a mostani sorozatod is kicsit konstruktivista, amit a benned lévő festő szerethet. Azért ez egy nagy út a festészettől az evidenciafotózásig.

B.SZ.

Én a festészetet nagyon gyorsan elengedtem, nem az jött létre a képen, amit szerettem volna. Azt éreztem, hogy konkrétan mesterségbeli akadályai vannak, nem elég ügyes a kezem hozzá. Gimnazista koromtól az gondoltam, hogy a képzőre fogok járni, festő szakra. És most tényleg oda járok, csak doktori szakra. Másodéves vagyok, a témám a forenzikus esztétika. És hogy miért hova sodródik az ember… Nemrég derült ki a dédnagyapámról, aki nyugdíjas korában jött Magyarországra, hogy előtte rendőr volt. Én nem tudtam, hogy miért mozgok ilyen otthonosan egy-egy ismeretlen világban, azt gondoltam, hogy a riporteri hozzáállás miatt, mert ugye az is tud erre tanítani. De itt kiderült, hogy ez a mintázat örökölt, nem feltétlen választható. Ha a pszichológia felől közelítjük, akkor bennem ez egy viselkedésbeli mintázat öröklődése.

A.F.V.

Művészek a családban?

B.SZ.

Nagypapám ügyvéd volt, de festegetett, apukám is a képzőre akart menni, de bíró lett, a bátyám festő. A művészeti jövőkép egyértelműbben lebegett előttem, mint a rendőrség.

A.F.V.

A hátralévő két évben még milyen irányokat tudsz elképzelni a forenzikus esztétikával való foglalkozásban?

B.SZ.

Ez az első pillanat, amikor megmutattam, hogy mivel foglalkozom a doktoriban. Ez egy folyamat, amibe bepillantást engedtem, egy első fejezet, ugyanúgy mint a megismerés vagy a nyomozás is. Egy kutatás, amiből kinyerhetők, megtanulhatók bizonyos dolgok.

 

0103

Barakonyi Szabolcs: Hűlt hely 0296, 2018.

Jegyzetek

Barakonyi Szabolcs: Hűlt hely - Forenzikus esztétika

B24 Galéria

2019. október 25. - november 30.

Barakonyi Szabolcs: Hűlt hely

Deák Erika Galéria

2019. november 5. - november 30.