Gyönyörök és gyötrelmek kertje

A berlini Gropius Bauban megrendezett kiállítás, a Garden of Earthly Delights egy hívószó köré csoportosítható művekből állt össze, Stephanie Rosenthal kurálásában. A híres és közismert Bosch-festmény megidézése által a kiállítás egésze egyfajta hommage-ként is értelmezhető. De ugyanakkor sok egyéb más asszociációt is beengedtek. A tárlatot öt nagyobb téma köré szervezték, de a műtárgyak nagy része természetesen bőven beleillik több “kategóriába” is.

Ha manapság kortárs művészeti kontextusban szóba jön a környezet, a természet, a növényvilág, akkor az egyik elsődleges asszociáció, ami megjelenik a diskurzusban az a kolonializmus (mellesleg több ponton is kapcsolódik Gustavo Blanco-Uribe TOBE Gallery-ben látható anyagához). Ezen a tárlaton is az egyik legtöbb alkotást maga köré gyűjtő téma ez, kiegészítve a migráció és botanika hívószavakkal.

Az egyik ehhez kapcsolódó installációval már az épületen kívül megkezdődik a kiállítás. Maria Thereza Alves munkája vadhajtásoktól burjánzó hordalék- és kőrakásnak hat és valójában az is - akadnak, akik elsétálnak mellette, nem is sejtve, hogy az már egy kültéri lába a kiállításnak, előretolt helyőrség, mely a Spree folyó hordalékaként vándorló faunát állítja fókuszba. Reflektál például arra, hogy az épített kertek létezésük óta a természetes környezeten elkövetett erőszak szimbólumai és szorosan kapcsolódnak az itt kiemelt tematikákhoz, mégpedig azért, mert részben a növényeket is vándorlásra kényszerítik, (a gyarmatosító birodalmakban kezdődött el ennek hagyománya, egyrészt azért, mert ott volt rá pénz, másrészt azért, mert ők kezdetektől fogva hozták magukkal az idegen országokból az egzotikusnak, legalábbis saját hazájukban nem őshonosnak tűnő növényeket). Ezen felül a kertekben foglalkoztatott munkások is sokszor ugyanabból az országból származó őslakosok, egyrészt azért, mert ők ismerték a növényeket, másrészt mert ők voltak az olcsó munkaerő. Nem meglepő módon, az egykori leigázott országokból származó művészeknél rajzolódik ki legélesebben a társadalomkritika és Lungiswa Gqunta esetében az éleset szó szerint kell érteni. Kontextus nélkül az ember nem nagyon tud mit kezdeni a teremnyi, fatáblába állított, kettétört, szilánkos végével felfelé állított kólásüveggel, ahol a gyártó-márka szimbolikája is fontos jelentésréteget ad a munkához.

Ebben a tematikában még fontos megemlíteni egy klasszikusan konceptualista, multimédiás installációt Uriel Orlow-tól, (Theatrum Bothanicum) aki szerint a kertekkel való viszonyunk a világgal való viszonyunk leképezése (ez a gondolat egyébként az itt szereplő anyagok nagy részének egyik fő motívuma). Orlow emlékeztet arra, hogy az első múzeumok megalapítása előtt a kertek töltöttek be hasonló szerepet: a világ leképezése kicsiben, a reprezentáció eszközei voltak: a világhódítás bizonyítéka és egyben szimbóluma, így a botanikus kert egyfajta szabadtéri múzeumként is értelmezhető. Ő mutat rá arra is, hogy a növényeknek nagyon fontos a szerepe a gyógyszeriparban, a mezőgazdaságban és spirituális jelentőséget is tulajdonítanak némelyiknek, így egyáltalán nem szabad őket “passzív” élőlényekként kezelni. A fokvárosi meghódított növényzetről és a mesterségesen odatelepített holland királyi kertről, a Kirstenboschról szól multimédiás installációja: fekete-fehér fotósorozat Memory of Trees címmel, a What plants called before they had a name című munkája pedig szintén a kolonializmus uralmi törekvéseire reflektál.

Ebbe a témakörbe illeszkedik az egyik legelőkelőbb helyet elfoglaló és egyben, legnagyobb, leglátványosabb installáció is. Az elegáns és reprezentatív átriumba lépve egy elsőre nagyon eltérő esztétikákat reprezentáló, fémvázas szerkezettel találkozunk, tele neoncsövekkel, főleg virágokkal, de könyvekkel, tévékkel és ha közelebb megyünk, fejhallgatókkal is. Az installáció épp indusztriális letisztultságával üt nagyot a historizáló, történelmi térben, melynek architektúráját valójában még vissza is tükrözi: a rács és az átrium szerkezetének hasonlóságát az oszlopok aranyozása és a neoncsövek fénysávjai csak tovább fokozzák.

Rashid Johnson szerint a kert a kulturális különbségek leképezésére is alkalmas: a társadalmi dominancia veszélyes játékaira utalhat, így az ő installációja is. A megjelenő növények származásukat tekintve az afrikai diaszpórából valók, és az alkotó eredendő identitását rekonstruálják: afrocentrizmus és a művész tapasztalatai arról, milyen fekete férfiként élni Amerikában.

Az ember felől a növények felé billen a hangsúly Zheng Bo termében. Négycsatornás videóinstallációjában többek között arra próbál emlékeztetni minket, hogy a növényektől lehet és érdemes is tanulni, mert ők lassabban és tovább élnek, mint mi. És ha valaki eleget foglalkozik lassú lényekkel, maga is lelassul.

A növények viselkedése és életük vizsgálata áll két további alkotó fókuszában is:

Zheng “természetesnek” ható terével éles ellentétben, meglehetősen sajátos fényviszonyok uralkodnak Heather Phillipson termében, aki a múzeumba importálta saját kertjét, annak minden járulékos körülményével: megváltoztatta a fényviszonyokat, a páratartalmat, a helyiség levegőjét, a padlóra faforgácsot szórt, a monitorokról pedig a megelevenedett kert néz vissza ránk: a humuszt és az azt előállító férgeket láthatjuk működés közben, észrevétlenül megfigyelőből kerülünk megfigyelt pozíciójába. Egyfajta memento mori ez, intermediális vanitas csendélet: az elmúlás, az élet körforgása. Phillipson szerint az elmúlást igenis az életünk részévé kell tenni, a kert reprodukálja az életet és önmagát, ennek a szemléletnek az elsajátítása pedig segíthet újfajta kapcsolatba lépni a természettel.

Pinkből violába (mesterséges éjszakai fény) váltunk Hicham Berrada termében, aki a jázminok életciklusát manipulálja oly módon, hogy felcseréli a nappalt az éjszakával. Nappal teremt számukra éjszakai körülményeket, hogy a látogatóknak a kiállítás megtekintése alatt érezhető legyen a virágok átható, bódító illata. Nála is belép a paradicsomi olvasat, ugyanis marokkói származású művész, és a perzsa kultúrában a kert a bibliai Paradicsom, az édenkert földi reprodukciója, rekonstrukciója: a természet idealizált vagy mitikus értelmezése, darabja. Ezen felül a perzsa kert mindig szögletes és falakkal van körbevéve, így vannak berendezve a terráriumok, így könnyebb kontrollálni, ami belül történik, márpedig egy kertben minden az irányításról szól és ő ezt az irányítást tolja ki, ennek keresi a határait a technológiát felhasználva. Hasonló növényi manipuláció jelent meg tavaly a MyMusemban Martinkó Márk és Vadászi Zoltán kiállításán.

Ez a körülhatároltság és szabályozott burjánzás jelenik meg a kiállítás egyik legrégebbi alkotásában, ami egy eredeti, 18. századi iráni szőnyeg. A perzsa hagyomány szerint a közel-keleti kultúrában a szőnyegeket nemcsak a házban használták, hanem nyáron kivitték a kertbe, ettek, ittak, pihentek rajta, a növények és virágok között élvezték a természetet. A szőnyegnek így nem csak mintázata, ornamentikája emlékeztetett a kertre, hanem a házba visszahelyezve mintha a kertet magát idézték volna fel a szobabelsőben. Nagyon szép kontraszt, hogy ez az iszlám eredeti műtárgy épp a keresztény kultúrkör egyik remekműveként számon tartott Garden of Earthly Delights-a mellé került, amelyre majd kicsit később térünk vissza részletesebben.

Berrada mellett Pipilotti Rist vezet át az antropocénből a Paradicsomba, ötvözve az előző két installáció két igen szignifikáns tulajdonságát: vizualitásában, koloritban burjánzik, mint Heather Phillipson munkája, viszont összességében mégis egyfajta meditatív hangulatot teremt, mint Berrada - csak itt egy mámorosabb, pszichedelikusabb élményt élhetünk át: a mennyezeten elhelyezett videót a földön fekve lehet és kell is nézni, amit az itt elhelyezett óriási kígyópárnák tesznek komfortossá. A terembe szűk, függönyök által képzett folyosón jutunk be, ezzel már ráhangolódunk a pszichedelikus audióval is megbolondított atmoszférára. A nyolcvanas évek videóklipjeinek világát megidéző digitálisan manipulált képsoron a két “Évát” követhetjük, ahogyan felfedezik önmagukat és az édenkertet.

A védelmező szerep jelenik meg Korakrit Arunanondchai termében, aki az egyik legfiatalabb és emellett az egyik legnagyobb sztár a kiállításban. A kortárs képzőművészet Kanye Westje egy egésztermes, expresszív, multimédiás installációjával az idei Velencei Biennálén is szerepelt, itt pedig az a munkája látható, ahonnan ő maga is datálja saját videóművészetét. A 2012-2555, amely végtelennek tűnő kiterjesztése az egyik világvége olvasat dátumára reflektál, kiindulópontja pedig a 2011-es bangkoki nagy árvíz, amely traumájához hozzáadódott, hogy a maja naptár a 2012-es évre világvégét jósolt, vagyis a két évszám valójában két (hipotetikus) világvége. Korkakrit ebben az évben nyári gyakorlata (kolostorba vonulás) helyett beteg nagyszülei mellett maradt gondjukat viselni és eközben filmezte is őket. Az áradás hátborzongató képsorai váltakoznak a nagyszülei végtelen nyugalmával, ahogyan az oltalmat nyújtó kertben pihennek. A kétcsatornás videóinstalláció ambivalens hangulatát tovább fokozza a két monitor mögött mintegy díszletként felállított oltárszerűség, színes művirágokkal, neoncsövekkel hátul pedig egy athéni iskola parafrázissal. Csak a videó végén áll össze a kép, amikor a monitoron is megjelenik a ravatal szerű emelvényen fekvő alak, hogy ugyanezt láttuk végig magunk előttünk is...

Az ultimate paradicsomi-utópisztikus kép természetesen a kiállításnak ihletet adó Bosch-festmény - itt nem az eredeti, Pradóban őrzött darab látható, hanem egy a festő “iskolájából” származó másolat, variáció. A Földi örömök/Gyönyörök kertje valójában pokoli fájdalmakat is bemutat, egyetlen mértékegysége volt az a boschi esztétikának: a mértéktelenség. A túlburjánzó zsúfoltsága ellenére ennek a műnek is van egy meditatív olvasata, szó szerint is akár: hiszen a rengeteg apró jelenetet, mint könyv lapjait tudjuk végigolvasni, és ahogy belemerülünk, észrevétlenül asszociálunk, rendezzük sorainkat. És ezzel el is érkezünk a kiállítás öt nagyobb gondolati egysége közül az utolsóhoz: a kert, mint a gondolatok rendszere/struktúrája.

Nem meglepő módon ebbe a kategóriába is bekerült egy japán alkotó, mégpedig a kertész-szobrász Taro Shinoda. Számára a kert az absztrakció helye, segít elvonatkoztatni, ezáltal megérteni a világot. Szobrainak csak látható oldalait dolgozza ki, mert a japán kertekben elhelyezett kövekhez sem érünk hozzá és nem láthatjuk mindegyik oldalát. Ezzel kapcsolódik és reflektál a kiállításnak helyet adó épületre is, ugyanis a Gropius Bau felújítása során nem pótolták minden hiányzó részletet, hanem ahol hiányzott a díszítés ott azt üresen simán hagyták. Shinoda is erre hívja fel a figyelmet: ha valamit nem ismerünk (pl. a kő alsó része), arról ne próbáljunk meg úgy gondolkodni, mintha ismernénk. Emlékeztet a nyugati tudomány lényegére és fejlődésére, amely szeparálja, elemeikre bontja a dolgokat, így elemzi, és csak ellentétekben, kategóriákban képes gondolkodni. Az ember ekképp leválik a természetről, és manapság úgy tűnik, ez az eltűnéséhez, pusztulásához vezet.

Az egyik legszebb és legletisztultabb munka az egészen minimalistának tűnő festménysorozat Maaike Schooreltől. Finom analógiát hoz létre egy festmény felépülése és egy kert elemei közé: véleménye szerint ahogyan a festék rétegződik a vászonra és ahogy egyik festékréteg ráépül a másikra, ahhoz hasonlóan épül fel egy kert is a növények leveleiből.

Tudatosan lassítja le a befogadót, ugyanis képei nem azonnal dekódolhatóak, meg kell állnunk és odafigyelnünk, hogy észrevegyük a szinte monokróm vászonfelület rendkívül finom, pasztell színárnyalatait. A képek szétszórtan, a kiállítótér különböző pontjain kerültek elhelyezésre.

A kurátori szöveg szerint a klímaváltozás kora az új antropocénhoz vezetett: az ember mint élősködő jelenik meg a földön, a természetben. Ebben a megváltozott környezetben az embereknek növényekkel együtt, szimbiózisban kell élni. Az ember megváltoztatta a Föld klímáját, itt pedig több művész segít a növényeknek megváltoztatni az ember által kialakított klímát. Antropocén revans.

Felmerül a kérdés, hogy az alkotókhoz hasonlóan tudunk-e a növényekre másképp tekinteni, mint eddig, tudunk-e velük másfajta kapcsolatba lépni, mint eddig?

A kiállításhoz elképesztően gyönyörű és alapos katalógus készült, rengeteg elméleti szöveggel, tanulmánnyal, háttérrel, koncepció-leírással és kutatással, melyből többek között megismerhetjük a közvetlenül az épület mellett fekvő Tiergarten történetét, amely a város legrégebbi, igencsak sajátos és érdekes sorsú parkja és mely ezáltal szorosan kapcsolódik a kiállítás egészéhez.