#francia #magyar #fotó

Október első hetében nyílt a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumban az a csoportos kiállítás, mely Franciaországban élő magyar származású fotográfusok munkáit mutatja be, közel egy évszázadot felölelve. Aki az utóbbi hónapokban járt-kelt Budapesten, az biztosan belebotlott az Au Revoir! című kiállítás fekete-sárga óriásplakátjába, melyről Ervin Marton dupla önarcképe néz ránk vissza komolyan. A kiállításon látható művészek névsorában megtaláljuk a leghíresebbeket és legnagyobbakat – úgy mint Brassaï, Robert Capa, Henri Cartier-Bresson, André Kertész vagy Lucien Hervé –, de a nagyközönség számára kevésbé ismert alkotókkal is találkozhatunk, mint Étienne Sved, Emeric Fehér vagy Ergy Landau, akik hatással voltak a korabeli francia fotográfiai életre, és a magyar fotótörténet részét képezik.

Az emigrációba kényszerült, később nemzetközi hírnevet szerző, magyar származású fotográfusok munkáinak bemutatása régóta fontos exportcikkünk, a mostani kiállításon azonban épp ennek ellenkezője történik, hiszen a kiállított munkák jelentős része francia magán- és közgyűjteményekből került Budapestre. A kiállítás helyszíne, a turistáktól hemzsegő budai Várnegyed pedig telitalálat, ha az a cél, hogy ízelítőt adjunk mindabból, amit a “klasszikus”, “híres”, “magyar” fotográfiának hívnak. Persze nem ez az első alkalom, amikor a legnagyobbak kerülnek a Várnegyedben bemutatásra, 2000-ben Brassaï, 2002-ben Henri Cartier-Bresson retrospektív kiállítását láthattuk a Ludwig Múzeum korábbi épületében. Jelen cikk írásakor a BTM információi szerint már több mint tízezren tekintették meg a kiállítást.

A tárlat szakmai hátterét az azonos tematikájú, Magyar származású fotográfusok Franciaországban című fotótörténeti könyv adta, amely 2019 februárjában jelent meg a Corvina Kiadó gondozásában, s melyet szintén a kiállítás kurátorai, Cserba Júlia és Cseh Gabriella szerkesztettek (Egészen pontosan Cserba Júlia szerkesztette, Cseh Gabriella közreműködésével). A kötet a hosszabb-rövidebb ideig Franciaországban élő magyar származású fotográfusok néhány oldalas életrajzát és képeit tartalmazza. A kutatás és a könyv szerkesztése során felgyűlt tudásanyag adta a szerkesztőknek az inspirációt a csoportos kiállításhoz, ami elsőre logikus lépésnek tűnik. Igen ám, de míg a könyvhöz elég volt bizonyos tudományos és történelmi kritériumokat felállítani, addig a különböző korokban alkotó művészek, eltérő fotográfiai eszközökkel és számtalan műfajban készült felvételeit összefogni és reprezentálni jóval nehezebb. Kérdés, hogy elegendő-e mindössze egyetlen kritérium, miszerint a kiállított alkotók életük egy szakaszában Franciaországban éltek?

Nyilván nem, a fotográfia (de bármely vizuális művészet) ennél jóval szerteágazóbb. A sikeres csoportos kiállítások többségének az a titka, hogy egy erős kurátori koncepció szerves egységgé rendezi a műveket és meg tudja hódítani magának a rendelkezésre álló teret. A csoportos kiállítás esetén különösen fontos a terekben vezetni a nézőt, egyértelműen felmutatni az alkotók közötti vizuális-történeti kapcsolódási pontokat, párhuzamokat, a kiállítási egységekben pedig elegendő művet tárni a látogatók elé ahhoz, hogy a fejükben “elinduljon egy-egy lemez”. Az Au Revoir! kiállítás kurátorai ennek megfelelően igyekeztek is egymáshoz kapcsolódó tematikai egységeket felépíteni, így született meg a kiállítás nyitányaként például az André Kertész-, és a hozzá kapcsolódó Humanista fotográfia-terem.

Kertész szakmai és emberi szempontból is fontos kiindulópont, nem véletlen, hogy az ő munkáival indul a kiállítás és a későbbi termekben is találunk olyan munkákat, amelyek visszautalnak rá. Az emberi kapcsolatok és a környezet tisztelete olyan értékek, amelyek tanítványai munkáiban is megjelennek (pl. Brassaï, Rogi André). Ennek a kiállítást indító teremnek az egyik érdekessége a három frissen előkerült, kisméretű Kertész-kép az 1920-as évekből (Szerelmesek  , Táncosok és egy, a bátyjáról készült felvétel). A másik érdekesség Cseh Gabriella Enteriőr-történetek című sorozata, aki kutatásai során az 1920-as évek két meghatározó magyar fotográfusának (Brassaï és Kertész) párizsi lakásait kereste fel és örökítette meg a helyszíneket jelenkori lakóikkal, jelenlegi állapotukban, és ezeket a képeket prezentálja a hasonló nézőpontból készített archív felvételekkel. Ezek az előtte-utána képek mindig felkeltik az emberek kíváncsiságát, s ez most sincs másképp. De ugyanebben a teremben láthatunk olyan ikonikus Kertész-remekműveket is, mint a Víz alatt úszó (korabeli brómezüst zselatin nagyításban) vagy a Torzulások című sorozat egy-egy felvétele.

Ugyanakkor már a Kertész-teremhez kapcsolódó Humanista fotográfia egységben is megmutatkozik, milyen nehéz, akár csak az azonos történelmi időszakban élő, de más stílusjegyekkel és hangulatokkal dolgozó művészeket egy teremben bemutatni. Ugyanebben a térben a kortárs művészek, így Carole Fékété egyébként izgalmas műve (Rubik’s cube, 2010) és Pörneczi Bálint 2010-es években, kanadai rendezőről készített művészportréja egyszerűen kilóg közvetlen környezetéből, amit Rogi André 1930-as évekbeli nőportréi, Barna Anna groteszk babaképei, és Nora Dumas parasztábrázolásai alkotnak. És sajnos ez a kizökkentő hatás a következő termekben is tendenciózusan megismétlődik, folyton felmerül bennünk a kérdés, miért épp ezeket a műveket látjuk, ezektől az alkotóktól, ebben a sorrendben?

A 20-as és 30-as évek Párizsából egyetlen lépéssel A fotó mint új médium részbe kerülünk, ahol Rodolf Hervé ironikus videói, Alain Fleischer és Detvay Jenő tárgy-test lenyomatai már leginkább a médium változásairól, a fotográfia gyökeres átalakulásáról szólnak. Innen a párizsi magyar fotószalonok világába ugrunk vissza, majd az 1950-es és 1960-as évek fotóriportereinek, sajtófotósainak szobája következik, ahol többek között Paul Almásy afrikai felvételeit, Ergy Landau Tibetben készült fotográfiáit, Étienne Sved egyiptomi képeit láthatjuk, de ugyanitt találkozhatunk Robert Capa képeivel is. Rendezési szempontból nem túl szerencsés ez az időben és műfajokban előre- és visszaugrálás, ahogy a kiállítást záró, kontaktfelvételeknek indokolatlanul nagy teret adó szoba sem. Ahol szintén olyan fantasztikus fotókollázsokat és remekműveket találunk, mint Carole Fékété Virágok, Sarkantyú Illés Hervé című munkái vagy William Klein ikonikus dakari felvétele 1963-ból.

Az Au Revoir! kiállítás olyan mint egy szép csengésű, kellemes dallamot játszó bakelitlemez, amelyen szinte minden zeneszám a kedvencünk, de ami folyton megakad a lemezjátszón és ugrik egyet, mert a remekművek látványa ugyan megérinti az embert, de a rendezés gyengeségeit mégsem tudja feledtetni. Így az Au Revoir! csak egy szép, ismeretterjesztő jellegű seregszemle marad magyar származású fotográfusokról, Franciaországból.