Menü

Test nélküli útlevél – interjú Riskó Gáspárral

07 • 01 • 20A Fehér Vera

0103

Riskó Gáspár: Részlet a "Passport" című sorozatból, 2017.

0103

Riskó Gáspár: Részlet a "Passport" című sorozatból, 2017.

0103

Riskó Gáspár: Bezárt acélgyár, Miskolc, 2013, Impasse/Holtpont sorozat.

0103

Riskó Gáspár: Tükröződés, Budapest, 2014, Impasse/Holtpont sorozat.

A.F.V.

Megjelent Riskó Gáspár Passport című könyve (amelyről írtunk) a svájci Innen Books kiadásában. Az alkotót a kiadvány születésének előzményeiről, munkásságáról, és a nemzetközi vizek ízéről kérdeztük.

Mi a Passport című könyv apropója? Hány kép van benne, mióta készül?

R.G.

A Passporthoz 2017-ben kezdtem hozzá, és a sorozat kiindulópontja annak az önkormányzati fényképezésből kiinduló helyzetnek a megkérdőjelezése, amikor az ember igazolványképet csináltat magáról, és ezzel megszületik egy hivatalos identitása. Ebben a szituációban mindenki megpróbálja a lehető legelfogadhatóbb arcát prezentálni, és a frizurát beállítva a lehető legmegnyerőbbnek látszani. Engem az érdekel ebben, hogy vajon mennyire mutatjuk hitelesen magunkat. Ha ránéznek az igazolványképre a hatóságok, vagy valaki más, akkor tetszeni fog-e nekik, amit látnak. Készítettem egy igazolványkép-automatát imitáló fotóbeállítást, majd felvettem egy videóanyagot, amit számítógépes technikával torzítottam. Félig akcidentális, félig tudatos torzításokkal végül 1205 képből álló olyan szekvenciát hoztam létre, ami tulajdonképpen egy emocionális utazás. A sorozat üres fallal indul, azután beülök ebbe a térbe, majd fokozatosan elkezd torzulni az arcom. Egy pixeles, glitches látványt okozó data overload történik a képeken attól, hogy a kapacitásához képest túl sok információ van a számítógépben. A véletlenszerűség ellenére egy idő után ráéreztem és egyre irányíthatóbb eszközzé vált ez a torzító hatás.

A.F.V.

Van a fotóidban valami festményszerű.

R.G.

Igen, de a Passport ennél több layerből áll össze. Tehát van benne fotográfia, de videómunka is, így mixed médiának lehet nevezni, továbbá van benne performansz. A sorozat célja az énképem megismerése, felfedezése, körbejárása a saját arckifejezéseimen keresztül. Az egyszavas cím már előbb megvolt, mint maga a sorozat, nem véletlenül, hiszen a munkásságom korábbi sorozatai olyan szintén egyszavas fejezetek, melyekhez ez jól kapcsolódik, mint utolsó elem.

A.F.V.

Mesélsz ennek a sorozatnak a korábbi részeiről, vagy arról, amihez közvetlenül kapcsolódik?

R.G.

2011-ben született az első fejezet, aminek a címe Impasse, ez holtpontot jelent. Ez egy ugródeszka-szerű sorozat, azért Holtpont, mert a futásban van ez a jelenség, amikor már nagyon fáradtak vagyunk és a kínlódás egyszer csak átfordul egy energetikusabb állapotba. Elhagyja az ember a fáradtságot és belekerül abba a flow-ba, amikor már küszködés nélkül fut tovább. Akkoriban nagyon magam alatt voltam. Egy rendkívül kizökkentő szakítás miatt, ráadásul váratlanul hazaköltöztem külföldről, s ezeket tetőzte még egy identitáskrízis.

A.F.V.

Hol éltél külföldön?

R.G.

Hollandiában éltem 2009-től 2011-ig. A hazatérésem után kerültem a fényképezéssel a korábbinál is elmélyültebb kapcsolatba, mert az aktusa által egy nyugodtabb állapotba kerültem. A Holtpontban főleg indusztriális tájképek vannak, absztrakt textúrák, vizsgáltam a természet és a civilizáció kapcsolatát kiüresedett iparterületeken, mezőgazdasági területeken, különféle perifériákon. De egyre inkább azt vettem észre, hogy engem ebben a tájban nem csak a posztkommunizmus jelenléte érdekel. Azt gondoltam, hogy ezekben a képekben rejtett üzenetek vannak, amik az én személyiségemmel is adekvátan kapcsolatosak. Ez azért volt újdonság, mert alapvetően a dokumentarizmus felől jöttem, korábban tíz évig dolgoztam sajtófotósként, javarészt a 168 óránál. A Impasse-tól viszont elkezdtem lassan az önmegismerés felé kanyarodni, a lelkem mélységei felé venni az irányt. Egy ideje arra törekszem, hogy ne sok képet csináljak, hanem kevesebbet, de azokból többet tanuljak.

A.F.V.

Mit tanulsz belőle?

R.G.

Magamat, és a kapcsolatunkat a világgal ismerem meg önmagam és az adott tér fényképezésekor. Általában van egy kibontatlan alapötlet, ehhez társul egy koncepció, viszont mindig van benne improvizáció is. A három keverékéből alakulnak ki olyan helyzetek, amik amúgy nem jönnének létre. Ugyanúgy, ahogy elkezd valaki művészetterápián egy képet festeni: könnyen lehet, hogy valójában önmagával találkozik közben. Sokszor láthatjuk azt is, hogy egy rajzfilmrendező vagy egy animátor által megálmodott karakterben még akkor is fel lehet ismerni a készítő személyiségjegyeit, ha nem emberi alakokat rajzol.

A.F.V.

Annak, hogy Sydneyben tanultál filmezést, van köze ehhez az animációs hasonlathoz?

R.G.

Igen, ott 2001-ben végeztem egy másfél éves kurzust, operatőr szakon. Akkor már volt egy több száz videókazettából álló filmgyűjteményem, voltak kedvenc rendezőim, akiknek próbáltam a teljes repertoárját beszerezni. Érdekelt a film világa. Ha azonban az ember operatőr, akkor a rendező és a forgatókönyv diktálja, hogy mi a téma. Sydney után rájöttem, hogy a film vagy az operatőri munka világa helyett a fotográfiában összetettebben tudom kifejezni a saját gondolataimat, érzéseimet.

0103

Riskó Gáspár: Részlet a "Passport" című sorozatból, 2017.

A tájképektől önmagam irányába haladva volt egy lassú átfedés, hogy megmutatkozzak és boncolgassam ki vagyok én. Mintha újraszülettem volna a fényképezés aktusában.

0103

Riskó Gáspár: Részlet a "Passport" című sorozatból, 2017.

0103

Riskó Gáspár: Részlet a "Passport" című sorozatból, 2017.

0103

Riskó Gáspár: Részlet a "Passport" című sorozatból, 2017.

0103

Riskó Gáspár: Részlet a "Passport" című sorozatból, 2017.

A.F.V.

Visszatérve a Passportra, úgy tűnik, nálad szabad az átjárás a mozgó és állókép között, a kettő inkább kiegészíti egymást.

R.G.

Jól látod, és ez lehet, hogy már annak az előszele, hogy a klasszikus fotográfiai lehetőségek halmazából egy ideje elkezdtem kiszakadni, maga a fotó önmagában már nem elég. Hogy fényképek lógnak a falon, az kevés lett. Szeretnék másfajta tárgyakat is létrehozni, nem csak fényképeket. Készítek is már installációkat, használok objekteket is, szobrokkal is kacérkodom, rajzolok is, és lehet, hogy elmegyek festészetet tanulni.

A.F.V.

Ha fellapozom a könyvet, azt veszem észre, hogy nem egyesével nézem a képeket. Ugyanez történik, amikor nézek egy filmet, nem emlékszem minden képkockára külön, hanem összeolvassa az agyam.

R.G.

Hogy miért van ilyen sok kép benne, az is egy érdekes dolog. Ez az első munkám, amiben az arcom felismerhetően megjelenik. Régebben is fényképeztem magam, de nem így. Van egy sorozat, az Interview, amiben összegyűjtve a személyiségemhez valamilyen szinten kapcsolódó tárgyak jelennek meg. Az arcom elé helyeztem őket a portrékon, így azok egy önmagammal és a világgal kapcsolatos szoros üzenetet alakítottak ki. De a Passport ilyen szempontból áttörés, ahol előrukkolok az arcommal. A tájképektől önmagam irányába haladva volt egy lassú átfedés, hogy megmutatkozzak és boncolgassam ki vagyok én. Mintha újraszülettem volna a fényképezés aktusában.

A.F.V.

Végső soron a kép az, ami érdekel?

R.G.

A kép is, de a szöveg is. Leírok például egyszerű tőmondatokat. Amik valahogy kiemelkednek a gondolataim áramlásából. Több ezer fut át az agyamon naponta, ezekből tudok kihalászni bizonyos mondatokat, amiket időrendi sorrendben írok le. Az az érdekes, hogy az új mondatok mindig jól összekapcsolódnak az előző mondattal, anélkül, hogy külön erőfeszítéseket tennék ezért.

A.F.V.

A Passportban viszont egyáltalán nincs szöveg. Van ennek valami jelentősége?

R.G.

Ha leírunk egy egyoldalas szöveget egy képanyagról, akkor azt beszorítjuk egy szűk jelentésbe – miközben az az anyag lehet, hogy annál sokkal több mindenről szól. A „passport” szó útlevelet jelent, a képeken is látjuk, hogy ez egy útlevélfotó sorozat. Szerintem mindenkinek vannak gondolatai az útlevélképről úgy általában, és én úgy voltam ezzel, hogy hagyok a befogadóban kibontakozni egy saját gondolatmenetet. Így közös kreativitásban lehet részünk, nem csak én magyarázok valamit.  Amúgy meg a mai, egyre jobban a vizuális értelmezésre áttérő világban nem feltétlenül kell leírni a mondanivalónkat, a képeket is lehet "olvasni".

A.F.V.

Hogyan kerültél a nemzetközi vérkeringésbe? Mi kell ehhez?

R.G.

Amikor vettem a bátorságot és beiratkoztam életem első londoni portfólió review-jára, akkor már két éve dolgoztam az Impasse-on. Nyilván fontos, hogy megvolt a megfelelő nyelvtudásom, mert 5 évig éltem külföldön, Sydneyben és Fokvárosban. Mélyvíz volt, rögtön nemzetközi szakemberekkel kerültem szembe egy asztalnál. Az egyik Chris Littlewood volt, a Flowers Gallery vezető kurátora, a másik pedig Karen McQuaid, aki a Photographers Gallery szenior kurátora. Gyártottam névjegykártyát, szórólapokat, megmutattam a portfóliómat, és ez a nemzetközi kapcsolatépítés már akkor elkezdődött. Külföldi kiállítási lehetőségek után kutattam, és sikerültek, most már van egy londoni ügynököm is. Lina Sophie Stallmannak hívják, őt egy Sprüth Magers megnyitón ismertem meg Londonban. Azt gondolták, én vagyok a kiállító művész, beszélgetésbe elegyedtünk, ami jól indult, majd portfólió-konzultáció lett belőle. Magyarország talán egy kicsit zártabbnak tűnik, a Passportra konkrétan például itthon nem csapott le senki. Viszont a Zürichben élő és munkálkodó magyar illetőségű Innen kiadó vezetőjének, Fábián Áronnak tetszett a munka. Áronnal egyébként régebb óta dolgozunk együtt. Sőt, baráti viszony is kialakult közöttünk. Ő már akkor is támogatott, amikor még nagyon az elején voltam. Egyébként már szinte csak szakmai utak miatt járok külföldre, üdülni általában nem. Itthon is kutatom a lehetőségeket és állok rendelkezésre. Most Debrecenben veszek részt a “Mélyáramok“ című tárlaton a Modemben, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban  pedig egyéni kiállításom lesz remélhetőleg nyár elején. Ezen Csizek Gabriellával dolgozunk együtt egy ideje, valószínűleg a Passport is része lesz a kiállításnak.

A.F.V.

Volt Londonban egy fotókiállítás is a Passportból, de mi a végső formája ennek a sorozatnak, a könyv vagy a kiállítás?

R.G.

Londonban, egy kibérelt helyiségben tizenhárom képes válogatás volt belőle. Minden kiállítás más, ez attól függ, hogy milyen térben történik meg. A londoni térben három darab 130x173 cm-es kép és tíz darab 3,5x4,5 cm-es, szabvány igazolványkép méretű kép volt a falon. Egy nagy méretű kép szignifikánsabban beleilleszkedik a térbe, azonosul a térben lévő elemekkel. A kisképekhez közel hajolva viszont egy sokkal intimebb kapcsolat jön létre kép és néző között, ott szinte megszűnik a köztes tér. De nemrég, a zürichi Volumes művészeti könyvvásáron, a Kunsthalle-ban is megjelent a Passport, oda pedig egy 1205 képes gif-szekvenciát gyártottam belőle, s az egy tévén loopban ment. Emellett falra került 95 darab 3,5x4,5 cm-es igazolványkép, és ezen felül még egy performanszt is előadtam. Először próbáltam ki magam a nyilvánosság előtt performanszban. Ennek lényeges mozzanatai voltak, hogy egy egyik oldalon törött, másik oldalon ép tükörben nézegetem és vizsgálom magam. Majd egy kötéllel elkezdem fojtogatni magamat, később pedig csókolgatni a tükörképemet.  Így tartozik össze az, hogy egyszerre szeretem és nem szeretem magamat.

Tehát megjelent már fényképeken, létezik gif-szekvenciaként, kiadtunk egy könyvet belőle és van hozzá kapcsolódó performansz. Valójában nem lezárt, sokféle megjelenítési lehetőséget tartalmaz ez az anyag.

Jegyzetek

Riskó Gáspár: Passport. Zürich, Innen, 2019.

Megvásárolható: Mai Manó Ház Könyvesbolt, ISBN könyv+galéria.