A fiatal fotós szerint az Instagram bedarálja az arcunkat

Elsőre túlzónak, kattintásvadásznak tűnhet a cím, de jelen esetben tökéletesen fedi a valóságot. Egy fiatal fotós, Janic Entremont ugyanis a gyakorlatban akarta kipróbálni, hogyan tömörít veszteségesen, azaz rombolja a képeink minőségét az Instagram algoritmusa. A napi gyakorlatban ez szinte észrevehetetlen, de már száz kép után is durva az eredmény.

Entremont vadonatúj, A (con)temporary portrait elnevezésű projektjét az Instagramon indította. Míg más bulizott, ő szilveszter napján, azaz 2019. december 31-én képeket kezdett feltölteni. Mégpedig újra és újra ugyanazt a képet önmagáról. Jelenleg a 340. feltöltésnél tart. A képen azonban nem őt látjuk, hanem a digitális hibát, zajt, egy szétpixelesedett tájat. Azt a folyamatot, amikor megjelenik a tömörítő algoritmus romboló munkája. A veszteség már a 10. képnél láthatóvá válik, a 100. feltöltés után pedig gyakorlatilag felismerhetetlen az arc. Az Instagram bedarálta az önarcképet.

Az egyszerű és látványos projekt nem előzmény nélküli. 2015-ben Pete Ashton I Am Sitting In Stagram című projektje keretében – ami egyébként Alvin Lucier I am Sitting in a Room (1955–56) mélyen önreferenciális hangművének a parafrázisa – 90 alkalommal töltötte fel ugyanazt a képet. A projekt azonban nem jutott el a teljes önmegsemmisítésig.

Entremont munkája látványosan és plasztikusan mutatja fel, hogy információink, képeink, filmjeink, zenéink ugyan könnyen mozgathatók, másolhatók, konvertálhatók, le- és feltölthetők, de folyamatosan keletkezik a hiba, a zaj, a szinte észrevehetetlen vagy nagyon is látványos veszteség. Ami adott esetben lassan eltörli az ember képét, elmossa a végtelen digitális mezőben, amelyben az ember csupán a roncsolt táj egy éppenséggel nem kitüntetett eleme.

Kicsit hasonló projekt Riskó Gáspár Passport munkája, azzal a különbséggel, hogy itt az alkotó nem a szoftverek automatizmusára bízza az önképrombolást.