Utcán innen, dokumentarizmuson túl

Február közepéig látogatható Bécsben az a kiállítás, ami a street photography változásait követi végig hetven év távlatából. A Kunst Haus Wienben látható Street. Life. Photography olyan fotográfus-ikonok munkáit vonultatja fel, mint Diane Arbus, Robert Frank, Lisette Model, Lee Friedlander vagy Martin Parr. A kiállítás a hamburgi Haus der Photographie / Deichtorhallen Hamburg és a KunstHaus Wien együttműködésében valósult meg, kurátora Sabine Schnakenberg (a Deichtorhallen Hamburg kurátor munkatársa), a bécsi helyszínre Verena Kaspar-Eisert (Kunst Haus Wien) ültette át a kiállítást. A tárlat 38 dokumentarista fotográfus nézőpontján keresztül ábrázolja a “műfaj evolúcióját” az 1930-as évektől napjainkig. A képek többsége az F.C. Gundlach Collection gyűjteményéből érkezett. A kiállítás öt témára bontja a fotográfiákat – Street life, Public transfer, Crashes, Anonimity, Alienation. Az első kettőben főként portrékat, utcai életképeket, tömegközlekedési eszközökön zajló jeleneteket láthatunk, a középsőben fizikai és átvitt értelemben zajló összecsapásokat, az utolsó két részben pedig a személytelenség és elidegenedés képi metaforáit láthatjuk. Már az öt altéma címeiből is szépen kirajzolódik, hogy a street photography műfaja kezdetektől fogva összekapcsolódott a nagyvárosi létezéssel, megörökítve az ezzel együtt járó fizikai élményeket – mint a zsúfoltság vagy a magány –, lelki hatásokat mint az elidegenedés, vagy társadalmi jelenségeket mint a szegregáció. Így a tárlaton szép számmal láthatunk metropoliszokban készült felvételeket, mint London, New York, Hongkong vagy Tokió. A kiállítóterekben túlnyomó többségben angolszász fotográfusok munkái vannak jelen, néhány osztrák és német alkotóval kiegészülve.

A kiállítás a magyarra nehézkesen és nem is tökéletesen fordítható street photography (vagyis utcai fényképezés) kapcsán nem a kérdések felvetésére koncentrál, inkább érzésekbe, hangulatokba, lelki állapotokba húzza be a nézőt. A kiállítás első része egyébként is mélyvízbe dobja a látogatót, hiszen a térbe lépve azonnal a legnagyobb nevek – Lisette Model, William Klein, Philip Lorca diCorcia, Diane Arbus – fotográfiáit pillantja meg.

A történeti és kortárs alkotók munkái között mindvégig folyamatos dialógus zajlik, ezek elsősorban tematikai, képi, stílusbeli hasonlóságokra fókuszálnak. Ilyen pl. a Street Life blokkban a különböző, többnyire marginalizálódott társadalmi csoportok fényképezése, itt láthatjuk Diane Arbus híres 1963-as Teenage Couple-jét és Candida Höfer Volksgarten Köln (1973-1974) című, kevésbé ismert sorozatát is, amelyben az alkotó török bevándorlócsaládok utcán, parkokban töltött hétköznapi pillanatait mutatja be. De a képi humor, a banalitás mint stílusnyelv is vissza-visszatérő elem.

Ugyanaz a szituáció köszön vissza Wolfgang Tillmans Line (2000) és Michael Wolf Tokyo Compress című sorozatában tíz év különbséggel; a tömegközlekedési eszközökön összenyomorodó emberek testiségét, egymáshoz szoruló vadidegen testek részleteit ábrázolják mindketten. A téma azonos, ám a két alkotó eltérő fotográfiai és érzelmi nézőpontból építi fel ugyanazt a jelenetet. Míg Tillmansnál a szexus, a testiség válik fontossá, és az arc nem válik a kompozíció részévé, addig Michael Wolf sorozatában a szenvedő arcok, a járművek ablakára kicsapódó pára inkább a fizikai együttlét érzelmileg megterhelő állapotára helyezi a hangsúlyt. (Miközben persze nem tudunk eltekinteni attól, hogy ezt az idegen testek összezártsága okozza, ettől válik lelki szempontból is megterhelővé a másik jelenléte.) De kivétel nélkül mindegyik blokkban találunk legalább két olyan sorozatot, amelyek hasonló témát örökítenek meg. A kiválasztott művek erősítik egymást, nem érezzük ismétlődőnek vagy unalmasnak őket, s ez a rendezés pontosságának, a kiválasztott képanyagok kvalitásának, és a professzionálisan, szépen installált műveknek köszönhető. A Street Life szekcióban elhelyezett hatalmas méretű, gyönyörűen bevilágított DiCorcia fotográfiák előtt (Chinatown, Hong Kong) órákat el lehet(ne) tölteni. A képei olyanok, mint egy barokk festmény vagy egy romantikus csatajelenet, az emberi szem aprólékosan pásztázza végig és értelmezi a kép minden egyes apró részletét, leolvassa a képet. Persze mindezt csak azután, ha “túltette magát” az első sokkon, amit a kép érzékisége okoz. De ugyanilyen érzéki élményt nyújtanak Diane Arbus paszpartu nélkül, szimpla keretben bemutatott fotográfiái is – a szemünkkel szabadon végigkövethetjük, ahogy a kép véget ér a papíron. Arbus képei “romantikus hozzáállást” követelnek mega befogadótól (értsd: rajongást) és visszaadják a primer, a fotografikus képbe vetett hitünket.

A kiállítás legizgalmasabb szekciója középen található, a Crashes címet viseli. A szekcióban kiállított fotográfiák egyfelől konkrétan megörökítenek közúti baleseteket (Mirko Martin, Arnold Odermatt), testi sérüléseket (Jesse Marlow), bűnügyi helyszíneléseket (Andrew Savulich képeiben Weegee utódját ismerhetjük fel). Mohamed Bourouissa Péripherique (2005-2009) című sorozatában francia bevándorlóbandák összetűzéseit láthatjuk, s ugyanebben a térben kaptak helyet Erich Lessing 1956-os forradalmat megörökítő, megrázó felvételei is. Mindkét képanyag egy-egy társadalmi feszültség lenyomata. Szép a rendezés dinamikája, ahogy a különféle sorozatok egyazon fogalom köré szerveződnek, mégis annak tematikai és formai sokszínűségét jelenítik meg.

A kurátori szövegben olvashatjuk, hogy a kiállítás célja, hogy azokat az új narratív tendenciákat, alapvető változásokat is reprezentálja, amelyek a street photographyban – de tágabb kontextusban az egész dokumentarista fotográfiában – bekövetkeztek. Ezek a képi és fogalmi változások leginkább az utolsó szekcióban (Anonimity) teljesednek ki, ahol több sorozatban maga a fotografikus kép válik témává. Itt főleg kortárs művészek munkáit láthatjuk, közülük Doug Rickard (1968, USA) és Natan Dvir munkái a legelgondolkodtatóbbak.

Doug Rickard A new american picture című sorozatában a Google Street View segítségével létrehozott képeket transzformálja át fotografikus képekké. Az alkotó a projektjéhez olyan helyszíneket keresett, amelyek elhanyagoltak, elhagyatottak; a városi és vidéki hanyatlás tereit szerette volna megörökíteni. A monitoron megjelenő, Google-autóval készített fényképeket Rickard újrafényképezte, szándékosan alacsony felbontású képeket hozva ezzel létre. A képeken olyan alakokat láthatunk, akik ráismernek ugyan a kamera jelenlétére, de az arcuk elmosódott, személyazonosságuk nem ismerhető fel. A képek a marginalizálódott sorsú alakok elszigetelődésére mutatnak rá, Rickard Amerikája már nem a hihetetlen lehetőségek és a szabadság világa, hanem a társadalmi elnyomásé. Egy olyan társadalmi rétegről rajzolnak portrét, akik társadalmilag jogfosztottak, gazdaságilag erőtlenek, akik az amerikai álom inverzét élik. Egyben az amerikai street photography hagyományaira is utal, nem véletlen, hogy Walker Evans, Robert Frank and Stephen Shore munkáit is ugyanebben a teremben láthatjuk. Rickard sorozata szépen feltárja előttünk a fotografikus kép változásait is. Natan Dvir Coming Soon című sorozata is a minket körülvevő képek jelenlétével foglalkozik, újonnan nyílt üzletek óriásplakátjai előtt zajló utcai jeleneteket örökít meg. A plakátokon megjelenő fiktív és tökéletes világ(ok) sokszor méretükből adódóan felülemelkednek a valóságon és legyőzik azt - abból a nézőpontból biztosan, ahonnan a fotográfus készíti a képeket. Van, hogy kiélezett társadalmi ellentmondásokra hívják fel a figyelmünket, de nemcsak ez az alkotó célja, inkább a folyamatos, képek közötti létezésünkre szeretne rávilágítani, amiben mindennapjainkat töltjük, és arra, ahogyan a virtualitás és a valóság között váltogatjuk a figyelmünket.

A kiállításon komoly társadalomábrázolásokat láthatunk, sok társadalmi csoport és osztály megjelenik a belfasti munkásgyerekektől (Harri Pälviranta) Robert Frank Amerikájáig, de elsősorban a világ tőlünk nyugatra eső felének streetfotó-történetét követhetjük nyomon. A termeket végigjárva az az érzésünk, hogy amíg világ a világ, mindig lesznek olyan fotográfusok, akiket a különböző társadalmi osztályok sorsa érdekel és bármerre is fejlődik a technika, bármilyen utat járjon is be a fotográfia, az alkotók mindig megtalálják a maguk eszközét a gazdagok és szegények, a munkások és arisztokraták, a fogyatékkal élők és egészségesek, a zsúfolt utcák és kihalt nagyvárosok sorsának megörökítésére.