Menü

A társadalom lelkiismerete – interjú Kudász Gábor Arionnal

02 • 05 • 20A Fehér Vera

0103

Kudász Gábor Arion: The (Belgian) Red Square, 2020

0103

Kudász Gábor Arion: There is something wrong and you don't know about it, 2020

0103

Kudász Gábor Arion: Mai fekete négyzeten, Hanoi, 2019. Részlet a Great depression sorozatból

0103

Kudász Gábor Arion: Helyben maradó család, Galaxy grotta, 2019. Részlet a Great depression sorozatból

A.F.V.

Milyen inspirációból építkezik a Faur Zsófi Galériában márciusban nyílt Workout című kiállításod?

K.G.A.

Egy ideje fiatalokkal foglalkozom és azzal, hogy a tízes éveik végén, húszas éveik elején milyen ambícióik vannak, hogyan találják meg a számításukat a világban. 2017-ben megkeresett egy cseh dokumentumfilmes csapat, hogy hallottam-e a Sokol klubhálózatról, ahol több ezer ember végzi szinkronban a tornagyakorlatokat, mintha egyetlen hatalmas élőlény vonaglana a küzdőtéren, az egyes résztvevőket már észre sem lehet venni. Arra gondoltam, hogy be kellene nézni ennek a mesterségesen létrehozott élőlénynek a sejtjeibe: milyenek a tizen-huszonéves fiatalok, akiknek izgalmas lehet a viszonya a kétszázéves szervezetben a generációs határokhoz, ideológiákhoz. Több témán dolgozom párhuzamosan, amelyekben a közös pont az életkori tartomány, a tinédzserek és a húszas éveik elején járó fiatalok. A szöget még pár éve Oltai Kata MOME-n tartott előadása ütötte a fejembe. Feltette a kérdést, hogy miért foglalkozik olyan kevés magyar fotós a youth culture-rel.

A.F.V.

Milyen munkáid vannak még, amin a Workouttal párhuzamosan dolgozol?

K.G.A.

Magyar tinédzserek ambícióiról és jövőképéről készítek sorozatot, és iskolai workshopokat szervezek, bár ez most alig lehetséges. Amúgy is rémesen nehézkes a 45 percekre szabdalt iskolai keretek közé terelni egy művészeti projektet, így ez a munka most még csak zsákban futás, de hiszek a céljában. Kérdőívek és beszélgetések alapján megrendezett jeleneteket találunk ki és leosztjuk a szerepeket. A képekben összetorlódik a valós kilátásaikkal a vágyaik világa. Izgalmas velük dolgozni, de egyben nehéz is lemondanom az irányításról.

Tavaly két hónapig Vietnámban dolgoztam egy rezidencia programon. Sokat hallottam a háború idején Magyarországra hozott diákokról, akik azóta a vietnámi társadalom elitjét képezik. A szociális háló Vietnámban elég vékonyka, nagylyukúra szőtt, olyannyira, hogy gyakorlatilag a család a szociális háló. Akár négy generáció is együtt élhet és le vannak osztva a szerepek a családban, fiúk-lányok más-más felelősséggel tartoznak a szülők felé, el kell tartani az öregeket, mert nem ismerik a nyugdíj intézményét. Ha vállalkozást akarnak indítani, akkor sem feltétlenül a bankhoz fordulnak, hanem a nagycsalád adja össze a kezdőtőkét.

A legérdekesebb “vietnámi nagycsalád” jelenség volt számomra. A nagycsalád sztori azonban már inkább mítosz, nem fedi a valóságot, az elmúlt 10-15 évben Vietnámban is hatalmasat fordult a világ. Persze összejönnek az esküvőkön és a holdújévkor, de a fiatalok már egy nyitottabb világról álmodnak, más értékeket keresnek. A várakozásokkal szemben egy dinamikusan szétszakadó, atomizálódó társadalom képe rajzolódott ki előttem és jól látszik, hogy mekkora árat kell fizetni a gazdasági fellendülésért. A fiatalok sokszáz kilométerre dolgoznak a családjuktól, akiket alig-alig látnak. A nagyvárosokban próbálnak szerencsét, különféle szubkultúrákban megtelepedve fedezik fel a globalizált világ lehetőségeit.

A.F.V.

Vietnámban is a fiatalok jövőképével foglalkoztál?

K.G.A.

Igen, például megismerkedtem egy sráccal, akinek a családja eltervezte az ő jövőjét, több vendégházuk van Hanoiban, így egy stabil házmesteri életpályát vizionáltak neki. A fiú vegyészmérnök akar lenni és Amerikában dolgozni, szabad akar lenni. Vele találtuk ki a családról készülő fényképet, hogy tükröződjenek az ő álmai kontrasztba állítva azzal, amit a szülők terveztek el. Megadta a szükséges háttérinformációkat, de kérte, hogy a szüleinek erről ne beszéljünk. Nyílt titokra építettük fel a szüleivel közös portrét, mert a kép elviseli, amit kimondani nem szabad. Ezért lesz fontos az anyagban a szöveg is, hiszen ezek a fotográfiák rejtjelezett történetek hordozói. A sorozat még félkész állapotban van, munkacíme „Great depression”, ami a magánéleti depresszióra és a gazdasági konjunktúrát fenyegető válságra is utal egyszerre. Vissza akarok menni folytatni és talán három-öt év múlva valami kikerekedik belőle, talán a vietnámi, a prágai és a magyarországi anyag összeér egy még távoli, közös ponton.

0103

Kudász Gábor Arion: Hui felmenői körében, Hanoi, 2019. Részlet a Great depression sorozatból

0103

Kudász Gábor Arion: Megismételt ügyességi, egyensúly és erőnléti teszt. (Lukovit, Bulgária) Részlet a Human című sorozatból.

0103

Kudász Gábor Arion: Nem beazonosítható munkás hősi pózban nyugat felé mutat délután két órakor. (Solymár, Magyarország) Részlet a Human című sorozatból.

A.F.V.

Mi köti a mai projektjeidet a korábbi anyagaidhoz?

K.G.A.

Nem mindig lineárisak a sorozatok közötti átmenetek, inkább vetésforgót kell elképzelni. Minden munka előbb-utóbb kimúlik, nyugvópontra jut, erjedni kezd, aztán új gondolat és cél csírázik ki belőle. A Workout központi gondolata az emberi lépték, ami erős elem egy korábbi munkámban, a Humanben is. De ott inkább a felelősség foglalkoztatott, a vállalat felelőssége az alkalmazottal szemben. A felelősség, amit elképzelhetünk mint fizikai terhet, akár egy téglát, vagy mint a társadalmat szervező alapegységet. A felelősség szó most más okból kapott különleges hangsúlyt. A gyerekeim 5-8 év múlva felnőttek lesznek, most élik velünk azt a fél évtizedet, amikor átalakul az életünk szülő-gyerek családból a felnőttek közösségévé. Ez számomra ijesztő és aggodalommal tölt el. Szeretnék előre menekülni és megvizsgálni, megérteni a tízen-huszonéves korosztályt, mielőtt nyakig benne leszünk mi magunk is.

A.F.V.

A korábbi anyagaid elkészítésére is személyes aggodalmak késztettek?

K.G.A.

Minden munka személyes. Szoktam mondogatni, hogy a fényképezés mindig terápia, sőt minden alkotótevékenység egyúttal önterápia is. 2003 és 2010 között dolgoztam a Turisták a tájban (Environmental) című sorozaton. Iszonyodva tapasztaltam, hogy az emberek zsúfolt és frusztráló helyeken tömörülnek, ha jól akarják magukat érezni, ott, ahol ez teljességgel lehetetlen. Hiába szuper a strand vagy a majális, minél többen érzik egyszerre a kínálkozó boldogság vonzerejét, annál lehetetlenebb azt elérniük. Akkoriban voltam ifjú házas, és ezeken az ünnepélyeken, turistás helyszíneken és felvonulásokon kiszúrtam magamnak egy-egy fiatal házaspárt gyerekkel, vagy egy családot, akik babakocsival jönnek, olyanokat, akikben magamat felismerhettem, akik mintegy menekülnek a tömegben. Valahogy megnyugtató volt, hogy a saját érzéseimet kivetíthetem rájuk, ők is küzdenek. Éveken át keresgéltem a helyszíneket, beállítottam a létrát a tömeg közepére, mint David Attenborough egy hangyaboly fölött. Ott is voltam, meg nem is.

0103

Kudász Gábor Arion: Strand, Csopak, 2007. Részlet a Turisták a tájban (Environmental) című sorozatból.

Ha a társadalmakat összetett, globális élőlényhez hasonlítjuk, olyan szervezethez, aminek vannak különféle szervei, testrészei, mechanizmusai és immunrendszere, akkor társíthatunk egy konkrét feladatot a mindenkori művészhez is. Sajátos szerepkört kell kapnia: a lelkiismeretét.

0103

Kudász Gábor Arion: Pillar of Brotherhood, 2020. Részlet a Workout című sorozatból

0103

Kudász Gábor Arion: Uomo, 2020. Részlet a Workout című sorozatból

A.F.V.

A mai helyzetben talán nagyobb szükség van a terápiára, mint valaha. A befogadók számára, tehát a képekből kifelé is működik vajon a terápia?

K.G.A.

Jóval több mizantróp él a világon, mint ahányan bevallják magukról. Felnézünk az égre és eltűntek a kondenzcsíkok, nyugodtabban lehet tevékenykedni a ház körül – eltekintve attól, hogy mindent átitat a megbetegedéstől való félelem – de ha lefejtjük róla ezt a legkülsőbb réteget, nyilvánvaló lesz, hogy így vagy úgy fenntarthatatlan volt már az eddigi életünk.  Most normalizálódhatnak a dolgok, múlik a túlfűtöttség, a túlhajtottság. Egy szerencsétlen véletlen folytán tapasztaljuk meg, hogy mi mindenről mondtunk le észrevétlenül vagy áldoztunk fel értelmetlenül. A korrekció mélységes veszteséggel is jár, de tekinthetnénk a helyzetre másképpen is, lehetőségként. Régen tudott, hogy a környezetnek fellélegzésre volna szüksége. A kérdés inkább az, hogy képesek lettünk volna-e irányt váltani egy koronavírus-járvány nélkül. Nem lehet cél a régi kerékvágásba visszatérni. A most megélt tragédia forgatókönyve nagyban megegyezik azzal, amiről a tinibálvánnyá lett Greta Thunberg szónokolt nem is olyan rég. Az ő figurája és a járványra adott reakciók közös narratívába illeszthetők.

A.F.V.

Mintha a korábbi munkáid a mai jövőképre utalnának. Juthat a művészeknek valamiféle jós szerep a társadalomban?

K.G.A.

Visszatekintve könnyű okosnak lenni: értelmet nyer, ami eddig véletlenek sokaságának tűnt. Kiderül, hogy amit a legfontosabbnak hittünk marginális dolog. Hiba a világra kizárólag emberi érdekek nézőpontjából tekinteni. Ha a társadalmakat összetett, globális élőlényhez hasonlítjuk, olyan szervezethez, aminek vannak különféle szervei, testrészei, mechanizmusai és immunrendszere, akkor társíthatunk egy konkrét feladatot a mindenkori művészhez is. Sajátos szerepkört kell kapnia: a lelkiismeretét. A művész fél lábbal kívül áll a társadalmon, megláthatja és kimondhatja azt is – sőt kötelessége megfogalmazni –, ami a társadalom aktuális vektorától vagy céljaitól eltérő, akár azokkal ellentétes. De évszázadok múltán csak töredékek maradnak fönn, legtöbbször művészeti produktumok, építészet, képek, irodalom. A művészet segítségével idézzük fel a múltat. Nem túlzás kijelenteni, hogy a letűnt korok a lelkiismeretfurdalásukban élnek tovább. Nem állítom, hogy minden művész jós. Van, akit igazol a történelem, másokat nem, de az élet eszköze a sokszínűség és a korszakok előzékenyen váltogatják egymást. Apámtól idézem: nem elég a művész tehetsége, a kornak is annak kell lennie, hogy felismerje.

0103

Kudász Gábor Arion: Utolsó arckép, Relikviák, 115. oldal, 2014. Részlet a Memorabiliaból.

0103

Kudász Gábor Arion: Urnatartó, Relikviák, 69. oldal, 2014. Részlet a Memorabiliaból.

Oximoron, de a fotográfia nem feltétlenül fénykép. A fényképek mögött vagy között lévő történet legalább olyan - ha nem fontosabb - szerepet kap, mint ami látható. Azt gondolom, hogy a munka fázisai közben megformálódó gondolat a mű maga.
A.F.V.

Tanárként milyen relációban állsz az alkotómunkával?

K.G.A.

Már hallgatóként bevontak az egyetemi munkába, a digitális stúdiót felügyeltem. Változó szerepkörben, növekvő felelősséggel azóta is jelen vagyok – alig észleltem a fordulópontot – az egyetemre ma is tanulni járok be. Ez valóban szellemi közösség, mai kollégáim az egykori tanáraim és mentoraim, a hallgatókkal folytatott konzultációkból inspirálódom. Nem ritkán állok úgy fel az óra végén, hogy ma is én tanultam többet, az ő nézőpontjukból is megértettem valamit. Épp ezért szeretem a csoportos konzultációkat, jó érzés, amikor egy tucat különböző tehetséges ember egyetlen problémára fókuszál. Sokat vesztenek azok a hallgatók, akiket csakis a saját projektjük érdekel és nem folynak bele a többiek munkájáról folyó vitába. Ők a lényegből maradnak ki. Azért sem hagytam fel a tanítással, mert a gondolkodásomat tartja frissen ez az élethelyzet. A hallgatói munkákban a további lehetőségeket sokkal könnyebb meglátni és felmutatni, mint a sajátomban. Egy-egy izgalmas vitát követően a saját munkámra is máshogy tekintek. Az egyetemi közösség kiváló platform arra, hogy tehetséges diákokat a saját munkámba bevonjam. Számtalan hibát követtem el, amiket közelről ismerek és általuk kimutatható, hogy mire kellene jobban odafigyelni. Az iskola, az egyetemi projekt olyan, mint egy játszótér. Mi megfogalmazzuk a problémát - ez a játszótér berendezése - de a hallgató magának találja ki játékot, legjobb, ha olyat, amit addig még senki sem játszott.
Néhány éve Berlinben tartottam egy workshopot, amin kísérletre hívtam a résztvevőket, hogy mi lenne, ha a Human sorozatban gondosan körbetáncolt metaforát, a téglát huszárosan lecserélnénk a cseréplécre. Tehát mi lenne, ha az építőipar egy másik alapanyagával játszanánk „emberi léptékeset”. A csere működött, és rá kellett jönnöm, hogy részemről a tégla kiválasztása önkényes volt, mert nem megkérdőjelezhetetlen alapegység. Érdekes válaszok születhetnek az emberi léptékre cseréplécből is.

 

A.F.V.

A munkásságodban vannak ívek vagy különleges törések?

K.G.A.

2010-ben anyám halálával több dolog is eltört, másként láttam magamat, a céljaimat és a művészetet. A bevált témák, a biztos módszerek, a jól működő reflexek súlyukat vesztették. Azelőtt globális jelentőségű témák foglalkoztattak és egyik projekt észrevétlenül folyt át a másikba. Ma már mielőtt új munkába fogok, akarattal letörlöm az asztalt és megkérdezem magamtól, hogyan tudnám elérni a célomat a legegyszerűbben. Szeretném, ha az kötné össze a munkáimat, hogy törekszem a legrövidebb utat megtalálni a probléma felvetésétől a megoldásáig.

Már egyáltalán nem érdekel, hogy a különböző sorozatok hasonlítanak-e egymásra, hogy felismerhető-e a kézjegyem, hogy folytonos legyen az út egyiktől a másikig. Erről eszembe jut, hogy 2013-ban a Faur Zsófi Galéria Kortárs Magyar Fotográfia című sorozatában jelent meg egy katalógusom. Stenczer Sárit kértem fel a szerkesztésére, aki azóta Berlinbe költözött és mással foglalkozik, szomorú, hogy kilépett a hazai kurátori közösségből. Volt már néhány nagyobb lélegzetvételű projekt a hátam mögött, például a Tranzit, a Szemétunió, a Zöld terület vagy az Időkapszula, és ezek mindegyike különféle irányból, de szkepszissel közelített a globalizációt kísérő jelenségekhez. Kézenfekvő lett volna a kronológiai sorrend, de Sárival úgy döntöttünk, hogy összekeverjük a képeket, majd felépítünk egy új ívet, egy új művet. Addig minden egyes képem az adott sorozat központi gondolatára adott újabb és újabb variációjaként képzeltem, ami akkor is tükrözi a sorozatot kísérő írásművet, ha önmagában áll.  2010 táján megváltoztattam a módszerem és nem lehet többé büntetlenül játszani ezt a fajta játékmódot a képeimmel, sokkal nagyobb hangsúlyt kap a képek közötti dinamika, a kimondatlan gondolatok, a szöveg mint kép.

A fotótörténet bővelkedik intő példákkal arra, hogy alkotókat rabul ejt az általuk felfedezett forma. Veszedelmes, ha beválik a művészet, mint vállalkozás. A művész a saját teremtményének végrehajtójává válik, egy formát ismételget, rabszolga lesz a saját műtermében, az általa felkeltett igényeket kényszerül folyamatosan kielégíteni. Épp az kerül háttérbe, amit alkotói szabadságnak szokás nevezni. Élvezem, hogy változtathatok és megoldhatatlannak tűnő problémáknak ugorhatok neki.

0103

Kudász Gábor Arion: Kidobott matrac, Hanoi, 2019. Részlet a Great depression sorozatból

0103

Kudász Gábor Arion: Részlet a Great depression sorozatból.

A.F.V.

És ami azóta történt, vagy történik, az mégis az előző korszakból következik?

K.G.A.

Tudatosítottam magamban, hogy amikor egy új munkának nekifogok, nem kell, nem szabad igazodnom mások elvárásaihoz. Aznap, amikor anyám meghalt, a tiltás ellenére a patológián lopva elkészítettem az utolsó portrét róla és talán dacból elkezdtem egy új munkát, ami az emlékezet működésével foglalkozik. Fotókon gyűjtöttem mindent, ami hozzá köthető volt. Útmutatót akartam készíteni, hogy hogyan tartható fenn valakinek a jelenléte. Az addigi gyakorlatommal ellentétben a szó hagyományos értelmében véve nincs is kép ebben a sorozatban, amit jó megfigyelők csalódottan szóvá is tettek a Memorabilia kiállításon, pedig új útra léptem akkor.

Ezzel egyidőben végigpörgettem a régebbi sorozatok mappáit, mert a filmtekercsek végén mindig volt pár képkocka, amit anyámra, a feleségemre, a gyerekeimre, a családra lőttem el. Ezekből az utolsó kockákból kirajzolódott egy párhuzamos történet, az elszakadás története. Ekkor használtam először talált szöveget. Feleségem 2005 és 2011 között vezetett naplóit átolvastam úgy, mintha el nem készített közös képeink leírásai lennének. Így közösen összeállítottuk a történetet, ami nem csak az én emlékeim a házasságunk első évtizedéről, hanem az övé is. Ez lett a Middle, az igazság a szavak és a képek között van. Ezen a ponton másként kezdtem tekinteni a fotóra. Oximoron, de a fotográfia nem feltétlenül fénykép. A fényképek mögött vagy között lévő történet legalább olyan - ha nem fontosabb - szerepet kap, mint ami látható. Azt gondolom, hogy a munka fázisai közben megformálódó gondolat a mű maga. Az erőfeszítés kézzelfogható eredménye ugyan egy fénykép, de a folyamat gondolatok, állítások kiérlelésére irányul. A kép és a szó nem különíthetőek el egymástól. Találóan mondta erre Cséka György a Workout kiállításról írt kritikájában, hogy ráolvasás. Az ember szükségszerű tévedésben van a saját munkájával kapcsolatban, hiszen folyamatában, mintegy belülről látja azt – ideális esetben persze csökken a szinkroncsúszás, ám ez az irritáló hiba a mű szempontjából könnyen lehet, hogy szükséges is. Mondhatjuk, hogy számomra a fotográfia egy játék és a játékszabály az, hogy minden eredményhez hozzá kell adni x-et, így kiigazítva a szinkroncsúszást. Ezt a játékot játszom a Memorabilia, a Human és a Workout esetében is. Az intenzív fotográfiai terepmunkát követően nekem is meg kell emésztenem, megértenem és újrafogalmaznom a viszonyomat a problémához. Mikor a kép készül, legtöbbször még csak a probléma kontúrjait látom, a kép nem a válasz egy darabja, hanem újabb kérdés. Ideális esetben reakcióként ismét vizuális válasz születik és így tovább, mint egy ingán a súly, járok oda-vissza, amíg szó és kép között el nem fogynak a megtehető körök. A nyugvópont elérése előtt tovább kell lépni. Unalmas lenne, ha nem így lenne.