Menü

Korai utazók fényképei

18 • 09 • 20Farkas Zsuzsa

Farkas Zsuzsa művészettörténész beszéde elhangzott 2020. augusztus 25-én a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház Korai utazási fotográfiák című kiállításainak megnyitóeseményén. Most a beszéd szerkesztett verzióját közöljük.

Örömmel nézzük a 160 évvel ezelőtt élt mesterek fényképészeti munkáit és keressük a kontextust, amelyben értelmezhetővé válnak számunkra. Ilyen környezetben, mint a Mai Manó Ház, már nem befolyásolnak bennünket készítésük egykori céljai. A világot fényképezőgéppel megismerni és rögzíteni a 19. század közepén modern attitűd volt, akkor is, ha a fényképészek már többnyire nem titkolták azon szándékaikat, hogy nehéz munkájuknak – kíváncsiságuk kielégítése mellett – bevallottan pénzszerzési okai is voltak. Az elkészült művek alapján új könyveket adtak ki, melyekben egy ideig még metszetekben átírva jelenhettek meg a felvételek, nyomatékként lelhetünk rá azokra a bizonyító értékű feliratokra a litográfiák vagy metszetek alatt, melyek arra utalnak, hogy egy-egy grafika fénykép után készült. A kiadók, az üzletemberek, a fényképező mesterek rendíthetetlen bizonyítási vágyának a segítségével hitelesebbé tették az egyre láthatóbbá váló világot.

 

0103

Francis Frith: Krokodil a Nílus egy homokzátonyán (szignált sztereo felvétel), 1857, 28,5 x 40 cm, sztereo fénykép

0103

Francis Frith: A szakkarai piramisok. A látkép északkeletről, 1858, 38,5 x 48,5 cm, új nagyítás kollódium negatívról

A fénykép kulturális közvetítő szerepének jelentőségét hamar, már a dagerrotípia korszakában felismerték, majd a papírfelvételek terjedésével első lépésként a helyek feltérképezése indult meg. A táj, a városok, bennük a helyi építmények voltak az első célpontok. Mai világunkban, amikor képekben gondolkodunk, nagyon érthető az a pozitivista álláspont, hogy a világ minden tájára fényképező embereket kell küldeni. Érdekes történetek rajzolódnak ki, hiszen az 1850-es években hatalmas apparátussal kellett egy-egy vállalkozónak utaznia, kutatnia a messzi tájakon. Ezekről az élményekről vagy maguk az utazó-fényképészek számoltak be részletesen, akár könyv alakban is, vagy a mai történészek írják meg a fényképezési nehézségek izgalmas történeteit.

A képek, amelyek ránk maradtak, ma a fotótörténet korai szakaszának fontos pillanatait reprezentálják, hiszen viszonylagos hibáik, fakultságuk miatt igen kevés maradt fenn belőlük, az egyre tökéletesedő technikák ezeket felülírták és háttérbe szorították. A most választott időhatár izgalmas pillanatot jelöl ki, hiszen ekkor még mozgó alakokat nem tudtak rögzíteni. A képek ezért sajátságos, kihalt helyeket mutatnak be, kivéve azoknak a fényképészeknek a munkáit, akik egy-egy mozdulatlan alakot a lépték érzékeltetése miatt stabil, beállított helyzetben mutattak be. A világ ismert, nagyrabecsült helyeinek begyűjtését a képeken a megismerésnek azon új vágya sarkallta, amely az egész európai tudós és polgári világot jellemezte. Ezek a „friss” képek számos alkalommal leleplezték a korábbi földrajzi, művészeti könyvek metszet illusztrációinak ferdítéseit, torzításait.

A 19. század közepén az új eszközök általi megismerés új leltárak készítését eredményezte, a nagy kiadók és fotográfiai üzletek által összeállított és árusított képeknek már a listái is lehetőséget biztosítottak az analitikus módszerek alkalmazására. A fénykép, mely valójában maga volt a csoda és a varázslat, a realizmusban való feltétlen hit által új valóságot mutatott fel. Alakította és átalakította a tudományos diskurzust, adatok milliárdjait szolgáltatta az archeológia, a földrajz, a néprajz és a művészettörténet számára. Az elkészült művek a művészet rangjára emelkedtek bemutatásuk, nyilvánosságra hozataluk által, és egy korábbi kánon, a festett és grafikai művek értékítéletei alapján mutattak rá a fényképező mester/művész látási képességeire, tehetségére. A képek készülésének különféle céljai nem befolyásolják azt, hogy megítélhessük milyen minőségű érzékenységgel rendelkeztek a mesterek. Mai korunk azokat a kimagasló fotótörténeti pillanatokat értékeli, melyek árulkodnak az ember képességeiről, a látványhoz való kapcsolódásáról, és persze lehetőségeiről, kitartásáról. 160 év távlatából bizonyára az sem véletlen, hogy mely fényképek, vagy azok negatívjai maradtak ránk. Ezeket szemlélve nevetségessé válik az a vád, hogy mivel piaci érdekek szülték, értéktelenek.

0103

Felice vagy Antonio Beato: Kairó, utca a citadella közelében, 1860 körül, 29,2 x 25 cm, új nagyítás albumin pozitívról

0103

Ismeretlen: Régi tér Kairóban, 1843 körül, 12 x 19 cm, dagerrotípia

0103

Maxime Du Camp: Gustave Flaubert egy kertben Kairó francia negyedében, 1850. január 9., 20,3 x 15 cm, új nagyítás papírnegatívról

Az itt bemutatásra kerülő fényképek az 1850-es évek fotótörténeti értékei, az épületek, különösen a műemlékek fényképezését sem tarthatjuk pusztán halott, idejétmúlt műtárgyfelvételeknek. Ezek nyilvánossá válása könyvekben és fotóalbumokban hozzájárultak a tudáshoz való jog megváltozásához, az egész világot érzékelhetővé tették, közelebb hozták, és a megismerés újabb keletű lehetőségét nyújtották a tanulni vágyó polgárok számára. A fényképek gyűjtésével a polgári társadalom műveltsége újszerűen bővült és megújult.

Az első emeleten jelenleg az Egyiptom Flaubert idejében című kiállítás látható. Sok-sok ismerős építmény régi állapotára csodálkozhatunk rá Félix Teynard, Francis Frith, Felice és Antonio Beato, vagy akár Maxime Du Camp képein. Flaubert 1849-1851 között járt keleti útján Du Camppal, de ott készült jegyzeteinek csak kis része jelent meg újságban. Halála után ezeket jelentették meg újra. A teljes jegyzetanyag csak 1991-ben látott napvilágot és olvashatjuk magyarul is Egyiptomi utazás címmel a 2000-ben megjelent fordításban. Ma már közismert tény, hogy az író egész életében megvetette a fényképezést, és soha nem fogadta el, hogy egy fényképnek művészi értéket tulajdonítsanak. Du Camp ezen második keleti útjáról a francia akadémia kérésére több mint kétszáz képpel tért haza. Flaubert leveleiben azt írta, hogy Du Camp tehetségtelen fényképész, aki hivatalos megbízással a zsebében érkezett keletre: csak azt vette észre, amit elvártak tőle, csak azt látta, amit mások is látni szerettek volna. Olyan világjáró, akinek szeme előtt otthoni karrierje lebeg, vakon megy el amellett, amit valójában látni érdemes. Du Camp beszámolója szürke és személytelen, hiányzik belőle az a mindenre nyitott szem, az a legapróbb mozzanatokra éber tekintet, amely a sokak által bejárt utat átlényegíti, egyedivé és megismételhetetlenné teszi. Barátja szigorú bíráló szavai ellenére Du Camp a keleti útról két kötetet jelentetett meg. Mai szakirodalmi bázisra támaszkodva a képeket szemlélve mindenki maga döntheti el, hogy kinek van igaza.[1]

 

0103

Simonyi Antal: Rosti Pál portréja, 1861 k., vizitkártyáról készült nagyítás. Az eredeti az Országos Széchenyi Könyvtár tulajdona (Kézirattár, Arcképcsarnok 929)

A második emeleten Rosti Pál amerikai felvételei kaptak helyet, amelyek Közép-Amerikában 1858–1859-ben készültek. Öt albumot készíttetett az általa alkotott, majd kiválasztott képekből, melyek 40–47 lapból állnak. Egyet ezek közül útja inspirálójának, az idős tudósnak, Alexander Humboldtnak adományozott, aki 50 évvel korábban térképezte fel Közép-Amerikát. Rosti egy albumot a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott, mely megtekinthető volt néhány napig a Nemzeti Casino olvasótermében. Ma az Országos Széchenyi Könyvtár Ritkasággyűjteménye őrzi. 1913-ban az egyik lelkes író kikérte megtekintésre a könyvtári példányt, majd báró Eötvös Lórándtól kért felvilágosítást a részletekről. A kiválóan fényképező tudós ezt válaszolta: „Nagybátyám Rosti Pál mexikói felvételei 1856 és 1859 között a régi collodium eljárással készült eredeti felvételek. Nem nagyítások, aminthogy akkoriban ilyenek még nem is készültek. Az expositió ideje akkor még félóráig is eltartott. Jóformán ő volt az első, aki kedvtelésből, tehát mint amatőr végezte ezt az akkoriban fáradságos műveletet. Eszköze egy nagy kamera volt, lencséje egy 8 cm, majd egy még nagyobb méretű lencsecombinatio, melyek Parisban készültek. E lencséket vetítésekre ma is használom.”

Rosti Pál további három albumot leánytestvéreinek adott, ezek közül itt most a Rosty Ilonának ajándékozott lapok láthatók, melyek 1975-ben kerültek a Magyar Fotográfiai Múzeum alapját képező gyűjteménybe. Rosti metszetekkel ellátott kötete, mely utazási élményeit is tartalmazza, akadémiai tagságot eredményezett számára.

0103

Rosti Pál: Egy kert Cuernavaccában, 1858, Mexikó

0103

Rosti Pál: A nagy zamang fa Turneo mellett, 1857, Venezuela

0103

Temető egy kolostor romjaival Cortez idejéből, Tlalmanalco,1858, Mexikó

0103

Rosti Pál: A beleni vízvezeték kútfeje Mexikó város, 1857, Mexikó

0103

Rosti Pál: Iztaccihuatl hegy, 1858, Mexikó

Jegyzetek

[1] Anne McCauley: The Photographic Adventure of Maxime Du Camp. In: Perspectives on Photography HRC 1982 The University of Texas