„A saját testem felhasználása egyfajta performansz” – interjú Molnár Ágnes Évával

Molnár Ágnes Éva a társadalmi nemi, hatalmi szerepekkel, a nemek közötti egyenlőtlenségekkel, az emberi jogokkal foglalkozik, miközben a fotográfia, a videóművészet és a performansz-művészet határait játékosan kezeli.

Hol kezdődött a kapcsolatod a fotográfiával?

A gimnázium után a Budai Rajziskolába jártam grafikus képzésre, ott ismerkedtem meg az analóg fotográfiával. Kétszer is próbálkoztam fotó szakra bejutni, de grafikára vettek fel, így kezdtem a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemet. Az osztatlan, ötéves képzés elején alapozó képzés volt, ahol a videó, fotó, animáció és grafika szak hallgatóinak mind a négy szakirányon el kellett végeznie egy-egy tervezési feladatot. Másodévesen a plusz tervezési feladatom már a videó és a fotó volt. Harmadév felénél végül váltottam a fotó szakra, de attól függetlenül, hogy fotón végeztem, végig érdekelt a videó és a grafika is.

Ezután 2008-ban diplomáztam az Önkioldó/Self-timer sorozattal, itt kezdett el érdekelni az önarckép készítés, kicsit Cindy Sherman-i vonalon – az, hogy hogyan csináljunk magunkból több karaktert. A diplomamunkámban is a női szerepekkel foglalkoztam, tehát a kérdés már az egyetemi évek alatt is foglalkoztatott. Két évvel később, 2010-ben fogalmazódott meg bennem: a társadalmi nemi kérdések a fő témám. A doktori képzés három évét is ennek szenteltem, és különböző kisebb szegmensekből megközelítve vizsgáltam. Egyik évben a test felől, másikban a munka felől, aztán a politikai aktivista, a feminista vonallal foglalkoztam, és mindig egymást kiegészítő szempontokat vettem figyelembe.

A doktori kutatásom és a disszertációmban a család jelenségével foglalkozom, mint társadalmi konstrukcióval a családi fotókon keresztül. A társadalmi nemek vizsgálatának egyik fő szempontja a családon belüli szerepek vizsgálata. A Kötésben/Bonded című munkám kiindulási problémája, hogy az alkotmányban alapvetően azt tekintik családnak, ha egy férfi és egy nő megházasodik, és ebből születnek közös gyerekek. Az azonos neműek családként funkcionáló közösségeit, a gyermeküket egyedül nevelő szülőket kizárják a család fogalmából, ami szerintem teljesen életidegen, és az ezzel szembeni kritikámat fogalmazom meg a munkámban.

Ha valaki ezzel a kérdéssel foglalkozik, annak oka lehet. Nálad mi az indíttatás?

Nem tudok olyan traumatizált eseményeket megfogalmazni, ami a saját életemben történt, nem ez a mozgatórugóm. Annak ellenére, hogy ezek a társadalmi igazságtalanságok zavarnak, nagyon sokszor észreveszem magamon, hogy tulajdonképpen én is az igazságtalanságokban szocializálódtam. Ez a kettő sokszor ütközik bennem. A tanult, belém ivódott dolgok ütköznek azzal, ami amúgy a véleményem. Nem tartom magam aktivistának, nem vonulok utcára, ugyanakkor a társadalmi és nemi egyenlőtlenség kérdése az, ami a munkáimon keresztül megjelenik, mint egyfajta állásfoglalás.

Az Unspeakable című sorozatodban családjelenetek mögött a háttérben történnek durvaságok.

Ez a sorozat a doktori disszertációmnak egy illusztrációja, tulajdonképpen egy tézis alátámasztása. A családfotó mindig az ideális családot mutatja be, semmi esetre sem a válást, a függőséget, vagy a családon belüli erőszakot. Ezekről mélyen hallgat. A disszertációmban végigvettem ezeket a tabukat, amik nem jelennek meg a családfotókon – én megjelenítettem.

Ha az ember megnézi sorban a doktori képzés éveiben készült munkáidat, látszik, hogy a fősodor mentén bekapcsolódsz más, társadalmi kérdéseket feszegető külső áramlatokba is. Ilyen a Dignity című sorozat Geréb Ágnesről, vagy a #metoo.

A Dignity, magyarul Méltóság egy olyan sorozat, ami a háborítatlan szülés legismertebb magyarországi alakja, dr. Geréb Ágnes előtt tiszteleg, valamint a szülés körüli kiszolgáltatottság, vagy akár megalázottság témáját dolgozza fel. Kiindulópontom az volt, hogy sok ismerősöm számolt be arról, mennyire inadekvát, barátságtalan vagy akár lekezelő módon bántak velük a szülés alatt intézményi viszonyok között. Ez sarkallt arra, hogy ezzel a témával – ami szorosan kötődik a nők saját testük feletti kontrolljának kérdéséhez – foglalkozzak.

A #metoo munkám különös, én már a mozgalom előtt egy évvel hozzányúltam ezekhez a szavakhoz. Készítettem egy videó-szösszenetet, amiben hátulról látszom kiengedett hajjal, majd a hajam jobbra lebben, és alatta látszik a felirat: me too. A mozgalom életre lépésekor arra gondoltam, hogy ezt tovább fogom fejleszteni, de végül megálltam itt, közvetlenebb kapcsolatot nem tettem a #metoo mozgalom és a videóm közé.

Az Állj készen című sorozatoddal is mintha a jövőbe látnál.

Az Állj készen 2019-ben a mezőszemerei művésztelepen[1] készült, ahol a művésztelep témája az üzenet volt. Én a jövő számára fogalmaztam meg egy nem túl optimista üzenetet: állj készen mindenre, bármi jöhet! A képeken harcias pózokban állok és olyan harci öltözékekben jelenek meg, amelyek elhasznált, hétköznapi, funkciójukat vesztett tárgyakból állnak össze, így egyfajta posztapokaliptikus helyzetet ábrázolok.

Gyakran belépsz a saját fényképezőgéped elé, így kitágul a szerepköröd. Performerré válsz, de finoman idemosódik az akció vagy az aktivizmus fogalma is.

Az egyetemi évek alatt készített diplomamunka-önportréim voltak az elsők, majd ezek folytatódtak később néhány sorozaton keresztül. Szirtes János volt a mesterem, de a viszonyunk túllépett a mester és tanítványa közti kapcsolaton, később élettársak lettünk, így természetes, hogy a munkámra hatással van az ő performansz-művészete.

Hogyan jelenik meg a fotóidban az akció?

A kedvenc munkamódszerem során egy cselekménysorba helyezek bele embereket, egy akcióba, amit végigvisznek. Eközben én spontán belefotózok a szituációba. Ilyen például az otthoni erőszakról szóló Polgárháborúk/Civil wars című, 2011-es munka. Így készült a 2018–2019-es Marginális intimitás is, melynek kiindulópontja, hogy a hatalom és a társadalmi norma is egyedül a heteroszexuális házasságot tartja elfogadhatónak ma. A homoszexualitás vagy más jellegű szexuális viselkedés a társadalomban marginalizált helyzetben van, előítéletekkel terhelt, rejteni való titok. Ezért választottam azt, hogy azonos nemű párokat állítok fel, akik a BDSM kultúrájában otthon vannak, ezt "gyakorolják" a képeken. Ebben a munkában inkább provokálok, a sorozat zavarba hozza az befogadót, mert iszonyú intim képeket lát. A képek installálási módja miatt a befogadás egy kis dobozon való bekukucskálás lesz és ez kvázi magánüggyé teszi a befogadói szituációt.

Visszatérve a munkamódszerre: úgy mutatom be például a BDSM kultúrát, hogy nem veszek részt az akcióban és nem is irányítom őket, legfeljebb egy-egy fotogénebb szituációnál ismétlést kérek. Mindig meghatározó, hogy mi a koncepció, és ha az engedi, szívesen belemegyek az akciókba, szerepelek személyesen is. A videóimnál a saját testem felhasználása modellként tulajdonképpen egyfajta performansznak tekinthető.

Milyen videómunkákkal foglalkozol mostanában?

2018-ban készült Szemelvények az érintésről címmel egy munkám, ez videósorozat, a Vajda Lajos Stúdió Pincegalériájában volt kiállítva 2018 szeptemberében. Az apropója az volt, hogy 2018-ban a Vajda Lajos Stúdió Egyesület meghívott a tagságába és az új tagoknak önálló kiállítást szerveztek. A munka az érintésben absztrahált, érintés által megjelenített kapcsolatok és viszonyok sokszínűségéről, változékonyságáról szól. A Család albuma című munkám videóihoz hasonlóan itt is nagysebességű kamerával dolgoztam, ezért lassítva látjuk az eseményeket. Ez azért volt fontos számomra, hogy exponáltan, kiemelve lássuk a folyamatokat, ahogyan az érintés természete megváltozik. A sorozat 17 darabból áll, a kiállításon 15 darab volt látható.

2018–2019 során elkezdtem egy másik videósorozatot is, ezt még nem fejeztem be, egyelőre négy részből áll. Amikor elutazom valahova, készítek egy "epizódot" hozzá. Jelenések a címe és egyet már közölt is a Vajda Lajos Stúdió. Tulajdonképpen mindegyiken az történik, hogy különböző helyszíneken jelenek meg kvázi Szűz Mária pózban. Az inspirációm a 2017-es mexikói utam volt, ahol egy nagyon érdekes jelenséggel szembesültem. Azt tapasztaltam, hogy az ősi, például a maja vagy az azték vallások, rituálék és a nagyon mély katolicizmus remekül megvannak egymás mellett. Ennek a katolicizmusnak a középpontjában Mária áll, a leghíresebb kultusz pedig a Guadelupei Madonna körül épült fel. Ennek legjelentősebb festménye Mexikóvárosban van, amit sajnos nem láttam még, de ennek kapcsán kezdtem el utánaolvasni a jelenéseknek. Mária többnyire a pusztában, természeti környezetben jelenik meg, ezért behoztam őt a városba, illetve a női jegyeit, pontosabban az anyaság testi jegyeit, a tejet adó mellet és az imába is foglalt méhet emeltem ki.

Kezd hangsúlyosabbá válni számodra a videó, vagy most épp egy ilyen fázisban vagy?

Mindig is vágytam arra, hogy hangsúlyosabb legyen a videó, de ennek a médiumnak az installálása nagyon rizikós. Nehezebb, járatlanabb út kikísérletezni egy videó esetében az installáció módját és időben vagy anyagilag nem várt dolgok is közbejöhetnek. Az installatív szituációkra sokszor nincs is meg a technikai háttér egy intézménynél. A kiállításokon a személyzeti támogatás nem rendszeresen biztosított, van, hogy a teremőrök egyszerűen be sem kapcsolják, vagy napközben lekapcsolják a kellemetlen hangú felvételeket.

Nehéz a videó és a performansz esetében az is, hogy mennyire könnyen tud eljutni a befogadók felé.

Az egész online fogyasztással kapcsolatban azt vettem észre, hogy az emberek az online kultúrafogyasztással türelmetlenebbek lettek. A fotó gyorsan fogyasztható, gyakorlatilag egy pillanat alatt, de egy videó esetében sokkal időigényesebb a döntést meghozni arról, hogy tetszik-e. A videó időbázisú, időigényes és ebbe a kortárs, türelmetlen tempóba nem fér bele. Egy videó esetében a thumbnail vagy nézőkép alapján döntesz, hogy megnézed-e, míg egy fotónál nincs ez a döntéshelyzet, ott egyszerűen első látásra látod a mű egészét.

Ez a kommunikációs csatorna, ami türelmetlenné tette az embereket, közben óriási lehetőséget is adott arra, hogy könnyebben terjedhessen a kultúra. Lehet vagy érdemes valahogy közelíteni a befogadói réteg türelmetlensége felé a videó- vagy a performansz-művészetben?

Az én videómunkáim relatíve nem hosszúak, fél perc és öt perc között mozognak. Léteznek 24 órás performanszok, amik a fizikai állóképességről, emiatt a testiségről szólnak, ahol a befogadóknak is nagyon elvetemültnek kell lenni, hogy végig tudják nézni. A performansz valamivel mindig hosszabb, mint egy videó. Én szem előtt próbálom tartani a befogadhatóságot. A performanszaim akkor születnek meg, ha kapok lehetőséget és meghívást valahová. Ezért ezek a munkák nem tervezhetőek, míg a videós és fotós munkák sokkal kontrollálhatóbbak.

Történt olyan, hogy a munkáid a befogadók részéről nem várt hatást értek el?

Van egy Éden című, 2007-es videóm, amiben két karaktert formálok meg: egy külvárosi kemény csajt, aki cigizik, és egy elegánsabb női karaktert. Mindkét nő fejéhez festékes almákat vágnak a filmben. Mikor a magyar közönségnek mutattam be, mindenki síri csendben nézte végig, komolyan vették és drámaian élték meg. Mikor ugyanezt a munkát bemutattam Németországban, elkezdtek nevetni rajta a nézők, én meg megdöbbentem. Egy másik kultúrkörben egész más reakciókat vált ki ugyanaz a videó.

Jelenleg egy filmet is rendezel, aminek Új Modern Akrobatika – Pontos, mint az atomóra a címe.

Ennek van egy kis előtörténete, a Szirtes - feLugossy - efZámbó[2] hármas 1988-ban állított ki a Miskolci Galériában, ennek 31. évfordulójára egy ugyanilyen hármas kiállításra kérte fel őket a Miskolci Galéria és a MissionArt Galéria. A kiállítás 2019. december – 2020. január között volt látható a Miskolci Galériában. A kiállításra való készülés során vetődött fel, hogy ez jó alkalom lenne az Új Modern Akrobatika (ÚMA) formáció történetét és jelenét feldolgozni[3]. Így esett, hogy a 2019 nyarán Sárospatakra szervezett Vajda Lajos Stúdió videó művésztelepén nem csak saját munkák készültek, hanem a dokumentumfilmhez is forgattunk, interjúztunk, performanszokat rögzítettünk. Elméleti kutatás is történt, ezt Balázs Kata végezte, a kiállításnak volt egy archív részlege is, a kutatás eredményét a kiállítás katalógusában is publikálta. Ez még csak online lett bemutatva, papírformátumban most szeptemberben lesz könyvbemutatója Szentendrén. A film első premier előtti vetítése idén januárban volt Miskolcon, a kiállítás finisszázsaként. A filmen még finomítani akarunk, ezen dolgozom most.

Az én rendezői szerepem a Pontos, mint az atomórá-ban nem kubricki, inkább a Szirtessel és feLugossy-val való együttműködésünkről szól, koprodukciónak nevezném. Az események, performanszok vizuális részével leginkább ők ketten foglalkoztak, ezért van az, hogy a film készítésében is ők a társrendezők. A mai napig sokat gondolkodunk azon, hogy műfajilag mennyire legyen elvetemült művészfilm, vagy ismeretterjesztő dokumentumfilm. Most ennek a kettőnek a határán vagyunk. Művészfilm, mert nagyon sok performansz van benne, sok olyan is, amik kifejezetten ide készültek. Annak ellenére, hogy operatőrként, képalkotóként is részt vettem benne, a film abban az értelemben leválik az eddigi videós munkáimtól, hogy Szirtes és feLugossy kézjegye is benne van.

Szirtes János performanszainak állandó operatőre vagy. Amióta összefonódott az életetek, egymás művészetére is hatást gyakoroltok. Van a közös munkáitoknak külön élete?

Alapvetően ezeket a munkákat nem közösen jegyezzük, hanem mindig csak egyikünk. Sokat segítünk egymásnak. Egyetlen közösen jegyzett fotósorozatunk van. Ezt Berlinben, Párizsban és Budapesten készítettük, a címe Evolúció. Ebben két figurát testesítünk meg, a két karakter egyfelől egymásnak abszolút kontrasztja: egy militáns figura és egy mélyen hívő ortodox ember áll ezeken a képeken, és amellett, hogy totális ellentmondásban lévő ideológiákat testesítenek meg, egyre szélsőségesebb karakterekké válnak. Végül a két figura felrobban. Ez egy erős közös statement a radikalizálódás ellen.

Neked személyesen milyen nőként, művészként, nőművészként érvényesülni?

Én szerencsésnek tartom magam. Két évem telt el az egyetem után szabadúszással, aztán DLA ösztöndíjas voltam, dolgoztam, majd a diploma után tíz éven belül megszereztem a doktori fokozatot. Közvetlenül a doktori védés előtt a Kaposvári Egyetem képviseletében Pecsics Mária megkeresett, tanítanék-e ott, ezt örömmel elfogadtam és azóta is ott dolgozom. Karrier szempontjából nem éreztem soha azt, hogy mellőzve lennék azért, mert nő vagyok, mindig megvoltak a lehetőségeim. Ha lehet büszkélkedni, azt is elmondhatom, hogy nemrég docens lettem az egyetemen.

Voltak olyan helyzetek, amelyekből azt szűrtem le, hogy a társadalomnak a művészekkel szemben van egy prekoncepciója. A közmegítélés általánosítása még mindig gyakran az, hogy a művész nem csinál semmit, egész nap a köldökét nézi és az adófizetők pénzén élősködik

És mi a válasz egy ilyen helyzetben?

Voltak olyan szituációk, amikor ezt szóvá tettem, de sokszor csak elgondolkodom rajta. Nem vagyok olyan heves vérmérsékletű, hogy azonnal támadnék. Néha csak utólag fejtem meg, hogy miért éreztem rosszul magam egy beszélgetésben. Örökzöld kérdés, hogy mi a művész feladata, milyen társadalmi szerepet vállaljon. Én azt már sikernek tartom, ha a befogadók toleránsabbá válnak, vagy csak egyszerűen megismerik a másik nézőpontját.

Mikor lehet bármilyen publikációddal legközelebb találkozni?

Sajnos sok most a bizonytalanság a járvány miatt, több őszre tervezett programom is törölve lett, átalakult. Eredetileg szeptember 26-án tartottuk volna a Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyében feLugossy László könyvbemutatóját és ezzel együtt az Új Modern Akrobatika katalógus premierjét, ahol a filmből is láthattak volna részleteket a nézők. Ez egyelőre elmarad. Októberben a Naked Art Performance Festivalon egy performansszal szerepeltem volna, úgy tűnik, az átkerül majd az online térbe.