Térhajlítás és térugrás az enteriőrben

Hogyan alakítja át, miképpen formálja a művész látásmódját a "térbe-zártság"? A COVID-19 időszaka erőteljes hatást gyakorolt a világ egészére, annak minden egyes pontján, így minden ember – és az alkotóművész – számára egyaránt előre kiszámíthatatlan fordulópontot hozott. Szemléletváltás, változás jellemzi ezt az időszakot, mely a mai napig is tart. A bezártságot nemcsak egyfajta befelé fordulás jellemzi, amely negatív előjellel bír, hanem a legerősebb, legintenzívebben megélt, szellemileg termékeny időszak jellemzője is ezzel párhuzamosan. "Hosszasan foglalkoztam a kérdéssel, és végül sok megfigyelés és tapasztalat alapján két alapvető magatartás vagy beállítottság-típus megállapítására jutottam: ezek az introverzió és az extraverzió. Az első beállítottság normális esetekben habozó, elmélkedésre hajlamos, zárkózott embert eredményez, aki nagyon tartózkodó, a tárgyaktól húzódozik, kissé mindig defenzívába szorul, és szívesen rejtőzik gyanakvó megfigyelés mögé."[1]

Gábor Enikő Introverziók kiállításának alkotásai is ennek a külvilágtól elzárt, hosszú hónapok termékeny időszakának foto-kemogram lenyomatai, és a kiállítóhely méretei is csak azt a szűkre szabott, korlátozott mozgásteret biztosítják a látogatónak, akár a fotográfus laborja. Mégis miért érezzük úgy, mintha sokkal nagyobb tér venne minket körül, ami a végtelen érzetével és annak szépségével telítődne meg egyszerre?

A fényérzékeny fotópapírok eredeti darabjai üveglapok mögött, a nagyméretű nagyítások a fehér falakra nem rátapadva, nekitámaszkodva kerülnek elhelyezésre, hanem egyfajta "meghajlított teret" hoznak létre. Gábor Enikő a papírlapokat több helyen is bevágja, majd a lapokat a vágások helyére vissza- vagy áthajtogatja, mely azt az érzetet kelti, mintha teret és időt ugranánk ismeretlen multiverzumokba.[2] Képzeljük el, hogy ezek a fotográfiák a Világegyetem középpontjának látványát hozzák el nekünk, és amit mi ismerünk az Univerzumról az pontosan ilyen; apró és sűrű pettyek sokasága milliárdnyi csillagot, és megannyi Naprendszert, bolygókat és élhető exobolygókat[3] rejt magában. Ezt a látványt tárja elénk a sík, amely térré lényegül át a fotópapírokon, akár a neves belga inventor, Pierre Cordier[4] Chemigramái vagy Kilien Breier szubjektív fotográfiái és 1960-as alkotásai. De Gottfried Jäger 1986-ban készült "Photowork V." alkotása is erre a meghajlított tér-időre reflektál.

Nem vagyunk biztosak abban, hogy ebből a valóságból vagy valóság-szerűségből, mi az, ami igaz és mi az, ami látvány. Kérdés marad. Bizonytalannak lenni jó, mert az mindig megoldásokra és megfejteni valóra késztet. Akkor, amikor az alkotó kísérletezik, pontosan ez történik; eltervezi a látványt, talán megtörténik, és az is könnyen meglehet, hogy mégsem.

Épp a napokban hajtott végre sikeres küldetést az OSIRIS-REx[5] űrszonda, amely a Bennu nevű aszteroidáról gyűjtött be kőzetmintákat – a Földtől mintegy 200 millió mérföld távolságra – igaz, az űrhajó csak 2023 szeptemberében érkezik vissza a mintákkal. Bizonyosra veszem, hogy a talált minták felszíne hasonlatosságot mutat majd az itt látható képek valamelyikével.