„Sokáig nem gondoltam fotográfusként magamra” – Beszélgetés Gábor Enikővel

Hogyan dolgoztál kezdetben?

A képeim a kezdetektől elég nagy méretűek. Az első munkák úgy készültek, hogy kifordítottam a nagyítógépet, a falra vetítettem a képet és ecsettel hívtam elő. Akkor még lehetett tekercsben, nem horror áron fotópapírt szerezni a végét járó Forte gyárból. A Kisképzőben festő szakra jártam, és akkoriban elég szorosak voltak a műfaji határok, így azt, hogy bevontam a fényt, mint alkotó elemet a festészet eszköztárába, nem nézték jó szemmel.

Egyedül Baranyay András, a rajztanárom támogatott ebben. Ő pontosan tudta, hogy lehetséges az átjárás a műfajok között.

Sokáig nem gondoltam fotográfusként magamra. A Kisképzőben egy csomó technikát kipróbáltam: freskó, szekkó, mozaik, tűzzománc, és a fotóban is az izgatott leginkább, hogy minden mennyire más, ha másképp tálalom, más technikával, más felületen jelenik meg.

Elfogadták a te fotográfia iránti vonzalmadat?

A Kisképzőben az utolsó év végén volt a Domanovszky-pályázat, ahová én is beadtam a fotóalapú képemet – megnyertem és nagy botrány lett belőle, hogy egy festő pályázaton lehet-e fotóval indulni, sőt, nyerni. Ahogy említettem, akkoriban még szigorúbbak voltak a határok, nehezen volt elfogadható, ha valaki több műfajt ötvözött. De az idők során ez folyamatosan változott, amikor bekerültem a Képzőre, akkor indult az intermédia szak és a digitális váltás is közrejátszott abban, hogy ez a felfogás megváltozott és ma már szinte kötelező az átjárás a különböző művészeti műfajok, médiumok között.

Végül a kisképző után végeztél valamilyen fotográfus iskolát?

Festő szakra mentem tovább az egyetemre, ahol a táblaképekből megint a fotó felé kanyarodtam. Az első kiállításom 1993-ban a TamTam Galériában volt, ahová készítettem egy nagy sorozatot ezzel a kifordított technikával – ebből az anyagból is van egy kép a Hegyvidék Galériában most kiállítva: a Braun Etelka metamorfózisa, melyet két negatív egymásra exponálásával készítettem.

A galériát Angelus Iván vezette, és ő mutatta meg nekem Minyó Szert Károly munkáit, így számomra akkor derült fény arra, hogy más is foglalkozik olyasmivel, amivel én. Utána kaptam egy telefonhívást Barta Zsolt Pétertől, aki meghívott Pozsonyba, ahol már Kerekes Gáborral és Minyó Szert Károllyal állítottunk ki közösen.

Végre a helyedre kerültél?

Igen, ezután rendszeresen részt vettem a Bolt Fotógaléria kiállításain, ami nagyon inspiráló volt, mivel Detvay Jenő, a galéria vezetője folyamatosan megújuló témák köré szervezte a kiállításokat. Az is nagy dolog volt akkoriban, hogy van egy fotógaléria, amely a képzőművészet és fotó határán dolgozó alkotókat fogja össze, és minden kiállításról készült katalógus, ami szintén ritka és szerencsés dolog, mindez komoly lökést adott.

A fotográfia vizuális nyelvében milyen koncepciót jársz be?

A régebbi munkamódszeremben külön működött a fotó: amikor nagyon érdekelt egy technikai megoldás, például különböző felületek fényérzékenyítése, ehhez kerestem a megfelelő negatívot. Ma már párhuzamosan történnek ezek a folyamatok: a probléma, ami foglalkoztat és az alkalmazott technika szorosan összekapcsolódik, így például az Introverziók sorozatban az önmagába fordulás témája és maga a processzus, a visszahajtott fotópapír, elválaszthatatlan egységben van. A megvalósítás módja a téma szerves részévé válik.

Az újabb projektjeimet is ugyanazok a dolgok mozgatják, mint a régieket, csak letisztultabb formában. Rengeteg munkát fektetek a művekbe, sok-sok kérdést felvetve egy adott probléma kapcsán, de ezeket soha nem erőszakosan közvetítve. Mindig hagyom, hogy a néző fejtse meg őket. Ez egy folyamatos gondolkodás: általában iszonyú sokáig hagyok érlelődni egy-egy gondolatot, sokáig csak fejben fotózok. Ami megmarad és továbbra sem hagy békén, azzal kezdek dolgozni.

Miért fontos neked az az analizáló gesztus, amivel például az analóg-digitális technikát is vizsgálod?

Ez a téma folyamatosan foglalkoztat, hiszen a saját bőrömön tapasztalom, hogy milyen alapvető változásokat hozott a digitális fordulat, nem csak a fotóban, de az élet egyéb területein is. A Hiteles másolat című sorozatom célja például a hagyományos és a digitális fotogram párhuzamba állítása. Az archaikus, kézzel fényérzékenyített felületre ugyanaz a tárgy került, mint a szkennerbe. Ez az analógia fontos kérdéseket feszeget, de ugyanakkor rávilágít arra is, hogy valójában erőltetett maga a megfeleltetés. Mindkét technikának megvan a létjogosultsága, egyik sem jobb a másiknál, csak egyszerűen másra való, másról szól. És persze az sem véletlen, hogy mostanában ezek az analóg technikák újra nagyon népszerűvé váltak a fiatalok körében.

Milyen tapasztalataid vannak az oktatás terén?

A METU vizuális kommunikáció tanszékén tanítok fotót, grafika és képi ábrázolás szakos hallgatóknak, ami nagy öröm, mert ez pontosan az a terület, ami engem is foglalkoztat. Nem vagyok a klasszikus értelemben vett fotós, inkább az autonóm alkotás vagy a képzőművészet irányából tekintek a fotóra. Az alapvető fototechnikai kérdések mellett mindig nagy hangsúlyt kapnak a különböző kreatív megoldások, inkább errefelé viszem az órákat és engem is mindig feltölt, hogy a tanítványaim hogyan alkalmazzák, viszik tovább a felvetett dolgokat. Több irányt is mutatok egy-egy technikán belül és a hallgatók ettől nagyon lelkesek.

A Szférák sorozatod tárgyai valójában az Introverziók előzményeként is felfoghatók?

A térbeliség nálam mindig is jelen volt. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi az, amikor nem szakad meg a felület. A kertben a fiaim által érlelt labdákat görgettem végig a szkenneren, és Pfliegel Bálint segítségével leprogramoztuk ezeket a képeket úgy, ahogy a földgömböt szokták, cikkelyekre bontva, így tudtam belőle újra a térben megjelenő gömböt készíteni. Ez azért érdekes, mert ez valójában csak egy illúzió, egy kis része van csak letapogatva és mégis úgy néz ki, mintha teljes lenne. Ahogy a saját valóság-szeletedet is teljesnek érzed. Érdekes az is, hogy hogyan installálom ezeket a gömböket. Néha csak úgy lebegnek a térben, ahogy most is, ezen a kiállításon.

A korábbi kiállításod óta született új fejezet az Introverziókhoz?

Nem, most egy abból fakadó, de más ügyön dolgozom, kifejezetten pszichológiai vonatkozással. Az idén megkaptam a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíját, melynek keretében három éven keresztül olyan fotókat készítek, melyek témája a különböző pszichológiai tesztekre irányul és persze ezen belül is elsősorban az analóg eljárások érdekelnek. Nemrég a különböző művésztelepek tagjait „teszteltem” és készítettem egy sorozatot, amely a memória sajátos dimenzióját vizsgálja. Ehhez persze be kellett vonnom más alkotókat is a munkába, és éppen ez volt az izgalmas benne, a közös munka. Ennek a dolognak még csak az elején járok, számomra egy új terület, és talán éppen ehhez az új kezdethez volt szükség erre a mostani összegző kiállításra.