„A fotográfia mindig egy felhatalmazás volt arra, hogy bekopogjak valahova” – Interjú Benkő Imrével

A magyar dokumentarista fotográfia egyik legendás alkotója, Benkő Imre idén lett 77 éves. Ismertebbé többek között olyan fotóesszéi tették, mint az Ózdon készített Acélváros sorozat, vagy az ikertalálkozókon megörökített páros portrék, de a Sziget fiatal lázadóiról készült ikonikus képsorozata is megkerülhetetlen, melyet a fesztivál kezdete óta készít. Nagyinterjúnk az alkotóval.

A világjárvány okozta mai helyzetben érezhetjük-e azt, hogy történelmi események tanúi vagyunk?

Mindenféleképpen. Ha ez mást nem is eredményez, bizonyos dolgokat újra kell gondolnunk. A magam részéről mindig örültem annak a szabadságnak, amit a fotográfián keresztül éreztem, eljutottam oda, hogy a korszak különféle társadalmi keretei között az emberi létezés sokféleségét vizsgáljam.

A pandémia és a maszkviselés vizuálisan is megváltoztatja a világ látványát.

Abszurdnak is érzem a látványt, úgyhogy próbáltam én is reflektálni a változásra. Készítettem és készítek felvételeket, de sajnos nem tudok olyan mélységekig eljutni, mint ahogy szeretnék, mert egy ideje már nem megyek ki a város forgatagába. A fejemben több van erről a dologról, mint amit ebben a viszonylagos zártságban le tudok fényképezni. Tavasszal anyák napján készültek képek, de a lakásunk tereiben is próbálom megörökíteni a bezártság érzetét. Az utóbbi időkben Simonyi Balázs filmrendező, fotográfus családját fényképeztem, az erkélyükön van egy érdekes falfestmény-idézet a Megáll az idő című filmből. Ezelőtt 5 évvel ott készítettem róluk egy családi portrét és most, 5 év elmúltával megszületett ennek a maszkos pandantja.

A mai napig minden nap fényképez?

Mostanában kevésbé, de az archívumomat rendezgetem, tehát nem múlik el úgy nap, hogy ne csinálnék valamilyen fotográfiával kapcsolatos dolgot. Húsz éves koromban kezdtem el fényképezni és azóta 57 év telt el, ezalatt elég szép archívumot építettem. Szoktam mondani, hogy ha százvalahány évig élnék, akkor is lenne mit feltárni benne. Amikor igazán nagy lendülettel jártam az országot, világot, a megszülető anyagokat nem mindig tudtam ezzel párhuzamosan feldolgozni. Az idő múlásával az ember egy kicsit másképpen tekint a saját képeire. Azért is örülök annak, hogy ilyen „hosszú menetelő” vagyok, mert a sorozatokra, fotóesszékre menet közben több időm van újra rátekinteni. Az új képeknél a lényegi döntések meghozatala elég szubjektív, de az idő múlásával a képek vizuális, informatív értéke kerül előtérbe a fotóesszék megalkotásakor.

Visszatekintve a korábbi munkáira, lehet, hogy ebben az „otthon maradós” időszakban eddig rejtett, új sorozatok bukkannak elő a rendezgetés közben?

Feltétlenül, igen. Néhányan már felfedezték, hogy mindig tudok újabb dolgokat kihúzni a kalapból. Ezt most is így érzem, mert bizonyos képeim mögött egész sorozatok vagy projektek állnak. Az évek során felépített különböző témáimban valóban lehet egy kiállításra való anyag is, holott az adott esszében akkor csak egy vagy két képet tudtam elhelyezni.

Még mindig saját magának laborál?

Most már nem, de régen mindig én hívtam a filmet, és én nagyítottam a képeket laborokban vagy itthon a fürdőszobában. Egy ideje a szemem is gyengélkedik, sajnos állandó kezelés alatt áll, sőt a vegyszerekre is érzékeny lettem. Szerencsémre mindig vannak olyan megbízható technikai szakemberek, akik a laborban lehívják a filmjeimet, amiket aztán hazaviszek, átnézem, méretre vágom, datálom. Majd ebből készül egy kontakt, amiből kiszerkesztem azokat a nézőképeket, amiknek a nagyított verziójára kíváncsi vagyok. Ha ezekből beválogatok valamelyik kiállításba, akkor erről készülnek különböző méretű nagyítások. Ez a folyamat mindig egy párbeszéd Andreával, a fantasztikusan érzékeny laboránssal, aki mindig megérti, milyen fotográfiai minőséget szeretnék látni. Gyakorlatom alapján pontosan tudom, mit lehet kihozni egy negából, nem kérek olyat, amiről tudom, hogy technikailag lehetetlen megcsinálni.

Az analóg fotográfia újra nagyon divatos lett a fotográfus-körökben.

Jó, ha a fiatalok ebben a digitális korban is megtanulják az analóg módszereket, ráéreznek a csoda megszületésére. Sokan nosztalgia-szerűen is visszatérnek a technikai hagyományokhoz. Én ennek nagyon örülök, csodálatos dolog a fotográfia. Megszületett, és ezzel egy új korszak kezdődött az emberiség történetében. Azelőtt a verbalitásnak volt nagyobb hangsúlya, ami az írásművekben, a történelmi hagyományokban jelent meg. A fényképezés megjelenésével megtörténhetett a világ vizuális felfedezése. A fotográfiának a tér-idő-dokumentum lenyomat jellege az, ami megkülönbözteti a többi ábrázolási lehetőségtől, a különböző művészeti ágaktól. Ez a fotográfia lényege.

Most egy olyan időszakban élünk, ahol minden átjárható a művészeti ágakban. A történelem folyamán a fényképezés mindig a képzőművészethez akart hasonlítani, és ez még most is élő hagyomány. De jó volna, ha mindenki megértené, hogy mit jelent a tiszta fotográfia, mit hozott az ábrázoló művészetek világába, és ezt kiindulópontnak tekintenénk. Lehet esztétizálni, de fontosabbnak tartom, ha a képkonstrukció a kifejezést, az alkotói üzenetet szolgálja. Digitális korunkban, a fotográfia népművészetté válásával szinte mindenki használ kamerát, és ezáltal a fényképek tengeréből úgy kell kihalászni az értékeket. Még nehezebb, mint régen, mert akkor még viszonylag jobban felismerhetők voltak bizonyos irányzatok.

A fotográfia demokratizálódása a társadalomban is egyfajta bizalmatlanságot szül a dokumentarista fotográfusokkal szemben. Változott a társadalom és nem nagyon engedi magát lefényképezni?

Ez egy érdekes kérdés a mai korban, a szelfik világában. A közösségi médiában is mindenki valamilyen formában meg akar jelenni, és kiteregeti az életét a nagyvilág számára. És mindezzel egyidőben történik a személyiségi jogok kényszeres betartatása. Most, amikor az egész világot kamerák hálózzák be, a telefonról senki meg nem mondja, hogy éppen fényképez-e vagy sem, egy kicsit abszurdnak tartom ezt. Az elmúlt években sokat fényképeztem Kínában, ahol köztudott, hogy az utcákon minden kamerákkal van körülvéve, erről legendák is keringenek. Japán is ilyen, ezeken a helyeken a fényképezésnek megvan a tradíciója, mert mindenki fényképez. Ott nem veszik annyira zokon, ha fényképez az ember.

Az európai társadalom is megszokja majd?

Egyelőre nem mondanám ezt, egyre több jogszabály keletkezik az európai államokban is. Inkább azt kellene megfogalmazni, hogy mi az, ami tényleg árthat az embereknek. A világ egyik legcivilizáltabb országában, Franciaországban – ahol szintén elég sok alkalmam volt fényképezni – a fotónak nagy hagyományai vannak, és az ázsiai példával ellentétben azt kell mondjam, hogy ott jóval érzékenyebbek voltak az emberek az utcai fényképezés során. Miközben a világ turistáinak a gyűjtőhelye Párizs.

Hogyan viselkedtek?

Ha mondjuk egy párizsi hölgyet az utcaképben le akarsz fényképezni, ahhoz illik kontaktust teremteni. A kilencvenes években többször jártam Párizsban és megtörtént, hogy egyszer csak odajött két rendőr, hogy mit fényképezek. Tényleg semmi különöset nem fényképeztem, meg akartam örökíteni, hogy melyik szállodában laktam, egy kicsit más szögből. Nagyon meglepődtem.

Milyen volt a legutóbbi keleti utazása?

Pont a pandémia előtt, múlt év novemberben jöttünk vissza, ez volt a kilencedik kínai fotóutazásom. Először 1984-ben, az MTI munkatársaként ért a megtiszteltetés, hogy fotográfusként egy hónapig fényképezhettem Pekingben. Reggeltől estig egy biciklin jártam az utcákat, és a legkülönbözőbb helyekre jutottam el. Azóta voltam turistaként is, de most egy kínai fotográfus barátunknak köszönhetően hat alkalommal különböző tartományokban fényképezhettem egy kisebb, váltakozó fotóscsapattal. Most ez a fő projektem, idén májusban folytattuk volna, de sajnos a járvány miatt elmaradt. Az utolsó utunk Észak-kelet Kínában volt, a régi Mandzsúriában, ami azért különleges, mert orosz fennhatóság volt, majd később visszaadták, és emiatt érdekes hagyományok ötvöződnek. Ami engem fotográfusként a legjobban érdekel az a globalizálódó világ és az évezredes hagyományok együttélése. Hogy tízmilliós világvárosok nőnek ki Kína különböző területein, és ezekben eltűnnek a régi dolgok, de felépülnek új tradicionális helyszínek is. A császári időkből megmaradt paloták érdekesen szövődnek össze a forgalmas, modern plázás nagyvárosi látképpel.

Egy ilyen tökéletesen idegen kultúrában hogyan közelít az emberekhez?

Ezeken a fotóutakon mindig vannak segítőink. Az ottani fotóművész szövetségek szervezik a programjainkat és ők kísérnek minket, velük megyünk ide-oda, ez lényegében megkönnyíti a kapcsolatteremtést. Én sajnos az évek során nem lettem nyelvzseni, de valahogy Kínában annyira otthon érzem magam, a fontos dolgokban mindig megértjük egymást. A kapcsolatteremtés az utca forgatagában pedig ugyanaz a fotográfusi kommunikáció, ami kialakult bennem az évek során, hiszen mindig embereket fényképeztem. Sokszor nagyon egyszerű dolgokkal tudja az ember magát elfogadtatni. Ott kint is, és itthon is.

És sok pozitív csalódás érte?

Nagyon sok örömet okozott nekem a fotografálás. Eleve megélni bizonyos dolgokat. Amikor elkezdtem, öt évig amatőrként fényképeztem. Egy országos fotókiállításnak köszönhetően fedeztek fel 1968-ban, bár én magamtól biztos nem lettem volna hivatásos, de meghívtak, és az MTI fotográfusa lettem. Innentől fogva tudatosan törekedtem arra, hogy megismerhessem az élet legkülönbözőbb területeit, így nagyon gazdag életutat járhattam be. Elsősorban kulturális területeken dolgoztam: oktatási intézmények, színházak, művészeti kiállítások-rendezvények és a szabadon választott témáim. Itt kezdődött az én tanulmányutam. Később elkerültem a Képes 7-hez és az Európa Magazinhoz, de tulajdonképpen 1993-tól többé nem voltam sehol belső munkatárs, hanem szabadúszóként dolgoztam. Aztán ezt is befejeztem, most már csak saját archívumomnak gyűjtögetek.

Hogyan építette ezt az alkotói archívumot?

Mindig az esendő emberek világa érdekelt, fotográfusként folyamatosan építkeztem. Alkalmam volt olyan helyekre is eljutni, ahová egyébként nem mertem volna. A fotográfia mindig egy felhatalmazás volt arra, hogy bekopogjak valahova, megmerüljek az élet különféle színterein. Úgy voltam, mint Diane Arbus: fényképezőgép nélkül ő sem kopogtatott volna be különféle amerikai deviáns családokhoz. Én is a kamerám mögött töltöttem az életemet, és nagy öröm volt így elkészíteni a most már ismertté vált sorozataimat.

Mikor érezte leginkább ezt a felhatalmazást?

A kohászat leépülését és utóéletét követve 30 évig fényképeztem Ózdon, amit az Acél-Mű esszében foglaltam össze. Vagy a Szigeten, ahol 1993 óta fényképezek, és nagyon sajnáltam, hogy idén elmaradt. Nem tudom mi lesz, hiszen 27 évig fényképeztem, abban reménykedtem, hogy lesz még időm a 30. évig ezzel a témával foglalkozni. Erőpróbáló zarándokútnak szoktam nevezni. De én ott sem éreztem a koromat, mert egy folyamatosságban élek. A szigetévekben annyi finom gesztust kaptam, sokan jöttek oda hozzám, méltányolták, hogy régi filmes kamerával dolgozom. Különböző fotós generációk jöttek-mentek, ismerkedtek a Szigettel, és én, mint egy őskövület, mindig ott voltam. A fesztiválokon a természetszerűleg meglévő generációs átrendeződéseket közelről láthattam, követtem, és ha lehet így mondani, megértően természetesnek vettem az új trendeket. Számomra a fotografálás filozofálás az élet múlandóságáról.

Egy 2013-as interjúban említi a Képes7 nevű magazint, és azt, hogy az volt az utolsó olyan kiadvány, amiben közöltek hosszabb lélegzetű, méltányolható fotóriportokat. Ma is hiányzik ez a típusú publikáció?

A Képes 7-ben hat-hét oldalas képriportok jelentek meg, nagyon erős fotórovata volt. Jó volt képesszékben, riportokban gondolkodni arról, hogyan tud megjelenni egy újságban a téma vizuális üzenete. Egészen más dolog egy tördelőszerkesztő segítségével elképzelni az oldalpárokat. Amikor a változások hatására megszűnt a magazin, a sajtóban is elmozdulások történtek. 1991-ben adták át itthon az első Pulitzer-emlékdíjakat, és akkor a Képes 7-ben megjelent munkáimért én is megkaptam ezt a nagy megdicsőülést. Csak közben munkanélküli voltam. Akkor egy kicsit megrendült bennem az egész világ.

1992-ben meghívtak az akkor induló Európa Magazinhoz és akkor megint úgy tűnt, hogy lehet ezt az irányt folytatni, de az Európa csak kilenc hónapig élt, ekkor úgy éreztem, végleg befejeztem a sajtómunkás életem. De a fotográfiát soha nem hagytam abba, a fényképezést sosem tekintettem hivatali munkának, mindig egy folyamatos építkezés volt számomra. Később a digitális kor kezdetén úgy látszott, hogy a nagyobb képriportok, esszék átkerülnek az internetre, s egész jó dolgok kezdtek kialakulni. Most úgy tűnik ebben a felgyorsult, zajos buborékvilágban, a különböző közösségi médiumok ide-oda kattintgatós, lájkolós, a nap minden órájában etethető oldalain a kép csak a figyelemfelkeltést szolgája, már csak ritkán láthatunk igazán komoly fotómunkákat.

Azért optimista módon tekint a jövőre?

Ebben a történelmi-technikai haladásban is mindig a körülmények függvényében alakulnak ki bizonyos alkotói értékek, sikerek. Minden művész csak a saját területét tudja feszegetni. Csak egy remény, hogy példát adhat egyéni meglátásaival. De tudni kell, hogy csak pixelek vagyunk az információrobbanás falanszter hangulatában. Most a pandémia helyzet miatt a világhálón egyre nagyobb a tolongás…

Most az internetre költözik minden. Ön is publikál az interneten?

Szívesen ajánlom az Acél-Mű és a HORIZON fotóesszé albumaim zenés kisvideó válogatásait a Youtube csatornámon, a képek alá Zsolt fiam bluesgitár-szerzeményei kerültek. Nekem egy fotóesszé elkészítése egy kicsit olyan, mintha egy dallamot komponálnék. A panoráma fotóesszém is így készült, a Horizon kamerámmal vizuális utazásra invitálok: Budapestről Erdélyen és a világ különböző országain át egészen Ázsiáig. Tudatosan nem vagyok fent a közösségi oldalakon. Az interneten nincs szándékomban teljes egészében kiterítenem munkáimat, a könyvkészítés jobban érdekel.

Mi a legutóbbi publikációja?

2018 végén jelent meg Benkő Imre Élet-Mű címmel a monográfiám, Palotai János feldolgozásában. Ez a kilencedik fotóalbumom egy összegző kiadvány, szép nagy képanyaggal, több olyan új munka is van benne, amik eddig nem jelentek meg. Elég messziről indultam, a háború alatt Budapesten születtem, de a gyerekkoromat a Bakonyban egy bányász lakótelepen töltöttem, tulajdonképpen ez az életmű album is innen indul, a könyvben pedig ezek az állomások jelennek meg tételesen, fotókkal illusztrálva.