A nulladik mérföldkő. Gondolatok a bűnügyi fényképezés kapcsán.

2. A fénykép ereje

Steve Edwards amerikai művészettörténész szerint nemhogy hírességekkel foglalkozó lapok nem igazán létezhetnének a fényképezés nélkül, de maga a celeb jelenség sem.^[3] Általában véve pedig a világ nagy része is fényképeken keresztül vált ismerőssé a számunkra, azaz a nagy részéről semmit sem tudnánk fényképek nélkül.^[4] Hosszas elméleti fejtegetés helyett egy példa: Petőfiről maradt fenn fénykép, Balassi Bálintról nem. Utóbbi külsejéről vajon milyen elképzeléseink vannak? Petőfi modellt állt egy kezdetleges technikával készült (tehát biztosan hosszú időn keresztül exponált) fényképhez: vajon a róla született kép hogy viszonyul ahhoz, aki valójában volt? Erre még visszatérünk.

Ha az olvasót megkérjük, hogy idézze fel a híres-hírhedt Magyar Királyi Csendőrség tagjait, akkor biztosan eszébe jut a szuronyos puska és a kakastoll; de vajon hányan tudják, milyen színű volt a csendőrök kabátja, vagy a parolijuk? Van képünk a csendőrökről, de az a kép – legtöbbször – fekete-fehér.

Erzsébet császárné, Sissy nem szerette a fényképezőgépet. A fényképeken általában legyezővel takarja az arcát. Saját magát festett portrékon szerette viszont látni, ahol a figyelmes festő nem rajzolt szarkalábat, bőrhibát, ráncot, ellenben szomorkás mosolyt, kortalan arcot és mindig tökéletesen álló ruhát igen.

A világhírű brazil Sebastião Salgado szerint „a fényképezőgép egy olyan vektor, ami összekapcsolja a történéseket a világban, és ezáltal lehetőséget ad az embereknek, hogy lássák mindazt, amiben különben nem lehet részük, amiről nem lehet személyes tapasztalatuk”.^[5]

Hatalmas erő van a fényképekben, hiszen a világ nagy része ezeken keresztül jut el az emberek nagy részéhez. Ha a kép fekete-fehér, akkor úgy. Ha a kép kérlelhetetlenül megmutatja a szarkalábat és a ráncokat, akkor úgy; de ha a kép nem akarja ezeket megmutatni, akkor pedig amúgy. És a világról alkotott fogalmunkat ez bizony befolyásolja. Ha megnézünk egy órakatalógust, minden óra 10:10-et vagy némelyik 8:20-at mutat, üdítő kivételként tűnik csak fel a 12:35. Az órát a profi reklámfotón „így illik” megmutatni. Ha a mutatók nem így állnak, az a nézőben az esetlegesség érzetét kelti, kétely merül fel a fényképész hozzáértését vagy az óra minőségét illetően. De említhetjük a Playboy és hasonló magazinokat: testhelyzettől függetlenül a modell hölgyeken soha nincs ránc; sem a könyök- vagy a térdhajlatban, sem a csípőnél. Abszolút természetellenes így az összhatás, mintha folyadékból vagy gélből lenne a test. De a női modellt „így illik” megmutatni egy ilyen magazinban: a ránc azt a benyomást keltené, hogy a hölgy „nem tökéletes” vagy a fényképész nem jól dolgozott. Ételt reklámozó fényképek készítésénél külön tudomány a „modell” előkészítése: ragasztót kevernek az olvadt sajtba, hogy a képen ínycsiklandozóan nyúljon (ahogy a sajt a valóságban nem is szokott), szilikongömbökkel rakják ki a pára cseppjeit a söröskorsó külsejére, és így tovább.

Röviden, a fényképek valójában korántsem rendelkeznek avval a teljes és személytelen tárgyilagossággal, amivel gondolatban szeretjük őket felruházni. A fénykép nem a valóság pontos mása.^[6] A fénykép két dimenzióba emel ki egy képet a komplex téridőből.^[7] A kész fényképen az és úgy látszik, amit és ahogy a készítő lefényképezett.^[8] Ennek megfordítása, hogy abszolút objektív fénykép nem létezik: a témaválasztás, a nézőpont elfoglalása, a látószög, képkivágás, a technikai beállítások, az utómunkálat stb. mind választás, emberi döntés eredménye.^[9] (Megjegyzés: egyébként az emberi döntések, alkotói választások sorozata emelhet egyes fényképet a képzőművészeti alkotások közé, az oldja fel az automatizmust, az humanizálja a technikát.^[10])

4. Nem minden fénykép szubjektív?

Ezt az ellentmondást feloldani nem tudjuk, inkább megkerüljük. Többféle fényképészetről is beszélhetünk ugyanis. A fotográfia elismert (képző)művészeti ág csaknem százötven éve. Nagyjából százharminc éve elkezdett hobbiként is elterjedni. A harmadik nagy területet nevezhetjük alkalmazott fotográfiának: az esküvőfotóktól a riportfényképeken át a reklámfotókig, a műszaki és tudományos fényképészettől a glamour és akt képeken át a portrékig rengeteg minden tartozik ide; nevezhetjük hivatásos fényképészetnek is. A hobbi vagy amatőr fényképészetbe is sok minden tartozik, az elkattintott pillanat-önarckép („selfie”), a családi és nyaralási fényképek mellett ide tartoznak a képzőművészeti fényképezés módszereit, technikáit, céljait szem előtt tartó csendéletek, tájképek, egyebek is. Az amatőr- vagy hobbifotográfia cseppet sem degradáló jelző; a közösségi oldalak virtuális fényképész-csoportjaiban művészi igényű fényképeket töltenek fel nem művész illetve nem hivatásos fényképészek is. Az alkalmazott fotográfia számtalan területe ugyancsak nagyban támaszkodik a képzőművészet elveire és ajánlásaira, ettől lesz más egy glamour vagy esküvői fotó mint általában az esti buli emlékeit megörökítő képek.

A fényképészet a feltalálását követő évtizedekben folyamatosan küzdött, hogy a gépies képrögzítés mint (legfeljebb) vásári mutatvány helyett művészeti ágként elismerjék. Ez lassan megtörtént, de ehhez az kellett, hogy a „valóság” gépies leképezése helyett a fényképész egyéniségét beleépítve ne (csak) a valóságot képezze le, hanem valami mást (is) megmutasson. Láttasson, történetet meséljen, érzelmeket keltsen, állásfoglalásra késztessen vagy gyönyörködtessen. (Az egyszerűség kedvéért itt és most a „művészet” alatt értünk mindent, a giccstől a halhatatlan műalkotásokig.) Emlékezzünk: írni nem annyi, mint leírni; fényképezni nem annyi, mint lefényképezni. (Nem lesz minden rajzolgatásból műalkotás.) Még talán ezeknél is fontosabb: nem mindent érdemes lefényképezni. Bizony van olyan téma, amiről „jó” képet nem feltétlenül lehet, és nem is érdemes készíteni.

Ha azonban „lehántjuk” a száz év művészi törekvései során rárakódott rétegeket, a mélyben, puszta vázként, máig ott van az objektív elé kerülő valóság automatikus leképezése két dimenziós állóképpé. Ezért használja a műszaki és természettudomány számtalan területe a képalkotó technológiát – sikerrel. A csillagászattól a pásztázó elektronmikroszkópig, a PET-CT-től az MRI-n át a közönséges röntgenig, az UV és IR képalkotáson át a hőkamerákig, a térfigyelő rendszerektől az éjjellátókon át a multi- és hiperspektrális képalkotásig stb. Egy katonai műholdkép vagy egy tüdőszűrő-röntgenfelvétel kiértékelésekor nem merül fel az alkotói szándék kérdése, a kompozíció ízlésessége, a kép izgalmassága vagy a történet, ami a befogadót érzelmi állásfoglalásra készteti. Groteszk is lenne.

5. De miért nulladik mérföldkő?

A máig fennmaradt négy legrégebbi dagerrotípiát bűnözőkről 1843-ban készítették a brüsszeli rendőrségen, de az úgynevezett rabosító képekről elsőként a philadelphiai Public Ledger napilap 1841. november 30-i számában történt említés.^[19]

A kriminalisztikai fényképezés első felhasználása a bűnözők portréjának megörökítése volt. A nulladik mérföldkő rájátszás Fenyvesi Csaba kriminalisztikai mérföldköveire, ahol az első mérföldkő az ujjnyom.^[20]

A tizenkilencedik század elején az ismert bűnözők, visszaeső bűnözők későbbi felismerése érdekében a nyomozók Eugène-Francçois Vidocq (egykori bűnöző, később a „Sûreté Nationale”, a francia rendőrség első igazgatója) ötlete alapján megfigyelték őket a börtönökben, és igyekeztek az arcvonásaikat minél jobban az eszükbe vésni. Korábban a testcsonkítás, megbélyegzés, tetoválás szolgálta a bűnözők könnyű azonosíthatóságát.^[21] A fénykép, az arckép pontos, részletgazdag rögzítési lehetősége ebbe minőségi változást hozott, új korszakot teremtett.

Fenyvesi továbbá a kriminalisztika alapelveként rögzíti a múlt megismerhetőségét.^[22] Ez olyan súlyú alapelv, hogy az egész kriminalisztika conditio sine qua non-ja, azaz a kriminalisztika művelésének alapfeltétele.^[23] Ha a múlt nem ismerhető meg, akkor nincs értelme tényállásról, a tényállás felderítéséről illetve bizonyításról beszélni. A megismerés lehetőségeit vajon mennyire tágította ki a bűnügyi helyszín lefényképezésének lehetősége? Álláspontunk szerint ez (megint csak) új minőséget, új korszakot teremtett.

Széchenyi István öngyilkosságának helyszínét is lefényképezték, de csak napokkal az esemény után, a döblingi üres szobát és a bútorokat. Bő egy évvel később készült az első ismert, máig fennmaradt kriminalisztikai fényképfelvétel, Teleki László gróf öngyilkosságának^[24] helyszínén. 1861. május 9-én Mayer György híres pesti fényképész örökítette meg a helyszínt, a holttestet, a halált okozó fegyvert. A hagyományos felvételek mellett háromdimenziós képet is készített (N. B. 1861!), úgynevezett sztereofotókat.^[25]
Kutatásaink során nem találtunk 1861 májusa előtt készült bűnügyi helyszíni felvételeket, illetve ezekre tett utalást sem.

Bár, 1852-ben egy amerikai fényképészeti szaklap beszámolt arról, hogy Franciaországban az ügyvédek dagerrotípiákat is felhasználnak az esküdtek és bírák meggyőzésére,^[26] nem tudjuk, hogy ezek a fényképek helyszíneket ábrázoltak-e; valószínűbb, hogy aláírás-mintákat kinagyítva. Az Egyesült Államokban a szövetségi Legfelső Bíróság 1859-ben hozott először precedens döntést fényképek kapcsán: a (biztosan) eredeti dokumentumokról készült fényképek alapján mondták ki egy inkriminált dokumentumról annak hamisított voltát.^[27]

Az 1861 májusában Pesten készült helyszínfotót általában nem említi a kriminalisztikai szakirodalom, a helyszíni fényképészet kapcsán Bertillon az első, akit megemlítenek, és az ő 1890-ben megjelent szakkönyvét.^[28] (Még egy beszédes példa: a Hasfelmetsző Jack által elkövetett egyik emberölés után kizárólag a sértett arcáról készült fényképfelvétel, a helyszínről vagy az egész holttestről egyáltalán nem.^[29]) Üdítő kivétel Jénából A. Forker kriminalisztikatörténeti tanulmánya.^[30]

Mayer György tehát valószínűleg új korszakot nyitott a kriminalisztika és a fényképészet történetében is; természetesen nyilván nem magától jelent meg a helyszínen, hanem Thaisz Elek (Pest város főkapitánya) illetve Thanhoffer Károly (Pest város tiszti főügyésze) hívására.^[31] A mester neve ennek ellenére kevésbé közismert, holott a tizenkilencedik század hatvanas-hetvenes éveiben Pest egyik legjobban foglalkoztatott fényképésze volt. Külön érdekesség, hogy maradtak fenn a műtermében készült, nem kifejezetten csinos hölgyekről készült, nem túl művészi beállítású sztereo aktképei.^[32] Ezeket a képeket nem is látta el a bélyegzőjével. Könnyen lehet, hogy ezekkel a sztereofotókkal gyakorolt, tökéletesítette a technikáját, mert maga a sztereofotográfia hazánkban nem volt olyan népszerű és elterjedt, mint pl. a franciáknál.

6. Zárás

A fénykép a kriminalisztika nulladik mérföldköve, mert bár nem a kriminalisztika céljaira fejlesztették ki, az csaknem a kezdetektől felfedezte magának. A fénykép új korszakot nyitott a múlt megismerésében, megismerhetőségében. Evvel biztosan inspirálta a kriminalisztika születésénél bábáskodókat is.

Később, miközben a fotográfia helyet követelt magának a magas művészet ágai közt, kétségessé vált a múlt rögzítésének pontossága, sőt maga az objektív rögzíthetőség is; ennek ellenére sok tudományág használta és használja a megfelelő módszertannal készített képeket. A kriminalisztikai fényképezés máig megkerülhetetlen alapja a bűnügyi technikának.

Írta: Dr. Petrétei Dávid

A cikk a Pécsi Határőr Tudományos Közlemények hivatalos honlapján a Magyar Hadtudományi Társaság, Határőr szakosztály, Pécsi szakcsoport kiadványainak XXII. kötetében jelent meg. (Pécsi Határőr Tudományos Közlemények XXII., 227-234.)

Barakonyi Szabolcs Hűlt hely sorozatának képei bűncselekmények helyszínein készültek. A képi bizonyíték esztétikáját felhasználó fotográfiákról, az azokat bemutató kiállításokról a Punktnak adott interjújában mesélt.