5kérdés – Tímár Péter

5kérdés rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Tímár Péter Balogh Rudolf-díjas fotóművészt kérdeztük.

1.     Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

Vannak kedvenceim, akiknek a könyvespolcaim fő helyein sorakoznak az albumjai: Diane Arbus, Richard Avedon, Robert Frank, Irving Penn, Jacques Henri Lartigue, August Sander, Mary Ellen Mark, Robert Mapplethorpe, Sally Mann, Sarah Moon, Alvin Booth, Keith Carter, Vivian Maier, Joel-Peter Witkin, hogy össze-vissza és persze a teljesség nélkül mondjam. Ők nyilván hatottak rám és inspiráltak, ki-ki a maga módján. De az igazi inspirációt nem a kiváló fotósok gyönyörű albumaiban lévő tökéletes képek jelentik, hanem a nyitott kérdések: úgy emlékszem, annak idején Bánkuti András hozta a Stúdióba pár képét a józsefvárosi örömlányokról, és akkor kerekedett egy vita arról, elég közel ment-e a lányokhoz, mikor fényképezte őket. Hogy lehetett volna-e közelebb menni, vagy nem lehetett. Nem emiatt csináltam, de ez a vita erős inspiráció volt a halottakról szóló esszém elkészítéséhez, ahhoz, hogy megpróbáljak elég közel menni egy általam fontosnak tartott dologhoz. A Stúdió légköre (az én időmben) nagyon inspiratív volt, előtte a Fiatal Művészek Klubja légköre is az volt, és a Kisképző légköre (egyértelműen ide értve a diákjaim által megteremtett légkört is) szintén inspiratív volt számomra. Az embernek idővel kialakul valamiféle elképzelése arról, mi a fene az a “művészet”, és a felsorolt helyek nélkül biztosan más lenne ez az elképzelésem, mint ami lett. Az már egy más kérdés, hogy az ember hogyan igazítja hozzá (hogyan tudja hozzáigazítani) a maga alkotó tevékenységét ehhez az elképzeléshez.

2.     Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

Talán az előző válasz után nem meglepő, ha azt mondom, hogy “legmeghatározóbbat” nem tudok mondani. Eleve nem albumok voltak a legfontosabbak. Apámtól kaptam még általános iskolás koromban egy kis bakelit fényképezőgépet, és vett nagyítógépet, tálakat is. Ez volt nagyon meghatározó számomra, mert bár semmi tehetséget nem mutattam a dologban (bár tegyük hozzá, hogy a Renzulli féle tehetség-modell három feltételének egyike a feladat iránti elkötelezettség, a különleges képességek és a kreativitás mellett), már első pillanattól kezdve volt bennem valamiféle erős kötődés, “szorgalom”, miközben a testvéreim is megkapták a maguk fényképezőgépét, de őket ez nem érintette meg. A következő “legmeghatározóbb” már műegyetemi hallgató koromban ért, amikor egy ottani kiállításra nagyítottam az egyik kollégium fotólaborjában egy portrét, életemben először 50x70-es papírra. Lenyűgözött, ahogy az a nagy arc előtűnt a papíron, és nézett velem szembe, miközben én a kezemmel simogatom, ahogy mozgatom rajta a hívót. Ez a fotográfia egyik varázslata, amit én akkor először éltem át.

A legmeghatározóbb kiállítás is ehhez az alkalomhoz kötődik: felraktuk a képeket, nekem ez az első alkalom volt, hogy kiállításon szerepeltem, és körbe nézve azonnal megláttam, amit addig nem; hogy ugyanis rettenetesen rosszak a képeim. Nem a többi képhez képest voltak rosszak, hanem az elképzeléseimhez, a szándékaimhoz képest. Máig azt tartom, hogy az ember a falon látva szembesül igazán azzal, mit is csinált.  Ez egy meghatározó fordulópont volt, gyakorlatilag onnan számítom magam fotográfusnak. De visszatérve az albumokhoz: akkoriban nem volt az a terülj asztalkám, mint most. Urbán Tamással rendszeresen betértünk a Báthory utcai könyvesboltba, aminek a vezetője, felfokozott kíváncsiságunk láttán lehetővé tette, hogy külföldi albumokat rendeljünk. Vagyis dehogy rendeltük, megsúgtuk mire vágyunk, és ő valahogy kiumbuldálta, hogy az majd meglegyen, és forintért megvehessük. Ha ez kiderül, talán még börtönbe is csukják, olyan szigorú devizaszabályokat sértett meg ezzel. (Ezt próbáltam utóbb meghálálni azzal, hogy a Fotóművészet minden számában ott volt annak a könyvterjesztőnek a kis ingyen hirdetése.) Mai szemmel nézve viszont azok az albumok, a hetvenes évek elején, messze nem azt a nyomdai színvonalat képviselték, mint amihez most szokva vagyunk: legkevésbé sem adták az eredeti művel való találkozás élményét. De ez az ínség egyáltalán nem csak hátrányokat jelentett. Már javában csináltam a szekvenciáimat, mátrixaimat, mikor először valamennyire hasonlót egy véletlenül a kezembe kerülő nyugat-európai fotográfiai lapban láttam. Abban az információ-ínségben, mint valami csendben, nyugodtan lehetett befelé figyelni, gondolkodni, dolgozni.

3.     Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

1973-ban Egerben, a Tanárképzőnek helyet adó Líceum épületében. Egy ott tanuló lány, akit párszor fényképeztem, vitte le a képeimet, és kiállították valamelyik klubban. Az első komolyabb bemutatkozásom pedig 1975-ben volt a Ferencvárosi Pincetárlaton, és az azután következő tíz évben évente volt valahol egyéni kiállításom, a Fiatal Művészek Klubjában, a Helikon Galériában, a Fényes Adolf teremben, Gödöllőn, Zsámbékon, Baján, itt-ott. És másodmagammal, vagy nagyobb csoportokkal közösen itthon is és külföldön, Európában és az Egyesült Államokban, sok helyen. Azután volt egy kis szünet, és egy ideje ismét igyekszem rendszeresen jelentkezni.

4.     Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

Megvannak a fényképezőgépeim 18x24 centistől a kisfilmesig, és tele van egy hűtőszekrény filmekkel, de legtöbbet azért digitális gépet használok már, és a meglévő negatívokat is inkább szkennelem, mintsem hagyományosan nagyítanám. Mondjuk úgy, hogy azt használom, amivel az adott feladatot jobban lehet megoldani. Viszonylag rendesen megtanultam laborálni is, még Schwanner Endre elismerését és kivívtam többször, de az elektronikus képfeldolgozás pontossága, kezelhetősége már messze túlmutat a hagyományos laborálás lehetőségein.

5.     Milyen fényképet készített legutóbb?

Szigorúan véve azt, hogy legutóbb, a mellékelt képet készítettem el. Fiatal férfi portréja, 6x6 cm-es zselatinos ezüst negatív digitalizálva, katalógus-száma: K_2572_11_ff. A negatívját, fiatalabb és idősebb férfiakról és nőkről, körülbelül 130 portrét 1999-ben exponáltam, és ugyan soha nem feledkeztem meg róla, a kontaktokat nézegetve mindig csak terveztem, hogy majd elkészítem a képeket is. Most, pár nappal ezelőtt a tekercs egy másik modellje kedvéért, aktuális dolgaimat félretéve kezdtem szkennelni, és úgy látszik, most jött el az idő, mert folytattam a munkát. Szóval ez egy régi-új kép, huszonkét évvel ezelőtt fogant, és idén február végén született meg. Az én koromban ennyi idő amúgy nem több egy pillanatnál.