„A jó képnek titka van, de receptje semmiképp” – interjú Eifert Jánossal

Hogyan lett fotográfus?

A hatvanas években a Béla öcsémtől kapott kisfilmes Zorkij-4, majd egy vásárolt Pentacon Six 6x6-os fényképezőgép jelentette az indulást. Autodidakta módon tanultam meg mindent, amit csak lehetett, szakkönyveket, fotóalbumokat, szaklapokat lapozgattam, előadásokat hallgattam, fotókiállításokra jártam, figyeltem mások munkáit, és mint a szivacs, magamba szívtam érzéseket, gondolatokat, tudást, tapasztalatot, lelkesedést és kitartást. És közben fényképeztem, embert-tájat, táncot-sportot, kutyát-macskát, tücsköt-bogarat, mindent, amit érdekesnek és szépnek találtam. A fürdőszobában rendeztem be a sötétkamrát, a negatívhívástól a nagyításig mindent magam csináltam. A Budapesti Fotóklub tagjaként olyan közösségbe kerültem, ahol az akkori példaképeimmel találkozhattam, akik tanítottak, inspiráltak. Elkezdtem pályázatokon részt venni, és már az első sikerek segítették a sajtóban való megjelenést. Először a díjazott képeimet közölték, később már igényt tartottak képeimre, írott és fényképezett riportjaimra is. Amikor a Magyar Fotóművészek Szövetsége tagja lettem, a Fotóművészet 1971/1 számában 16 oldalas anyag jelent meg képeimmel, Réti Pál interjújával. Szinte hihetetlen, hogy ezután mennyi lap keresett meg, és kért tőlem képeket, felkínálva a további közreműködésemet külsős fotóriporter-munkatársként. 

A Honvéd Együttes táncosaként részt vettem a hazai és külföldi turnékon, és sokat fényképeztem, még az előadásokat is. Egy-egy turné után hazatérve, vagy a bemutatók kapcsán a sajtó megrohanta az együttest, interjúk, riportok, beszámolók készültek, amikhez képek is kellettek. A lapok igényt tartottak a fotóimra, csak arra kellett vigyáznom, hogy ugyanazt a képet ne adjam el több helyre. Ez persze nem jelentett gondot, hiszen sok jó képet készítettem, és még örültem is annak, hogy sokat publikálhatok. Miután a szerkesztőségek látták, hogy mit tudok, a továbbiakban már nem csak az együttessel kapcsolatos fotókat fogadták szívesen, hanem más témák is szóba jöhettek. A fotóművész-táncművész kettősség egy idő után már nem volt tartható. Döntenem kellett, így 1978-ban – amikor még nagyon jó táncosnak tartottak –, 17 év után feladtam a táncegyüttesi tagságomat. Ezután sokat fényképeztem az Új Tükörnek, Nők Lapjának, Világ Ifjúságának, Muzsikának, Népművelésnek és más hazai és külföldi lapoknak. Képriportjaim, sorozataim, amiket különböző országokban készítettem, gyakran több oldalas anyagként, és címlapon jelentek meg. Még az aktfotóimat is közölték, a Playboyban megjelenő dupla oldalas képeimet Pablo Neruda, Csukás István és Görgey Gábor kitűnő verseihez készíthettem. Közben a reklám- és alkalmazott fotó területén is sok megbízást kaptam.

Melyik az a munkája, amit kiemelne a többi közül?

Az indulást említeném. Marcel Marcau-t 1968-ban fényképeztem. A róla készült kép volt az első, amivel hazai és nemzetközi kiállításokon berobbantam a köztudatba. Érdekes a története, katona voltam, a Pentacon Six-szel fotóztam és mindössze 7 kocka volt a gépemben. Görcsösen, nagyon odafigyelve dolgoztam, szerencsém volt, hogy a szünetben rám nem jellemző módon bekopogtam Marcel Marcau öltözőjébe, és egy ügyetlen pantomimmel, mert sem franciául, sem más nyelven nem tudtam megszólalni, mutattam, hogy én szeretném őt lefényképezni. Az ügyetlenkedésemet nagyon kedvesnek találta, és bevitt a színpadra, intett a fővilágosítónak, hogy adjon be fényt, és tíz percbe sűrítve eljátszotta az egész estés előadásának súlypontjait. Így összejött róla a hétképes sorozat. Előadás után rohantam haza, előhívtam a negatívot, majd kisebb nagyításokat készítettem minden egyes felvételről. Elkeserítő volt az eredmény, a fekete háttérfüggöny előtt, a jó pillanatokban készült felvételeken egyszerűen nem kelt életre a mozdulat. Befagyott. Emiatt csüggedten, szomorúan üldögéltem az albérletem konyhájában, egy csupasz villanykörte alatt, egy üres vizespohárral a kezemben, amikor megvilágosodtam: a fény felé fordítottam, és kissé eléletlenítve lefényképeztem a pohár talpán, oldalán körbecsillanó fényeket. Aztán rögtön előhívtam, megszárítottam a negatívot és összeillesztve a színpadi felvétellel (szendvics-technika) nagyítást készítettem a sötétkamrában. Az előhívótálba dobott fotó papíron lassan megjelenő képnyomok már mutatták: megmozdult a kép… és Marcel Marcau mozdulata pályázatokon, kiállításokon keresztül is bejárta a világot. A világhírű pantomimművész utolsó előadásán, a londoni Carnegie Hall-ban, dedikálás közben találkozott először a róla készült fotómmal, és egy nagyon kedves elismeréssel köszönte meg.

Ma is aktív? Mit fényképez?

Rengeteget fényképezek, rengeteget selejtezek. Sokkal szigorúbb vagyok manapság a saját munkáimat illetően. Ha az ember hisz abban, amit csinál, sokat gondolkodik és néha előfordulhat, hogy egy kép gondolati értékét többre tartja, mint a művészi értékét, de hát ez megbocsátható bűn. Úgyis mások ítélkeznek a fotóink felett és nem az számít, hogy mi mit tartunk értékesnek. Akiknek szól, eldöntik, hogy az a kép mennyire hat rájuk. Egy jó kép nem csak technikai-esztétikai minőségével, tökéletességével kelti fel a figyelmet, hanem azzal, hogy mondanivalójával hatni képes szemlélőjére. Kiállításon szoktam figyelni, hogyan nézik az emberek a képeket. Rápillantanak, megállnak vagy tovább lépnek, vajon rászánják-e a bűvös 4 másodpercet? A kutatások szerint ugyanis legalább 4 másodperc szükséges ahhoz, hogy kapcsolat alakuljon ki a mű és a befogadó között.  Hosszabb idő elteltével már egy párbeszéd alakulhat ki, a néző újabb és újabb rétegeket, gondolatokat és érzéseket fedez fel. Ha ez nem történik meg, nem az emberekben kell keresni a hibát, el kell fogadni, hogy mi nem voltunk elég meggyőzőek.

Egyik új sorozatomat 2006-ban, Kínában kezdtem fényképezni. Rájöttem, hogy ha kapualjakat fotózok, különösen a házszámra, kilincsre, lakatra koncentrálva, és következetesen más országokban is ezt fényképezem, akkor az adott országról, településről, annak lakóiról mondhatni társadalmi keresztmetszet jelenik meg képeimen. A kapu, a bejárat látványa sejteti, hogy kik laknak mögötte. Még nincs kiérlelt állapotban ez a sorozat, nem tudom, hogy mi hiányzik még, talán egy igazán nagy kép.