5kérdés – Horváth M. Judit

5kérdés rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Horváth M. Judit Balogh Rudolf-díjas fotóművészt kérdeztük.

1.     Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

A fotótörténet klasszikusai és a kortársak egyaránt: Eugène Atget, Josef Sudek, August Sander, Jacques Henri Lartigue, André Kertész, Diane Arbus, Richard Avedon, Josef Koudelka, Robert Mapplethorpe, Nan Goldin – sorolhatnám, ki mindenki hatott rám. Munkáimban látens módon ott van a tőlük kapott inspiráció. Bár autodidakta fotográfus vagyok, olyan szerencsésen alakult az életem, hogy saját mesterem van. A férjem, Stalter György tanított meg fényképezni, neki köszönhetem, hogy kapcsolatba kerültem a fotográfiával. Megmutatta nekem korai, az esztergomi cigánytelepen készült első fotóit, ezek a képek megérintettek, közös, Más Világ című könyvünk a hazai cigányság életének kordokumentuma. Általa ismertem meg a ’80-as években a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában tevékenykedő fotósok munkáit, a dokumentaristák; Urbán Tamás, Benkő Imre, Tímár Péter, Szilágyi Lenkei (5 kérdés LINKEK) sorozatait, a kísérletező, experimentális fotót képviselő Jokesz Antal, Drégely Imre fotóit, de feltétlenül meg kell említenem Féner Tamás és Korniss Péter munkásságát is.
Kerekes Gábor nagyon közel állt hozzám, archaikus, utolsó munkája felkavaró, szisztematikus felkészülése a halálra számomra is megrázóan időszerű volt. Gáborhoz hasonlóan – de teljesen más módszerrel – én is a saját betegségemet, és anyám utolsó éveit, halálát fényképeztem meg. A Privát képekben is fotó-előképek motiváltak, ezért mertem megmutatni a betegségnek kiszolgáltatott testemet. Mapplethorpe kíméletlenül szembenézett a halállal, szinte az utolsó pillanatig fényképezte magát. Avedon öregedő apjáról készített portrésorozatából merítettem erőt és bátorságot, hogy anyámat a fényképezőgéppel kísérjem el élete utolsó szakaszán. Andres Serrano halottasházban készült sorozata is nagy hatással volt rám, de mindig arra törekedtem, hogy létrehozzam a saját, rám jellemző képi világomat. Magángyűjtemény című sorozatomban állat- és madártetemeket fényképeztem, ezeknek a képeknek a hangulata és jelentéstartalma itt is azonos; megmutatni az elmúlás, a halál, a visszafordíthatatlan pusztulás bizarr szépségét, elviselhetővé és elfogadhatóvá tenni magam és mások számára az elmúlást, mivel engem is foglalkoztat, mi lesz a testtel, ha meghalunk.

2.     Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

Nehéz választanom, talán Sally Mann Body Farmja, a lebomló testek természetbe olvadását, férje izomzatának sorvadását dokumentálva teszi elviselhetővé az elmúlás felett érzett fájdalmat. Eltávolodva a személyestől, objektív megfigyelőként teszi a dolgát. Immediate Family könyvének fotóin a gyermekei meztelenségét megmutatva nem a kiszolgáltatottságot, hanem azt a nyílt, meghitt, érzéki szexualitást tárja elénk, amit a kezdetektől magában hordoz a testünk, azonban ez a belénk nevelt tiltások, tabuk miatt gyakran sérül, hogy aztán idővel elenyésszen. A saját és anyám testének lemeztelenítése, az én privát fotóim is „közvetlen családtörténetek”.

3.     Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

Az első kiállításom a férjemmel közös, Más Világ (1998) című könyvünk anyagának kiállítása volt, 2000-ben. A könyv teljes anyagát, több mint száz, Gyuri által laborált, gyönyörű fekete-fehér kópiát állítottunk ki a Vígadó Galériában. Az első, valóban egyéni kiállításom 2009-ben a Mai Manó Házban volt, ahol a Csalóka Látszat című könyvem anyagát, nagyméretű digitális képeken állítottam ki, és a fotók mellett az apró tárgyakat, a többnyire arasznyi modelljeimet is megmutattam.

4.     Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

Korábbi munkáimon analóg és digitális technikával dolgoztam, az utóbbi időben azonban csak mobiltelefonnal fényképezek. Arakihoz és Vivian Maierhez hasonlóan én is szinte mindent lefényképezek, ami elém kerül és vizuálisan izgat. A mobilfotó a polaroidhoz hasonlóan megajándékoz engem az azonnali  képcsinálás örömével. Mindig szerettem volna egy olyan kamerát, ami a szemembe beépítve, a pillantásommal exponál. Bár ez ma még a fantázia világa, a mobiltelefontól megkaptam azt a majdnem határtalan szabadságot, amire vágytam. Nem igaz, hogy mobillal mindenki tud fényképezni, szerintem ezek „talált képek” csupán. A tengernyi képből kiválasztani a jót, és átgondolt koncepció szerint rendszerbe illeszteni fontosabb, mint maga az expozíció. A digitális adathalmazból, a virtuális képekből kinyomtatva lesz tapintható, kézbe vehető, kiállítható fotó. Egyelőre csak magamnak készítem a fotó irka-firkákat, de szeretném kiállítani az anyagot, megmutatni másoknak is ezeket az intim fotókat, mindennapjaim képnaplóját. Persze az is lehet, hogy visszatérek majd a fényképezőgéphez, ha olyan projektbe akadok bele, amihez már nem elég a mobiltelefon.

5.     Milyen fényképet készített legutóbb?

Szinte naponta  csinálok  a mobilommal képet, ezek közül választottam ki az egyiket.