„Minden, amit lefényképeztem, betöltötte a lelkem” – Virtuális kiállítás Graciela Iturbide képeiből
21 • 04 • 19Baki László
A 2008-ban alapított Outstanding Contribution to Photography (Kimagasló hozzájárulás a fotográfiához) díjat olyan neves fotográfusoknak ítélik oda, akik jelentős hatást gyakoroltak a fotóművészet területére. Az elismerést a World Photography Organization évente osztja ki. A nívós díjat eddig olyan alkotók kapták meg, mint Marc Riboud (2009), Eve Arnold (2010), William Klein (2012), William Eggleston (2013), Mary Ellen Mark (2014), Elliott Erwitt (2015) és Martin Parr (2017). A díjazottak olyan felejthetetlen képeket készítettek, amelyek napjainkban is éppen annyira magával ragadnak, oktatnak és inspirálnak minket, mint amikor megszülettek.
A 2021-es Outstanding Contribution to Photography díjat az ismert mexikói fotóművésznő, Graciela Iturbide kapta, aki munkásságával kitágította a dokumentarizmus és a történetmesélés határait, és megszilárdította helyét a fotográfia világában. A Latin-Amerika egyik legnagyobb élő fotográfusaként ünnepelt Iturbide képein Mexikónak egyénisége van, melyet áthat a kultúra és a spiritualitás.
Graciela Iturbide Mexikóvárosban született 1942-ben, és 27 évesen iratkozott be a mexikói állami egyetem filmes szakára (Film Center Universidad Nacional Autonoma de Mexico), ahol tanára volt Manuel Álvarez Bravo. Miután egy évvel később elvesztette kislányát, Iturbide otthagyta az egyetemet, és a világhírű mexikói modernista fotóművész asszisztense lett, akivel annak egészen haláláig együtt dolgoztak. Az Iturbide képeiből 1975-ben Mexikóvárosban rendezett első kiállítás elismerő és pozitív kritikát kapott, mely nagyban hozzájárult karrierje felíveléséhez, ennek eredményeként neves múzeumokban és galériákban mutatták be képeit. 1978-ban a Mexikói Nemzeti Őslakosok Intézetének Néprajzi Archívuma azzal bízta meg Iturbidét, hogy fényképeken örökítse meg az ország őslakosait. A 2008-ban Hasselblad-díj elismerésben részesült Iturbide sajátos stílusát olyan híres sorozatokban mutatta meg, mint az Akik a sivatagban élnek, a Kecsketánc és A lélek képei. A legújabb, az Outstanding Contribution to Photography elismerés alkalmából a 78 éves Iturdibe huszonöt képet választott ki félévszázados pályafutása terméséből, melyet egy virtuális kiállításon mutatnak be.
A mexikói fotóművésznő egy rövid interjút adott Anna Bonita Evansnek, a World Photography Organization munkatársának, melyben szó esik arról, hogy mi az, amit az emberek megtudhatnak a képei révén, hogy milyen hatással volt alkotói tevékenységére Bravo, és megtudhatjuk azt is, hogy katartikusnak tartja-e a fényképezést.
Mi vonzza Mexikó őslakosainak kultúráihoz?
A fotográfusi pályám elején alkalmam volt felkeresni őslakos közösségeket, és ezen látogatások révén jobban megismertem hazámat és különböző kultúráit. A különféle közösségek befogadtak, megosztották velem az életüket, tudtunk együtt dolgozni. Most sajnos nem tudok visszamenni hozzájuk a hazámban létező kábítószer-kereskedelem és számos veszély miatt. Jelenleg Mexikón kívül utazom, például Rómába, Indiába és az Egyesült Államokba.
A nagy Manuel Álvarez Bravo asszisztenseként dolgozott, akit „gurujaként” jellemzett. Milyen hatással volt pályájára az ő segédjeként eltöltött idő?
Ez a nagyszerű ember biztosította számomra a szabadságot, hogy az legyek, aki vagyok. Természetesen tanított fényképezni, de leginkább arra tanított meg, hogy adjak magamnak elég időt a dolgok elvégzésére. Más diszciplínákról is nagyszerű dolgokat tanultam meg az ő révén, és mindenekelőtt neki köszönhetem, hogy az a nő vagyok ma, aki.
Találta úgy bármikor, hogy Bravo hatása visszatartja?
Sohasem tartott vissza. Mindig igyekszem, hogy a hatása visszafogott maradjon a munkámban. Tisztelem és csodálom, de mindenkinek a maga útját kell járnia.
Mi az, amit reményei szerint az emberek megtudhatnak a képei révén?
Próbálom megmutatni, hogy értelmezem, amit az életben látok. Juchitán esetében például azt mondta nekem egyszer valaki, hogy a fotóimon nem Juchitán látható, mire azt feleltem, nem, ez az én Juchitánom. Amivel azt akarom mondani, az embereknek is értelmezniük kellene azt, amit magam is értelmezek. Nem azért fényképezek, hogy a közönség felismerje a képeket. Ahogy korábban is mondtam, ha tetszik, örülök.
A fényképészetet „ürügynek” tekinti a világ, az élet megismerésére. Elmesélte nekünk a szeri indiánok, a zapotékok és a Fehér Kerítés nevű mexikói-amerikai banda tagjainak történetét. Mit tudott meg az emberről ötvenéves karrierje során?
Minden, amit lefényképeztem, betöltötte a lelkem, ezért fotózok máig. Újra és újra végigcsinálom – a fényképezés jó alkalom a világ és kultúrájának megismerésére.
Katartikusnak találja a fényképezést?
Attól függ. Amit lefényképezek, nem katarzist hoz létre, hanem megértést afelé, amit látok, amiért élek, és amit érzek. Giotto mondta, hogy ahhoz, hogy az ember jól fessen, kegyelmi állapot szükséges. Azt hiszem, akkor próbálok jó képet készíteni, amikor minden érzékemmel figyelek.