A fényképezés belépőjegy emberi történetekhez – beszélgetés Mónus Mártonnal

Számos díjat nyertél a Magyar Sajtófotó Pályázaton: köztük az André Kertész-nagydíjat, Escher Károly-díjat és háromszor a Szalay Zoltán-díjat, ami a legjobb teljesítményt nyújtó 30 év alatti fotóriporternek jár.

Összesen 11 díjat nyertem a Sajtófotó pályázatokon az eddigi pályafutásom alatt. Ez számomra meglepő volt, főleg az első két évben, mert nem nagyon van arra példa, hogy egymás utáni években ilyen sokat nyerjen valaki. Jó érzés, hogy a rengeteg munka, amit beletettem, megtérülni látszott, tetszett a szakmának. Az egyébként rég rossz, ha egy fotográfus azért fényképez, mert díjat remél tőle. Engem érdekelnek a témáim, és az egy plusz, ha el is ismerik. A legjobban a 30 év alattiaknak járó díj esett, amit háromszor egymás után kaptam meg. A végén már nevetve mondták, hogy ugye végre elmúltam 30. 

Az André Kertész-nagydíjat a Menhely Alapítványról készített, a krízis autójukat követő munkámért kaptam, ennek a sorozatnak A krízisautó éjszakája (Night shift of the chrisis car) a címe. Pár évvel ezelőtt készült januárban, amikor hetekig nulla fok alatt volt az átlaghőmérséklet. Akkor majdnem minden nap mentem velük, hogy felkutassuk a hajléktalanokat, segítsünk nekik. Egy idő után önkénteskedéssé vált részemről ez a munka, és a mai napig időnként velük tartok, már nem is igazán fényképezni. Ebben is az tetszett először, hogy különleges helyekre jutottam el velük, például Csepel-külsőn nem sűrűn jártam előtte.

A Hajléktalanság (Homelessness) és a “Bűnözők” (“Criminals”) című sorozatod kapcsolatban áll ezzel az anyaggal?

Igen, ezek a sorozatok egymásra épülnek, együtt is értelmezhetők. Ma bűncselekménynek számít közterületen aludni, és három figyelmeztetés után még börtönbe is zárhatják az embert. Szerintem nagyon szomorú, hogy ez megtörténhet ma Magyarországon. Ami még szomorúbb, diszkriminatív helyzet, hogy külön tárgyalóba viszik a hajléktalanokat, hogy ne kerüljenek a tárgyaláson egy légtérbe a bíróval.

A Fullasztó meleg (Swelter) című sorozatomat tavaly kezdtem, és jelenleg is dolgozom rajta. Talán el sem kellett volna menni Északkelet-Magyarországra az elkészítéséhez. Az emberek máshol is szemetet égetnek és azzal fűtenek, amit találnak. De ott a földrajzi adottságok miatt nagyon könnyen beszorul a térségbe a rossz levegő. Az ország egyik legszegényebb régiója ez, az ottani gyárak megszűnése miatt. Van tüzelőanyag-támogatási rendszer, de nagyon rosszul működik: ha mondjuk a 40 ezer forint alatt keresők kapnak támogatást, akkor, ha valaki jövedelme mondjuk 40 ezer plusz 10 Ft, akkor már nem jogosult rá. Ami még ennél is rosszabb, hogy a jövedelembe beleszámolják a családi pótlékot, így rengetegen elesnek a támogatástól. Én találtam egy családot, akikkel jóban lettem és akiket most is sűrűn látogatok, ők elfogadták, hogy ezt fényképezem, és szívesen látnak.

Hogyan került a Louvre falára képed?

Jó pár éve beküldtem néhány képet egy See.Me Exposure Award nevű nemzetközi pályázatra, ahol végül a tájkép kategóriában shortlistes lett az egyik, Norvégiában készített fotóm. A díjátadás után a párizsi Louvre-ban tartott kiállításon kirakták a shortlisted képeket. A kép egy észak-norvégiai hegycsúcsot ábrázol.

A 2018–2019-ben már az Élet a halál után (Life after death) című sorozaton dolgoztál.

Ez egy szívtranszplantációról szóló sorozat, a feladatot az akkori MTI bízta rám. A főnököm szerint nagyon régen fényképeztek ilyet, és mivel nekem van kórházi tapasztalatom, csinálhattam én. Itt az volt a koncepció, hogy mutassuk meg a transzplantáció stációit, mivel egyetlen ember sorsát itt nagyon nehéz, talán nem is nagyon lehet végig követni. A kész sorozat nagyot futott a transzplantáltak körében, főleg azoknál, akik különféle szervekre vártak. Bár előre elmondják nekik, mi fog velük történni, de a sorozat segítségével közvetlenül is beleláthattak a folyamatba. A legnagyobb technikai kérdés eleinte az volt, hogy hogyan lehet bemutatni a donor oldalt. Hiszen a donorok és a recipiensek identitása is nagyon védett. A transzplantáltak minden évben megemlékeznek a Fiumei úti sírkertben az Ismeretlen donor sírjánál, és én ide mentem el először. Itt tudtam meg, hogy van egy donor házaspár, akik a gyermeküket veszítették el, és nagyon fontosnak tartják, hogy a hasonló családok a gyász, a felfoghatatlan veszteség mellett büszkék legyenek arra, hogy a szerettük donor lett, segített egy embertársának, hogy élhessen. Megkerestem hát ezt a párt, nagyon bizonytalanul, hogy hogyan fogok ilyen nagy szívességet kérni tőlük, hogy lefényképezzem őket. A legnagyobb megdöbbenésemre nagyon örültek, és nagy szeretettel vártak engem. A róluk készült képpel kezdődik a sorozatom, ahogy a gyermekük sírjánál állnak. Ebben a munkában az volt számomra a legkülönlegesebb, hogy mindig mindenki nagyon boldog volt, hogy fényképezem a transzplantációs folyamatot, és nagy szeretettel fogadtak, még az is, akit műtéti körülmények között örökítettem meg.