Szombat Éva Orgazmust kérek, nem rózsát című sorozatával nyerte el az idei Capa-nagydíjat

A Capa Központ a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók munkájának elismeréseképpen 2014 októberében alapította meg a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat, melyről a magyar és nemzetközi szakemberekből álló zsűri két lépcsőben dönt. A fejenként 500+200 ezer forintos támogatással járó Capa-nagydíj ösztöndíját 2020-ban Bácsi Róbert László, Szombat Éva, valamint Turós Balázs kapta meg. Ők hárman egy – koronavírus-járvánnyal nehezített – éven keresztül dolgoztak tovább az itt bemutatott munkáikon.

Bácsi Róbert László Hegyi-Karabah – Hiányzó generációk című sorozatában az évtizedek óta bizonytalan politikai helyzetben billegő, katonai konfliktusok színteréül is szolgáló kaukázusi területen élő emberek sorsát mutatja fel a dokumentarista fotográfia eszközeivel. Szombat Éva Orgazmust kérek, nem rózsát című anyagával a női szexualitást fókuszba téve tabudöntögető, de mégis játékos módon igyekszik a nők társadalmi helyzetére tágabban is reagálni. Turós Balázs pedig A dolgok természete című személyes hangú munkájában demens nagymamáját középpontba helyezve próbál közelebb kerülni az elmúlás örök kérdéséhez, miközben az anyaghoz kötődő saját viszonyát is górcső alá veszi.

A tavaly kiválasztott három fotográfus 2021. október 21-én számolt be a zsűrinek ösztöndíjas projektjéről, és közülük került ki az idei Capa-nagydíjas alkotó; Szombat Éva, aki további 3 millió forintot vehetett át a Capa Központban ma megrendezett díjátadón.

Az idei Capa-nagydíjas fotográfus így írt sorozatáról:

Huszonkilenc éves koromban megvettem életem első vibrátorát. Mindig is izgatta a fantáziámat, hogy milyen lehet egy ilyen tárgy, de túlságosan szégyenlős voltam hozzá. A stabil párkapcsolatomban ez a gátlás elmúlt. Játszottam egyedül, játszottunk együtt, elkezdtem kinyílni. Ezt az első vibrátort lefotóztam, posztoltam, sőt, ki is állítottam. Rettegtem attól, hogy mit fognak gondolni mások, de nem dőlt össze a világ.

Egész életemben jobban érdekelt a szexualitás, mint amennyire bevallottam magamnak. Azt hittem, hogy a lányoknak ezzel nem illik nyíltan foglalkozni. Egészen addig gondoltam ezt így, amíg nem találkoztam olyanokkal, akik tabuk nélkül beszéltek szexről, maszturbálásról, orgazmusról, csiklóról, pornóról, fantáziákról. Felszabadító érzés volt közéjük tartozni.

2017-ben feladtam egy hirdetést. Olyan alanyokat kerestem, akik szívesen megmutatnák a szexjátékaikat. A legnagyobb meglepetésemre sokan jelentkeztek. Bennük is megvolt a vágy, hogy szégyenérzet nélkül beszéljenek a szexualitásról. Volt közöttük tanuló, szociális munkás, fodrász, fordító, művész, domina, vállalkozó, alkalmazott, munkanélküli, szabadúszó, feleség, barátnő, egyedülálló, elvált, kismama, anyuka és nagymama is. A képek mellett készítettem interjúkat is, amik egyre mélyebbre mentek, sok esetben komoly traumákat is a felszínre hoztak. Minden találkozó után valami új dolgot tanultam.

A munka közben kezembe került nagymamám második világháború alatt kapott emlékkönyve. Az életre felkészítő üzenetek tartalma sokszor egybevágott azzal, amiket az alanyaim meséltek a saját gátlásaikról. A több generációval ezelőtti, fiatal lányoknak szánt sorok azt írták elő, hogy ha valaki nőnek született, akkor legyen szerény, szófogadó, tűrje a fájdalmat, a szenvedést. Ezeket a gondolatokat tetten lehetett érni az alanyaimon és magamon is.

Az évek során rengeteget változott a viszonyom a szexualitáshoz, és vele együtt a projekt is. Egyre kevésbé volt fontos a tárgy, sokkal jobban érdekelt a tulajdonos és az ő története. Arra kerestem a megoldást, hogyan lehet eljutni odáig, hogy valaki levetkőzze a szexualitással kapcsolatos szégyent, legyőzze a társadalmi konvenciókat és megszabaduljon a káros, örökölt mintáktól. A játékok jelentették a kulcsot az őszinte kommunikációhoz.

A Szombat Évával készített interjúnk és a fotográfus további képei ezen a linken érhetők el.