A Wagner házaspár megható története, akik évtizedeken át minden karácsonykor lefényképezték magukat

A berlini, gyermektelen házaspár, Anna és Richard Wagner már házassága első évétől, 1900-tól kezdve minden karácsonykor lefényképezte magát és a képet karácsonyi üdvözletként szétküldték rokonaiknak, barátaiknak, ismerőseiknek. A Wagner házaspár a középosztályhoz tartozott. Richard titkár volt az államvasutaknál, végül a felügyelőségig vitte. Kezdetben Essenben éltek, de 1911-ben Berlinbe költöztek, a Salzburger Strasséra, egy két és fél szobás lakásba, ahol halálukig éltek.

Az itt bemutatott képeken egyszerre fedezhetjük fel a technikai fejlődést és az idő múlását. 1915-ben egy, a központi hatalmakat és a frontvonalak elhelyezkedését ábrázoló térkép lóg a karácsonyfa mögött, míg két évvel később – a háború okozta 1917-es szénhiány miatt – már nagykabátban állnak a fa előtt. 1935-ben egy elektromos kályhát, 1937-ben egy Volksempfänger típusú rádiókészüléket is láthatunk a képeken, jelezve, hogy az áramot ekkorra már bevezették a pár otthonába.

Az évtizedeken át tartó tradicíó 1942-ben, három évvel Anna halála előtt szakadt meg, és a több mint negyven évből mindössze csak néhány év maradt ki. Wagnerék egyik barátnője az összes képeslapot megőrizte, melyekre az egykori Kelet-Berlinben csaknem fél évszázaddal később bukkantak egy ház padlásán. A képeket Deutsche Weihnacht: Ein Familienalbum 1900-1945 címmel 2006-ban egy fotóalbumban is publikálták, valamint kiállításokon is bemutatták. Az eredeti képeslapokat jelenleg a Heimatmuseum Charlottenburg gyűjteményben őrzik.

Douwe Draaisma a Miért futnak egyre gyorsabban az évek című, a Typotex kiadó gondozásában 2003-ban megjelent könyvében így írt a világhírűvé vált karácsonyi sorozatról:

„Nem tudjuk mi indíthatta Wagneréket arra, hogy minden évben lefényképezzék magukat. Lehet, hogy 1900-ban még jópofa dolognak tűnt az ilyesmi, és még 1901-ben is annak számított, és az utána következő években is. Azt sem tudhatjuk, vajon ők maguk, hogyan tekintettek ezekre a képekre, amikor kezdtek sorozattá összeállni a fotók. Vajon később még beletették-e a képeket a sztereónézőbe, hogy végignézzék saját öregedésüket, szobájuk berendezésének apró változásait, a megszokott karácsonyi ajándékként évente cserélődő kesztyűket?

Nem valószínű, hogy 1900-ban saját életük fotografikus emlékezetének céljával kezdték volna el a fényképezkedést, még ha végül vállalkozásuk ilyen emlékezetté is nőtte ki magát. Ez az emlékezet valóban megőrzi a korábbi kiadásokat, és rögzíti azokat a megtévesztően lassú változásokat, amelyeket nincs ember, aki észlelne magán vagy a másikon. A mai néző, aki végigpörgetheti a kész sorozat lapjait, akinek szeme előtt alig pár perc alatt lepereghet negyvenöt év, készítője szándékától függetlenül akaratlanul is műalkotásként viszonyul ehhez a fotografikus emlékezethez. Ez az emlékezet olyasmit tár elénk, amit a korábbi nemzedékek zarándokútként, az élet lépcsőjeként vagy évszakaiként fejeztek ki, csak szívhez szólóbban, mivel a fotókon nem az allegorikus Akárkit látjuk, hanem hozzánk hasonló emberekre ismerünk. […]

Utolsó közös fotójuk 1942-ben készült. Az asztalon üveg, alján még kevés ital, ennivaló már nemigen volt. […] 1945. június 24-én Richard még egyszer utoljára lefényképezte az akkor 71 éves Annát. A háború véget ért, de túl sokáig tartott, az asszonyt szemmel láthatóan megviselte a nélkülözés. Augusztus 23-án hunyt el, a temető halotti anyakönyve szerint a halál oka „kóros lesoványodás” volt. Richard néhány héttel 1950 karácsonya előtt hunyt el.”