Az atlasz továbbélése – Gerhes Gábor: ATLAS

Az ATLAS azonban nemcsak más művészek munkáiból táplálkozik, hanem egyfajta személyes archívumnak is tekinthető – és ebben inkább Richter Atlasára hajaz –, mivel Gerhes korábbi művein is megjelenő motívumok is újra és újra feltűnnek benne. Így például az egyik képen az a „FATUM” feliratú agancs, amely már 2013-ban a Trafóban bemutatott Neue Ordnung sorozat – melynek egyes darabjai éppen a kiállításnak helyet adó Kiscelli Múzeum gyűjteményébe kerültek – egyik felvételén is látható volt.[4] Ez a tárgy többedmagával bemutatásra került a Gerhes életművének több évtizedét átfogó Der Plan. című kiállításon is a Mai Manó Házban 2021-ben,[5] így a művész korábbi munkásságát is követő és ismerő nézők számára számtalan ráismerést tartogathat a könyv. Annál is inkább, mivel az eredetileg az 58. Velencei Képzőművészeti Biennáléra pályázatként beadott,[6] de akkor nem megvalósult ATLAS-projekt egyes részeit 2018 óta többször is láthatta már a közönség, így például a Fészek Művészklubban bemutatott Abstract (2018-2019) című sorozatot,[7] a Punkton is megjelent Herbarium (2018-2019) sorozat képeit,[8] vagy az acb Galéria blackmirror című kiállításán[9] kiállított Celestial Teardrops (2020) című cianotípiákat.

A cianotípiák mellett más fotográfiai eljárások is megjelennek a könyvben, így a kiadvány egyfajta kép- és technikatörténet megidézésének is tekinthető gyűjteményes formában. A képek egy része a tudományos, műszaki fényképek képtípusát idézi, ahol a felvételek a képszéleken belógó eszközök és felületek révén felfedik a kompozíciók készítésének körülményeit. A laborok és a fotografikus technikák „képiesítő” adottságaik révén mára felváltották a képzeletet az olyan természeti jelenségek esetében, amelyek empirikus tapasztalás útján fel nem foghatók, szabad szemmel nem láthatóak, csak az ember által alkotott technológiák és eszközök segítségével leképezhetők. A képtérbe behatoló, oda nem illő elemek révén derülhet ki azonban azokról a képekről, amelyek első ránézésre akár teleszkóppal vagy mikroszkóppal is készülhettek volna, hogy a művész valójában konyhaasztalán konstruálta meg a látványokat, ezáltal felvetve a „hiteles kép” kérdését.

„Könnyen kicsúszik a szánkon a vád, hogy a kép »hazudik«, amit megbocsáthatatlannak tartunk. A képen ugyanis annak bizonyítékait fürkésszük, amit a saját szemünkkel látni vélünk. Ahol ez nem lehetséges, ott abban várjuk a képek segítségét, hogy valamiről legalább elképzelésünk lehessen.” – írta Hans Belting A hiteles kép című könyvében,[10] és Gerhes könyvének sem véletlenül A képzelet megteremtése az alcíme. Belting írásában a valóság és a hit kérdését a vallásra – illetve ezt kiterjesztve és Warburghoz is kapcsolhatóan a kulturális antropológiára – vezeti vissza, melynek elgondolását Gerhes esetében a kiállítótér korábban betöltött szakrális funkciója is felerősíti. Belting meglátása szerint a vallás egykor egyfajta abszolút, azonban rejtett igazságot jelentett az emberek számára. Érvelése szerint mivel azonban ez a valóság pusztán empirikus tapasztalás útján nem hozzáférhető, a vallási hatalmat gyakorló szervezetek és személyek egyfelől saját ellenőrzésük alatt álló képeken jelenítették meg, másfelől pedig egyes időszakokban képtilalmat vezettek be, amely azonban csak a közvetlen percepciót ítélte el: az emberi szemtől tiltotta el a képeket, belső képzetként viszont engedélyezte és ösztönözte őket.

A Kiscelli Múzeum szekularizált Templomterében is valami hasonló történik, amikor Gerhes a felépített installáció belsejében csukott könyvekből összeálló könyvespolcot helyez el, amelyről a látogatók nem vehetik le könyvét. Az ismeretátadás effajta megtagadásával a felépítmény – melyet eredetileg saját és a Paradigma Ariadné építészeti stúdió közös szándéka szerint Aldo Rossi San Cataldo-temetőbe tervezett osszáriumának inspirációja nyomán alkottak meg – nem az emberi megértés és tudásátadás helyszínévé, hanem inkább metaforikusan a felsőbb hatalom által korlátozott bábeli toronnyá válik. Tekinthetnénk erre egyfajta intézménykritikaként is (akár az archívumok és múzeumok működésére nézve is), de a potenciálisan kiéleződő feszültséget egyfajta kompromisszumos megoldásként némileg feloldja az épületen kívül elhelyezett pultra kirakott néhány lapozgatható példány. Belting szerint a mai szakmai képviták középpontjában álló fogalmak még mindig a keresztény hit továbbélő nyomait hordozzák, mivel azok a nyugati gondolkodásban a nyomtatás elterjedésével megkezdődött szekularizációs folyamat ellenére is jelen vannak. Ezalól Gerhes sem tudja kivonni magát a poszt-Gutenberg korszakban, már csak azért sem, mert könyvét is egyfajta teremtéstörténettel kezdi, melynek során a sötétségben megjelenik a fény, majd a második fejezetet kozmográfiával folytatja, haladva az általa teremtett növény-és állatvilág képein keresztül az ember felé.

„Mit kezdjünk a tudományos megismerés klasszikus eszközeivel egy olyan korszakban, amikor a tények egyre kevésbé hatnak a közgondolkodásra, miközben az érzelmeket megmozgató, személyes hitre épülő érvek egyre inkább teret nyernek?” – kezdi Mucsi Emese kurátori szövegét a kiállítást kísérő leporellón. A kérdés ma igencsak aktuális, és a tárlatban működő összetett keretrendszer felvetései és bemutatási módszerei révén egyre érdekfeszítőbb probléma. A kiállítás ilyen módon mutat rá a továbbélő jelenségek gyökereire és utóéletük bonyolult viszonyaira, miközben a lehetséges válaszokat nyitva hagyja. A múlt szerteágazó és befejezetlen kutatásokat, a jövő kérdéseket és még fel nem tárt titkokat rejt. És éppen ebbe a kontextusba helyezve, és ezáltal élővé téve válik izgalmassá az ATLAS-projekt és az elkészült könyv.