Kádár-kori gótika a Mai Manó Házban

Sorozatait már első alkotó időszakában is egy autonóm, a kor fotográfiai divatjaitól eltérő attitűd jellemzi: a szociográf, dokumentarista kereteket a közép-kelet-európai identitás gótikus hangulatai, sötét tónusai tágítják egy holisztikusabb szemléletmód irányába. Többek között a nyolcvanas években készült Vesztesek és Halál című sorozatai sem a rendszerváltás előtti neoavantgárd ellenkultúra hangján szólalnak meg, hanem egy mondhatni ellentétes stratégia mentén fejtik ki hatásukat, miszerint nem csak a rendszer keretein belül, akkoriban tiltott témákat jelenítenek meg, hanem olyan, a kultúránk egészében, univerzálisan tabusított tematikákat is feldolgoznak, mint az elmúlás vagy a mentális betegségek. Így a hatalom mibenlétének és az elnyomás gyakorlásának jóval árnyaltabb dinamikáit képesek e munkák megvilágítani. Az ezekkel párhuzamosan készített tájakat, urbánus környezeteket feldolgozó sorozatait – például a Kő-tájak, a Temetőtájak és a Gyermekkorom helyszínei című sorozatokat – szintén átjárják a csak az elmúlt évtizedben divatossá vált kísérteties, fakuló atmoszférák. A késő Kádár-kor elbeszéletlen, ismeretlen látképével találkozhatunk, amely szintén mélyebb összefüggéseiben láttatja a kor valóságát, mint más alkotók explicit módon politikus alkotásai. Persze, nem a horrorfilmek üres riogatása vagy egy hatásvadász nyomasztás, hanem egy letagadhatatlanul kafkai, expresszív lehetetlenség az, amely megragadja a nézőt. Fejér Ernő fotográfiai világa egyfajta regionális misztikává olvad össze, amelyet az introspektívebb sorozatok (Önarcképek, Csendéletek Chardin mesternek) jelképrendszerei tetőznek be, gyúrnak koherens egyéni, magyarországi újmitológiává.