Elmúlás, elengedés, újrakezdés – Válogatás a 2022-es Portrait of Humanity díjazottjainak képeiből

A svájci születésű Jonathan Liechti What happens when we die? projektjének címe explicit módon tárja fel fotói témáját, a halált és az azt körülvevő társadalmi szokásokat és légkört. Mi történik egy testtel a halál után? Milyen szereplők, intézmények és személyek vesznek részt a halál utáni folyamatok intézésében? Hogyan fér össze a bürokrácia és gyász, a profán, materiális-biológiai folyamat a megkerülhetetlen érzelmi érintettséggel és munkával? Hogyan befolyásolta a Covid-járvány eddigi stratégiáinkat, tapasztalatainkat és érzéseinket a halált illetően? A képeken vegyesen jelennek meg személyek, üres terek, szimbólumok, akik és amik különböző szerepeket töltenek be az élet lezárásban. Liechti egyáltalán nem tolakodó, képeivel teret és időt enged a feldolgozásra.

A kanadai származású Florence Babin-Beaudry Products of Conception-je szintén az elmúlás témájához kapcsolódik, illetve az elengedés és veszteség feldolgozását és feldolgozhatatlanságát emeli be sorozatába. Az alkotó rendkívül nehéz és fontos témát állít portréi középpontjába, amivel kapcsolatban szótárunk az elhallgatás és elrejtés miatt, valamint megterhelő mivoltja miatt nagyon hiányos. Babin-Beaudry a spontán vetélésről készített letisztult és érzékeny sorozatot. Olyan különböző korosztályú és hátterű nőket ábrázol, akik életük egy pontján megélték a spontán vetélést. Statisztikai szempontból megközelítve világszerte közel ötből egy terhesség érintett a kérdésben. A jelenség annak ellenére van tabusítva, hogy nagyon sok nőt és családot érint. A sorozat a csendet és hallgatást töri meg egyéni, mégis ismerős koncepcióval. Népszerű, a terhességet végig kísérő applikációk bevett illusztrációs eszköze, valamint a közbeszédben is sokszor hasonlított a magzat növekedési folyamata és állapota különböző gyümölcsökhöz. Magzat és gyümölcs metaforája kulturális toposzaink közé tartozik, amit az alkotó is alkalmaz. A felkért nők mellett gyümölcsök és magvak szerepelnek a képeken. A szomorúság, gyász, veszteségtudat jelen van a képeken azokban az esetekben is, amikor a nők esetleg nem egyedül szerepelnek a fotón. A tapasztalat, amit átéltek, elszigeteli, mégis több szinten összeköti őket.

Claudia Gschwend londoni székhelyű fotográfus a Sencirk nevű cirkusz tagjairól készült 2021-es portrésorozatával került a három díjazott közé. A szenegáli cirkuszi társulat, pontosabban közösség nem mindennapi misszióval és történettel rendelkezik. Olyan embereknek, köztük sok-sok gyereknek nyújtanak újrakezdési vagy elindulási lehetőséget, akiknek máshol erre kevés esélye lenne. A cirkusz 2010 óta hivatalosan működik Dakar városában, ahol egyedülálló módon ötvözik cirkuszi munkájukat társadalmi elhivatottságukkal. Különböző programokkal utaznak kórházakba vagy iskolákba, ahol előadásaikkal visznek örömet sokszor reménytelen helyekre. A társulatot Modou Touré alapította, aki hátrányos helyzetű gyerek múltját illetően hasonlít a társulat több tagjára. A társulat nem csak aktív cirkuszi előadókból áll, képzéseket is tartanak rossz társadalmi körülmények között élő gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. A képeken különböző korosztályok cirkuszi pillanatait láthatjuk közelről, varázslatos világokat is bemutatva a szürke, nyomorúságos élettörténetek mögött.