„Más világokat teremtünk a fotó vagy mozgókép segítségével” – Lebohang Kganye két sorozatáról

A Johannesburgban élő és alkotó Lebohang Kganye a dél-afrikai művészek új generációjának egyik jeles képviselője. Fiatal kora ellenére rengeteg díjjal büszkélkedhet, legutóbb éppen a Paul Huf-díjat nyerte el, melyről mi is beszámoltunk. Bár elsősorban fotográfus, gyakorlatába időről-időre beépül a színház, az irodalom, a szobrászat és a performanszművészet iránti érdeklődése is. Művei között találunk animációs filmeket, különböző installációkat és nagy méretű papírszobrokat is, melyeken keresztül a történelmet, a hovatartozást, a kollektív és egyéni emlékezet természetét vizsgálja.

Munkáiban visszatérő elem, hogy párhuzamba állítja a színházi és a fotográfiai gyakorlatot. Több sorozatában is megjelennek a díszletszerű, kartonból kivágott tájak és emberek. Az installációk hosszas előkészítés után születnek: a családjához kapcsolódó művek például több fázison is keresztülmentek, mielőtt kivágásra kerültek a jelenetek. Kganye felkereste a közeli és távolabbi rokonait, interjúkat készített velük, időt szentelt annak, hogy jobban megismerje őket, majd lefényképezte az otthonaikat, közvetlen környezetüket. Az eleinte csak véletlenszerűen készített képekhez aztán egyre tudatosabban és aprólékosabban kerültek részletek, hogy az elkészült mű végül minél közelebb álljon ahhoz, ami a hallottak alapján a fotográfus fejében megjelent. Így vált mások története teljesen a sajátjává. Ahogy egy vele készült interjúban fogalmaz:

A Punkt megkereste a fotográfust, aki az alábbi két sorozatával mutatkozik be oldalunkon.

A 2018-as Mohlokomedi wa Tora (amit magyarra leginkább a „világítótorony őre”-ként fordíthatnánk) című installációjában nagyméretű kartonfigurákkal mutatja be nagyapja történetét. Kganye családjából ő volt az első, aki a városba költözött, hogy ott keressen munkát, később, az apartheid rendszer összeomlása után pedig ő segítette a rokonság többi tagját is az új élet elkezdésében. A művész a nagynénje és a nagyanyja által elmesélt történeteket használta fel az installáció létrehozásához. Mivel az elbeszélések, visszaemlékezések női családtagoktól származtak, a koncepció időközben részben átalakult, kibővült: bár eredetileg a nagypapa volt a főszereplő, később a művész családjának nőtagjait az emlékek, a fény őrzőiként határozta meg.

A szintén 2018-ban készült, Tell Tale című sorozatának három fő forrása volt: Athol Fugard Út Mekkába című színdarabja, Lauren Beukes Maverick című könyve, illetve a saját kutatása, amiben a Sneeuberg-hegység lábánál fekvő kis falu, Nieu-Beteshda lakóival készített interjúkat. Ezekből kiindulva hozta létre azokat a miniatűr színházi díszleteket, amelyekben kivágott sziluettek segítségével állította színpadra az elmesélt történeteket. A diorámák szembesítenek a szóban elhangzott és továbbadott történetek képlékenységével, hiszen a jelenetek címei és a képek könnyen elbizonytalanítják a nézőket, hogy egy történelmi pillanat ábrázolását, egy fiktív élményt vagy egy felidézett emléket látnak-e.