Viszont én nem akartam a sötétben maradni – Interjú Kovalovszky Dániellel

Kis művészként érkeztél a Práterbe – milyen volt?

A Práter utcai iskola egy furcsa szövet volt akkoriban. Nagy hangsúlyt fektettek a fotókémiára, az anyagismeretre és a fototechnikára. Egy fiatal lelkes művészlélek, mint én, akkor ezt nehezen viseltem, de mai fejjel nélkülözhetetlen tudáshalmazt kaptam ott, amely látens módon a mai napig ott van minden egyes mozzanatomban, amely a fotográfiával kapcsolatos. A száraznak tűnő elméleti tárgyak mellett, valahogy mégis ott volt jó pár tanárunkban egy kíváncsi és nyitott hozzáállás, ami akkor nagyon inspiráló volt. Ilyen volt Hefelle József is, akit nagyon szerettem. Ezeket a kísérletező képeimet analóg kamerával, fekete-fehér filmre fotóztam, a Práterben pedig már magam is nagyítottam le, mert a Madách térre, Rátonyi Marika fényképészmesterhez kerültem laboránsgyakornoknak. Ez erősen megalapozta azt, hogy ma hogyan utómunkázok digitálisan egy analóg képet. Viszont én nem akartam a sötétben maradni. A második gyakorlati évben átmenekültem Sárosi Zoltán divat- és portréfotóshoz. Ő már akkor az egyik legkeresettebb fotós volt ebben alkalmazott világban. A maga nemében az is nagyon tanulságos és kemény időszak volt. Azóta se cipekedtem annyit, mint akkor. Tőle meg lehetett tanulni mindent a munka leszervezésétől a modell instruálásán át a világításig. De valahogy itt sem éreztem magam kényelmesen. Furcsának tűnt, hogy nem az állandóan változó külső körülményekhez kell alkalmazkodnom, és abból kihoznom a legjobbat. Csak ezután figyeltem fel a fotóriporteri hivatásra, ami aztán egy hosszabb időre el is vitte a figyelmemet a fotográfia más területeiről. A Práter után be is iratkoztam az akkor még Bálint György Újságíró Iskola fotóriporter szakára. Valahogy szerettem volna a napi munkákat művészi színvonalon megoldani, összeolvasztani a kettőt. Ebben hittem sokáig sajtófotósként, ez motivált.

Hol és meddig dolgoztál sajtófotósként?

2001-től 2018-ig. A suliból a Magyar Nemzethez küldtek, majd elkerültem az Axel Springer kiadó női magazinjaihoz. Voltam kis ideig a HVG-nél, majd 2004-ben bekerültem a Népszabadság szerkesztőségébe. Akkor éreztem először magam igazán a helyemen, az egy nagyon jól összeszokott csapat volt. Pezsgő műhelymunkával, erős fotórovattal, ahol mindenki dolgozott saját munkákon is. Bár a fotórovat igazi aranykora inkább a ’90-es években volt, én még pont elcsíptem a végét. Gyakran váltottam munkahelyet, de a leghosszabb ideig, 12 évig, a 168 Óra című hetilapnál fényképeztem. Tartalmas, kiváltságos időszak volt, hiszen két barátommal dolgozhattam együtt: Simon Márkkal és Riskó Gáspárral. Ahogy megváltozott a sajtó világa, az egész politikai helyzet, a lehetőségek, a munkamorál, a felgyorsulás, kezdtem egyre erősebben érezni, hogy ez már rég nem az én utam. Ekkor jött 2017-ben a Robert Capa fotográfiai ösztöndíj, ami már egy rég várt ürügy volt arra, hogy 18 év után szépen és gyorsan lezárjam ezt az amúgy fontos korszakát az életemnek.

Az ösztöndíj segítségével tudtál kilépni, de utána mi történt?

Szerencsés váltás volt, mert az ösztöndíjra készített An Infernal Play című munkám történelmi töltetű munka volt, aminek az előkészítésében a korszak legjobb történészei segítettek napi rendszerességgel. Ez az 1-2 év elég volt ahhoz, hogy megismerjük egymást és a bizalmi tőkéből hosszú távon is együtt dolgozhassunk. Így kerültem Müller Rolf segítségével az Eötvös utcai Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába. Ide a Fortepanhoz hasonlóan kerülnek be izgalmas analóg fotóhagyatékok, amiket rendszerezek, digitalizálok, megszövegezek, heti 2-3 alkalommal. Precizitást és koncentrált munkát kíván, sokszor izgalmasan monoton, de nagyon élvezhető.

Időrendben haladva, az An Infernal Play (Egy pokoli színjáték díszletei) című munkádat megelőzi a Zöld csend című sorozat. 

Ez a sorozat igazából még akkor kezdődött, amikor a sajtóban dolgoztam, és valójában ettől a zajos, zavaros világtól való eltávolodás motiválta.

Szinte terápiás?

Igen, abszolút. Ami az ember lelkének jól esik, azt érdemes csinálni. Terápiás jelleggel született ez a sorozat is. Egyszerre van benne egy kivonulás a civilizációból, és egyfajta együttállás a természettel. Az a csend az erdőben, amikor összeáll minden, letisztul az agy, és egy csomó mindent kívülről figyelsz az életedben. Az emberi elme zajait ezeken a helyeken le lehet húzni. Meditatív céllal készült, de aztán elkezdtem arra is figyelni, hogyan álljon össze ebből vizuálisan is egy transzcendens sorozat: váltakozzanak az évszakok, legyenek más tónusok, formák.

A Beavatottak című sorozatodban a portrékhoz egy-egy halálközeli élmény vizuális megfogalmazása kapcsolódik.

Ez egy még inkább terápiás, személyes munkának indult. Anyukám elvesztése után kapaszkodókat kerestem. Így kerültem kapcsolatba olyan emberekkel, akik valamilyen formában megtapasztalták a halál közelségét. Ki hosszabban, intenzívebben, ki rövidebb ideig. A portrékat megelőzően hosszas, több órás interjúkat készítettem; mindig elég mélyen beleásom magam egy adott témába. Igyekszem megtalálni azokat a csatornákat, amik elvezetnek a célom eléréséhez, de nem vagyok egy erőszakos ember, úgy csinálom, hogy ne azt érezzék, hogy sikert akarok ebből kovácsolni. Inkább csak szeretném megértetni velük, hogy ez most miért fontos nekem és mit szándékozok ebből megmutatni. Ha ezt jól át tudom adni, gyorsan megnyílnak a kapuk. Amikor mesélték a történeteket, élénken megjelentek előttem a képek, majd mikor megmutattam a kész printeket, sokszor az volt a válasz, hogy „ez pont ilyen volt”. Ez döbbenetes volt. De mégis a legfontosabb, hogy a terápia mindkét esetben sikeresnek bizonyult.

Alapvetően mi motivál a művészeti munkáidban?

Kétségkívül egy elég érzékeny ember vagyok. A világ rezdülésére én is rezdülök. Nyilván érnek hatások, gondolkodom egy csomót, fantáziálok. Ugyanakkor amellett, hogy szeretek elrugaszkodni és alkotni, van bennem egy nagy adag gyakorlatiasság. Az emberek is érdekelnek, de az emberiség kevésbé. Szeretek sorsokat kiragadni az egészből, amikről azt gondolom, hogy most dolgom van velük. Úgy tűnik, mostanában a saját sorsommal foglalkozom. Egy-egy nagyobb munka lezárása, elengedése után mindig rájövök, hogy maga a fényképezés része a legjobb, akkor érzem magam a legszabadabbnak. Maga az alkotás az igazi mágia.

Az emberi sorsokon keresztül megjelenített sorozataid mögött személyes indíttatás rejlik?

Az Infernal Playben amellett, hogy egy nagyon kimért, áttekinthető munka, nagy százalékban személyesen is ott vagyok. A projekt alapjában véve az ötvenes évek politikai foglyairól, magáról a rendszerről és a büntetésvégrehajtásról szól. Ezerféleképpen megmutathattam volna, de nekem ez volt az eszközöm. A bezártság-szabadság bennem feszülő ellentétére ráhúztam egy nagyon fontos politikai korszakot, amiről egyébként korábban szinte semmit sem tudtam. Egy több száz képes archívumot sikerült létrehoznom, amely tele van olyan helyszínekkel, tárgyakkal, amik történelmi szempontból nagyon fontosak, de ma már nyomuk sincs. Ilyen volt például egy kihallgató villa a Normafán, amit csak Rajk-villaként emlegettek. Itt az Id. Rajk Lászlót vallatták heteken keresztül Kádárék. Nagyon fontos és misztikus helyszín volt. Sajnos a sorozatomnak sok szereplője elment már, de nekem még tudtak titkokat mesélni erről a korszakról és készülhetett róluk portré. Ilyen volt Ifj. Rajk László, aki maga volt a két lábon járó 20. századi magyar történelem, és baráti viszony is kialakult köztünk.

Valóban egy álom is motiválta az Infernal Play-t?

Három irányból állt össze ez a munka a fejemben. Igen, volt visszatérő álmom, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Ezekben az álmokban be voltam zárva és fogvatartottak. Mindeközben rábukkantam Fehérváry István börtönnaplójára egy antikváriumban, ami pont az 1950-es évek Magyarországának sötét és ragacsos börtönvilágáról szól. Ez olyannyira beszippantott, hogy egy-két nap alatt kiolvastam. Aztán időközben bevillant egy másik érdekes emlék, amit a nagymamám többször is mesélt gyerekkoromban, de persze akkor egyáltalán nem értettem. Udvarolt neki egy ávós tiszt, aki őt sakkban is tartotta: el akarta tüntetni nagyapámat, akivel a nagymamám már együtt volt. Ez is megérintett. Ezek az inspirációk persze nem egyszerre jöttek, de szép sorban mind építették a munkát.

A Szerethető Formák című sorozatod az, amivel mostanában foglalkozol.

Én Várbalogon, a Kisalföldön a nagyszüleimnél nyaraltam minden nyáron, 3-tól 15 éves koromig, amit rettenetesen imádtam, mert ez egy végtelen szabadságélmény volt. Aztán 2018-ban a nagymamám halála után a családunk másik fele a házat érthető okokból el szerette volna adni. Más volt az érzelmi motivációnk. Szerencsére sikerült a ház lomtalanítása előtt a nagyszüleim szeretett, ikonikus tárgyait kimenteni, amelyek végigkísérték a gyermekkorom. Ezeket már olyan szándékkal gyűjtöttem össze, hogy lefényképezzem őket és ezeken keresztül alkossak jellemrajzot róluk. Archív családi fotók újraértelmezve, helyszínfotók a faluból és a környékről, valamint a tárgyfotók, melyek kicsit inkább az absztrakt festészethez közelítenek, mivel az elmúlt években nagyon inspiráltak a 20. századi magyar absztrakt festők munkái, különösen Nádler István és Huszár Vilmosé.

A képzőművészet irányába ilyen direkt módon még nem mentél korábban.

Őszintén szólva a fotográfia engem egyre kevésbé inspirál, és ha töltekezni akarok, elmegyek egy festészeti kiállításra vagy egyéb képzőművészeti kiállításra. Vannak fotósok, akiknek nagyon szeretem a munkáit, de a fotók nézegetése engem inkább csak megzavar. Igyekszem mérsékelten és erősen szelektálva nézni fotókiállításokat.

A végén még festő lesz belőled.

Ez így oké szerintem, én nagyon nyitott vagyok mindenre, gyerekkoromban is nagyon rajzolós, festős voltam. De szeretem a fotográfiát, imádok filmre fényképezni, szeretek várni egy filmre, hogy milyen lesz, de szeretek más dolgokat is, és szeretek megújulni, meglepni az embereket, olyat mutatni, amire kevésbé számítanak. Talán így lehet szabadnak maradni és a skatulyákból is kikerülni. Nem mondom, hogy soha nem fogom másképp kifejezni magam, mint fotósként. Ha körülnézünk, a nemzetközi viszonylatban és a hazai kortárs közegben is jellemző tendencia, hogy a fotográfusok elkezdenek tárgyakat, installációkat készíteni, festeni-rajzolni, fotogramokat csinálni. Ez tud izgalmas is lenni, de nagyon óvatosan kell ezzel bánni, mert sokan trendből csinálják, hogy minél multifunkcionálisabbnak, behatárolhatatlanabbnak és ezáltal misztikusabbnak tűnjenek. Szerintem akkor hiteles az alkotó, ha tartalmas, minőségi a munka és a műveknek önmagukban is van erejük. A szakmában a döntéshozóknak és az egyetemi oktatóknak most nagy a felelőssége abban, hogy ezt milyen mederbe terelik. Nagyon sok a művész, és most talán még nehezebben válnak ki a különleges emberek. Hiába van ma nagyobb tere a művészetnek és a vizualitásnak, azt hiszem kevés az igazán komoly, iránymutató tehetség – ugyanúgy, mint régen.

Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki hosszú távon hiteles és sikeres művész legyen?

Erre biztosan nem tudok pontos receptet adni, mindenkinek megvan a saját útja. Relatív maga a sikerélmény is, nem érdemes alkotói utakat összehasonlítani. Ha a tehetség, a megszállottság, a kitartás és a kellő alázat megvan a mérleg egyik oldalán, a másikon meg ott van egy erős támogató háttér, akkor az jó alap lehet a klasszikus értelemben vett sikerhez. Támogató háttér alatt értek mondjuk egy jó kereskedelmi galériát, aki a megfelelő csatornákon keresztül reprezentálja a művészeit a megfelelő közegben. Számomra a sikert főleg az jelenti, ha egy munka során túljutok a saját határaimon. Ez azért kockázatos, mert ha nem történik meg, akkor felmerül a kérdés, hogy merre tovább. Persze azt is sikerként élem meg, amikor egy képem bekerül egy gyűjteménybe.