Világhírű kutyaportrék – Interjú William Wegman fotográfussal

Néhány a legismertebb fotók közül embernek öltözött kutyákat ábrázol. Ez hogyan kezdődött?

Az elején irtóztam mindentől, ami antropomorf. De az egyik utolsó képen, amit Man Ray-ről csináltam, feltettem rá egy indián fejdíszt és beleraktam egy kenuba. A második kutyámra, Fayre ráraktam egy darab anyagot, így próbáltam belőle építészeti részletet csinálni. Az asszisztensem segített nekem, és úgy tűnt, mintha a kezei Fayhez tartoznának. Ez a lény hirtelen úgy festett, mintha egy ruhát viselne és karjai lennének. Ez annyira vicces és hihető volt, hogy elkezdtem ezen dolgozni. Elkezdtem a kutyákat, mint bizonyos karaktereket beállítani, mind a művészetemben, mind a mesekönyvekben, amiket gyerekeknek készítettem. 

Ezek szerint a kutyák kinézete és személyisége határozza meg a fotókat, amiket készítesz?  

Teljesen. Volt egy nagyon kicsi és kedves kutyám, Penny. Olyan volt, mint egy roppant bájos és nyugodt játékkutya. Belőle díszítéseket csináltam, például karácsonyi dekorációnak öltöztettem. Ő a testének szerkezetét adta, és hagyta, hogy feldíszítsd. Betty, Fay első lánya ábrándos és szexi volt. Ő szerepelt minden divatfotón. A díszletben kicsit narkolepsziás volt. Készítettem vele egy olyan fotót, ahol egy széken van bebugyolálva. Nagyon jól működött, ahogy tartotta a fejét és a hosszú lábait. Néhány másik kutya pedig annyira hajlékony volt, hogy olyan volt velük dolgozni, mint az agyaggal. Egy kutya abc-t tudtam belőlük a földön hajtogatni, mintha csak takarók lettek volna.

Milyen ezzel a kutyafajtával dolgozni?

A weimari vizslák, mint minden vizsla, nagyon nyugodtak a mezőn. Ha meglátnak egy madarat, nem kezdik el üldözni, csak rámutatnak, hogy hol van, szöges ellentétben azzal, ahogyan a terelőkutyák tennék, akik megpróbálnának téged egy bizonyos helyre állítani. Sok apró trükköt tanultam, hogy rávegyem őket bizonyos viselkedésekre. A mostani kutyáim szeretnek rám nézni. Ha azt szeretném, hogy gonoszan nézzenek, eltávolodom tőlük, így hunyorognak, hogy lássanak, és így gonosznak néznek ki! Ha közelebb megyek hozzájuk, újra kedvessé és bizalomkeltővé válnak.

Sok képedet egy nagy formátumú 20 x 24 inches Polaroid géppel készíted. Ez hogyan járult hozzá a munkásságod fejlődéséhez?

1978-ban kértek fel, hogy használjam ezt a gépet a Massachusetts-i Polaroid stúdióban. Éppen akkor hozták forgalomba ezt a fényképezőgépet. Teljesen lenyűgözött. Egyből láthattad az eredményeket, vagy legalábbis 70 másodpercen belül. Fel tudtad tűzni a fotót falra, meg tudtad nézni, hogy tetszik-e, aztán kipróbálhattál valami mást is. Így tényleg tudod alakítani a képeidet. Szerintem emiatt jutottam el különböző területekhez.

Széles skálán mozognak a képeid, részletgazdag kompozíciókig, ahol több kutya látható. Nyilvánvalóan nem az összes volt  (egy képsorozatba) illő portré.

Néha elkezdtek zavarni a felöltöztetett kutyák. Régen mindig azt gondoltam magamban „Összeszedem magamat, és minimalista leszek”. Nyilvánvalóan felengedem a kutyáimat a bútoraimra, gyakorlatilag bármire. Emlékszem egyszer az jutott eszembe, hogy olyanok mintha szikladarabok lennének, egymás mellett heverve. Ha egy bizonyos szögből nézed őket, és figyelmen kívül hagyod a fejeiket, tájképre hasonlítanak. Különböző papírhátterek előtt úgy tűnhetnek, mintha víz, sivatag vagy hegyek lennének.