Mindenkinek másfajta kapcsolódása van az önleképezéshez – beszélgetés Ladocsi Andrással

Milyen képekkel szerepelsz a Heart & Cherry Limited Editions tárlatán?

Geibl Kata kapitalista világrenddel foglalkozó sorozatához (There is Nothing New Under the Sun) kapcsolódnak az én New York-i barátaimról készített képeim. A képeink egymással vegyítve állnak a falon. A saját munkám, bár testekről szól, nem csak vizualitásában, hanem témában is össze tud fonódni Kata anyagával. 

A kapitalizmus nagyban befolyásolja azt, ahogyan a testünkről gondolkodunk. A tőkéhez kötött társadalom, a fogyasztás, és a közösségi média is ahhoz vezet, hogy a testünkhöz való viszonyulás néhány év alatt sokat változott. A mi tárlatunk nem közvetlenül erről szól, nem ez van lefényképezve, de valahol erre is utal. Katával hasonlóan gondolkodunk a fotográfiáról és annak szerepéről, ezért tud jól működni a kettő egy térben, illetve állnak párbeszédben a munkáink még akkor is, ha első ránézésre különbözőek.

Ki inspirál?

Itthonról feltétlenül meg kell említeni Baki Áront, Máté Balázst, Perlaki Mártont, és Vékony Dorottyát, akiktől rengeteget tanultam művészeti, illetve élet-szinten is. Ezen felül Sam Contis munkássága egy iszonyatosan érzékeny dolog, amit végtelenül tudok értékelni. Vagy ott van Thomas Ruff, akinek a munkássága nagy hatást gyakorolt rám az első egyetemi éveim alatt. Ő például úgy nyúl a konceptuális művészethez, hogy annak a vizuális végterméke nem megkérdőjelezhető.

A képeid megrendezett, kitalált szituációban születnek?

Csak annyira van megrendezve, hogy találkozzunk és menjünk el valahová, ahol izgalmas. Ott már bármi meg tud történni. Próbáltam régen lerajzolni előre a képeket, de az általában nem végződött jól. Most úgy vagyok vele, hogy van egy minimális rendezés, de mindig a helyszínen derül ki, hogy mi fog működni. A pillanatképekben és a megrendezett fotókban sem vagyok elég jó, de ezekben a harmadik terekben meg tud születni, ami majd tetszeni fog. Hiszen, ha ki van találva, akkor mi a meglepetés? Kell a meglepetés.

Azért fotózol és forgatsz analóg technikával, hogy a jelenben legyél?

Álló és mozgóképben is mindig próbálok filmre dolgozni. Ha digitálissal dolgozom, akkor is úgy szoktam forogni, mintha filmre dolgoznék. Sem a film nyersanyagát, sem a digitális tárhelyet nem szeretem pazarolni. Egyszerűen, ha túl sok mindent veszek fel, akkor egy csomó felesleges dolgot kell visszanéznem. A digitális technikát én nem tudom annyira jól látni, jól értelmezni, nem tudom ugyanazt kitekerni belőle, amit a végén szeretnék látni, míg a film nyersanyagból ezt jobban el tudom érni. 

A fotózásaim során nem az történik, hogy csinálunk egy képet és elkezdjük nézegetni, majd megpróbálunk valamit rekonstruálni, ami már soha nem fog újra úgy megtörténni. Hanem vagyunk mi, van a fotózás, de nem a képekről szól az egész, hanem magáról az aktusról. Mozgóképnél is az történik, hogy van sok-sok próbázás, majd ha valami megtetszik, akkor rá lehet forogni. A táncoshoz a kamerán keresztül kapcsolódom és együtt megy köztünk ez a tánc, egyébként akkor is, ha a kamera fix – mert akkor te ebben a táncban úgy döntöttél, hogy megállsz és csak vizsgálod, ami folyik előtted, abban a keretben, amit lát az eszköz. Én jellemzően még a látószögeket sem szoktam változtatni, szeretem végigcsinálni egy látószöggel az egész anyagot.