„A képeim célja, hogy segítsenek a nézőknek békét teremteni belső énjükkel”

B. P.

A Mai Manó Házban megrendezett kiállításod kapcsán hogyan tekintesz vissza az életművedre, hol látod a fő csomópontokat a művészetedben?

R. B.

Többdimenziós művésznek tekintem magam, aki videóval, installációkkal, kollázsokkal és festészettel is foglalkozik. A különböző médiumokban való munkám során az volt és most is az a célom, hogy párhuzamos művészeti formákat hozzak létre, amelyek kibővítik és erősítik egymást, és ezáltal egy tágabb, átfogóbb esztétikát hoznak létre, nevezetesen a Ballenesque-et.

B. P.

Milyen alkotók inspiráltak pályán elején, illetve kik azok a kortársak, akik rád gyakorolnak hatást?

R. B.

Tizenhárom évesen vettem az első fényképezőgépemet, egy Mamiyát. Ekkorra, az 1960-as évek elején anyám már néhány éve a Magnumnál dolgozott. Beszélgetései, és különösen gyűjteménye révén számos fotográfus munkáját ismerhettem meg – ezek közül néhányat ma már művészettörténetileg is fontosnak tartanak. Ebben a közegben mindannyian hittek a fényképezés értékében, különösen abban, hogy az képes megragadni és átadni annak jelentését társadalmi-dokumentarista kontextusban.

A Magnum fotográfusai a példaképeim, a hőseim voltak. Anyám a New York-i Rye-ben található külvárosi házunk falaira akasztotta a fényképeiket. Mélyen belémivódtak ezek a képek, és amikor tizennyolcéves korom körül elmentem komolyan fényképezni, már egyértelműen tudtam, hogy milyen szintet akarok elérni.

Már kiskoromban magával ragadott Paul Strand munkássága. Fotóriporterként dolgozott, de művésznek tartotta magát. Utcai fotográfus volt, mégis nagyon intim módon bánt a témáival. Munkája még ma is időtlennek tűnik. (És idealizmusában mégis úgy tűnik számomra, hogy egy korábbi korszakhoz tartozik.) Számomra fontos volt, hogy mélyen tisztelte a fénykép eredendő formai tulajdonságait és a négyzetes formátumot használta. Ő volt az első példaképem.

André Kertészt édesanyám barátsága révén ismertem meg. Kertész a második világháború előtt hagyta el Európát. Hatással voltak rá a szürrealisták: a művek zavarodott és ellentmondásos minősége természetes alkotói attitűd volt számára. Anyám volt az első ember, aki – a saját fotógalériájában– eladta Kertész képeit az Államokban.

Az amerikaiak eladhatatlannak tartották a munkáját; ő viszont megdöbbent az amerikai fényképezés kifinomult állapotán. Anyámmal gyakran meglátogattam a lakásában, és e látogatások során – a nagy mesterhez hasonlóan – a Washington Square Parkra néző erkélyéről fényképeztem. Egy alkalommal lefényképeztem egy fémkakast, amely néha saját alkotásaiban is szerepelt.

Ez egyfajta tisztelgés volt előtte. Kertésznek köszönhetem a rejtély megértését, az elemelt és formai bonyolultságot, amely munkám nagy részének hátterében áll. Megtanított arra, hogy a fotózás lehet művészeti forma.

Más fotográfusok, akik hatással voltak még rám, többek között Henri Cartier-Bresson (a döntő pillanat), Elliott Erwitt (a humoros és abszurd) és Ralph Eugene Meatyard (a pszichológiai).

Pályám ezen pontján nagyon nehéz kijelenteni, hogy egy művész vagy irányzat inspirálóbb, mint a többi. Ennek ellenére egyértelmű, hogy vonzódom azokhoz a munkákhoz, amelyeknek pszichológiai felhangja van. Különösen az Art Brut vonz, kedvenc kortárs művészem Francis Bacon.

B. P.

Miként tudtad hasznosítani a képeid elkészítésekor a pszichológiai végzetségedet, hogyan alakította ez a fajta tudás a képeid tartalmát?

R. B.

Nem tervezem meg a fényképeimet, és nem is próbálok konkrét jelentéseket adni nekik. Teljesen távol maradok a szavaktól; a legjobb műveimhez valóban nehéz szavakat rendelni. Ha logikusan nézzük, a képek mindenekelőtt vizuális jellegűek, és minél nagyobb a kép vizuális aspektusa, annál nagyobb a jelentéstartalma. Nem is gondolok szavakra, csak a saját érzelmi szintemmel foglalkozom, ami viszont szótlan.

B. P.

Hogyan sikerült megőrizned modelljeid, barátaid személyiségét a képeken, ahol olyan helyzetekbe kerültek, amelyek számukra nem megszokottak, és milyen a viszonyod a modelljeidhez?

R. B.

Évtizedek óta fényképezek ugyanazon a helyen. Ennek ellenére sok hely, ahová folyamatosan visszatérek, tele van lehetőségekkel a további képalkotásra; lehetnek falak, állatok, tárgyak, emberek vagy ezek kombinációja. Vannak, akikkel tartom a kapcsolatot, és vannak, akik jönnek-mennek. Néhányat, akiket régóta ismerek, soha nem sikerült lefényképezni, míg mások, akiket alig ismerek, a legemlékezetesebb képeimre kerültek.

Az erőszak vagy a békeszeretet jellemző-e a társadalomra? A világ azon részén, ahol élek, egyértelmű a válasz. De mivel az ottani emberek valamilyen módon azonosulni tudnak velem, befogadtak. Részben barátnak, részben ügyvédnek, részben úgy tekintenek rám, mint aki elviszi őket az orvoshoz, részben szociális munkásnak, részben apa- vagy anyafigurának néznek. Így éltem túl.

B. P.

Hogyan tervezed a johannesburgi múzeum működtetését a jövőben? Milyen motivációk álltak a létrehozása mögött?

R. B.

Az Inside Out Center for the Arts a dél-afrikai johannesburgi Forest Townban található. Célja az afrikai fotográfia és művészet népszerűsítése kiállításokon és oktatási programokon keresztül. Az Inside Out Center várhatóan 2023 elején nyílik meg első kiállításával, amely dokumentarista és esztétikai módszertannal vizsgálja az afrikai vadon élő állatok eltűnését, kezdve Afrika gyarmatosításával a 19. század fordulójától.

B. P.

Immáron a világ számos pontján, köztük a Velencei Biennálén is képviseled Dél-Afrikát. Mik azok az érzések, véleményformáló hatások, melyeket szeretnél elérni a befogadóban? És ehhez képest mik azok a visszajelzések, melyeket kapsz? Milyen volt a fogadtatása a Velencei Biennálén most bemutatott alkotásodnak?

R. B.

Nem tekintem magam politikai fotográfusnak; inkább „pszichológusnak” látom magam. Az a véleményem, hogy a tartós politikai átalakulásokhoz szükség van a megfelelő pszichológiai átalakulásokra is. Ha a fényképeim képesek megváltoztatni azok belső pszichéjét, akik megtekintik őket, akkor fennáll annak a lehetősége, hogy megváltoztattam a politikai nézeteiket.

Képeim célja az volt, hogy segítsenek a nézőknek békét teremteni belső énjükkel. Más szóval, abban reménykedem, hogy fényképeim áttörhetik a mentális elnyomás rétegeit, és lehetővé teszik az emberek elméjének különböző oldalai közötti kommunikációt. Szilárd meggyőződésem, hogy ha az emberiség jelentős része nem képes megszabadulni a mentális elfojtástól, állapotunk érdemben nem fog javulni.

Az idei Velencei Biennálén a Theatre of Apparition sorozatom képeit állították ki. Csak nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a tárlatról, úgy gondolom, hogy a bolygón mindenki valamilyen kapcsolatban áll a lelkekkel és a szellemekkel.

B. P.

Említetted, hogy 2016-ban kezdtél el digitálisan és színesben is fényképezni. Milyen új intellektuális és szellemi célt képzelsz el a Roger the Rat sorozat után? Mi a témája a következő sorozatnak?

R. B.

A Roger The Rat egy mellékprojekt volt, miközben egy másik sorozatomon dolgoztam. Az elmúlt négy évben kizárólag színekkel foglalkoztam. Meglepő módon a Ballenesque elemek színesben és fekete-fehérben is erőteljesek. A fotózással végső soron önmagam meghatározása volt a célom. Ez mindig egy alapvetően pszichológiai és egzisztenciális utazás lesz, amely soha nem fog megváltozni.

„A képeim célja, hogy segítsenek a nézőknek békét teremteni belső énjükkel” – interjú Roger Ballennel

Következő

,,Apámat festem (…), aki magyar származású művész és fotográfus” – Frida Kahlo édesapjának fotográfusi pályafutása

„Nincs filozófiám, fényképezőgépem van” – Saul Leiter képeit Spanyolországban mutatták be

Megfestették Stalter György Józsefváros című sorozatának képeit

Ők nyerték el a 2024-es természetfotó-pályázat fődíjait

„Frida univerzális művészete mindenütt jelen van” – beszélgetés Perla Labarthe Álvarezzel, a Frida Kahlo Múzeum igazgatójával