„Nagyon szeretem ezeket a fotókat” – Egy magyar fotográfus 1959-ben készült képei Szardíniáról

A hatalmas energiával rendelkező, életkedvelő, éleslátású Reismann János korának egyik jelentős fotográfusa volt, azonban a történelem viharos évei közbeszóltak, mivel életművének jelentős része elveszett vagy megsemmisült, ezért munkásságának csak töredékét ismerheti az utókor.

Reismann János 1905. július 8-án értelmiségi zsidó családba született Szombathelyen. A numerus clausus miatt itthon nem tanulhatott tovább egyetemen, ezért húszévesen Párizsba emigrált, ahol Peter Powell amerikai fényképész asszisztenseként kezdett dolgozni, miközben megismerkedett a kor legismertebb művészeivel, meghatározó szellemi irányzataival. Miután saját fotográfusi karrierje fellendült, Berlinbe vezetett útja, ahol szintén a kor szellemi és művész elitje vette körül. Ezután hét évig dolgozott fotóriporterként a Szovjetunióban, majd visszatért Párizsba, ahol Brassaï, Henri Cartier-Bresson, Robert Capa, Jean Cocteau, Paul Éluard, Vercors tágította világlátását, illetve tagja lett a Kommunista Pártnak. 1945-től tért csak vissza Magyarországra, ahol szerkesztőként, fotóriporterként folytatta karrierjét.

1948-ban Robert Capával közösen állítottak ki Rómában és a Magnum ügynökség fotográfusa lett. Ugyanebben az évben a Rajk-per kapcsán letartóztatták, öt évet töltött börtönben, majd felmentése után folytatta a riporteri munkát és rengeteget utazott Európa-szerte.

A PaperLab Galériában megrendezett – ingyenesen látogatható – tárlat Reismann János 1959-ben Szardínián készített képeiből válogat. Annak idején a szintén a kor progresszív irányzatait követő olasz festővel és íróval, Carlo Levivel közös kiadványt is készítettek, Italien címmel. Az 1959-ben németül, olaszul és angolul megjelent album a legnagyobb külföldi elismerést hozta Resimannak. Hatalmas siker lett, csak a Frankfurti Könyvvásáron 11 ezer példányt adtak el belőle, s az USA-ban nem kisebb lapok, mint a New York Herald Tribune és a New York Times könyvszemléje méltatta igen meleg szavakkal.

A müncheni Süddeutsche Zeitung szerint: „A most megjelent Itália-kötetnek adjuk a pálmát. Sőt, a közé az egy-két mű közé soroljuk ebben az évek óta ránk zúduló fotóalbum áradatban, amelynek képei, minden témán túl, a lét szimbólumává válnak.”

A Rinascita kritikusa azt javasolta, hogy: „jó volna… ha ezt a könyvet valamennyi… olasz kulturális intézetben meg lehetne találni, valamint konzulátusaink, követségeink várószobájában is, ahol legtöbbször csak olyan kiadványokkal találkozhatunk, amelyek Olaszországnak csupán, mint a »napfényes országnak« reklámozott képét mutatják.”

Reismann ugyanis nem idegenforgalmi célra készített albumot, s nem a filmekből ismert dolce vita képét rajzolta meg, hanem – mint életének minden helyszínén – az egyszerű emberek munkáját és szórakozását, az utca életét, a hétköznapok világát örökítette meg. Brassaï szavaival: „Reismannak sikerült ebből a könyvből kiszűrnie a turisták Itáliáját, a történelmi, sőt a művészet Itáliáját is, hogy egy kevésbé ismert Olaszországot mutasson meg, a kis vidéki városok, az egyszerű falusi emberek és nehézléptű parasztok országát.”

A realitás felfedezése nem zárja ki a líraiságot, a dolgok mélyére hatoló látásmódja varázslatos hangulatteremtéssel párosul, a könyv a táj és az egyszerű emberek szeretetét, küzdelmes életük tiszteletét sugározza. Reismann maga is érezte, hogy élete talán legjobb munkáját készítette el: