„A filmiparban minden lehetséges” – beszélgetés Alex Prager fotográfussal karrierje első tíz évéről

Alex Pragerrel, korunk egyik meghatározó képzőművészével beszélgetett a Thames and Hudson munkatársa, Rachel Whitehouse a 2018-ban megjelent Silver Lake Drive című albumról és karrierje első tíz évéről. Az interjú magyar nyelven kizárólag a Punkt oldalán olvasható. 

Hogyan írná le a művészetét azoknak, akik nem ismerik a munkáját?

Valaki nemrégiben azt mondta róla, hogy „egy egész film érzelmeit sűríti egyetlen képkockába,” ami szerintem nagyon találó.

Melyik projektjére a legbüszkébb?

Nyilván az egész könyvre büszke vagyok; olyan, mintha minden érzelem, probléma és körülmény, amivel valaha is találkoztam, benne lenne a könyvben. De a legbüszkébb mindig a legutolsó projektemre vagyok. Jelen esetben ez a La Grande Sortie, amelyet 2016-ban készítettem a Párizsi Opera Balettkarával. A balletkar amerikai nézőpontból lett volna bemutatva, ami egy olyan témának tűnt, amelyet mindig is következetesen vizsgáltam a munkámban: a szemfényvesztés és a valóság találkozásáról van szó, ahol a „valóság” percepciója nem feltétlen a valóság, hanem az elme torzulása. Tökéletesnek tűnt.

A balett tökéletességre törekszik, tökéletesnek kell tűnnie, és általában valóban elhiteti a nézőkkel, hogy valami tökéletes dolgot látnak. De ha elég közel megy az ember, lehet hallani ahogy a cipők a fapadlót horzsolják, látni, ahogy repedezik a smink, és olyan meleg van a lámpáktól, hogy átüt az izzadság. A balett összes pszichológiai aspektusa, a fizikai fájdalom, amin keresztülmennek, mindez rejtve van, de majdnem látszik, miközben ott vannak a tetején azok a rétegek, amiktől nagyon összetetté válik. Megtestesíti mindazt, amivel mindig is foglalkoztam, csak ezúttal Párizsban, és nem Los Angelesben.

Ez az első monográfia munkássága első tíz évét öleli fel. Hogyan változott a gyakorlata ez idő alatt?

Nem igazán változott. Pontosan ugyanígy közelítem meg a munkámat, csak nagyobb léptékekben. Amikor elkezdtem, csak én voltam, meg a fényképezőgépem, meg esetleg egy ember, akit fotóztam. Körülbelül arról volt szó, hogy: „Van egy elképzelésem, és mi az, amit megtehetek, mit kell tennem, hogy kép legyen belőle, amelyet megoszthatok másokkal...” Máig nagyon hasonló módon dolgozom. Ha van egy elképzelésem egy képről vagy filmről, addig nem gondolkodom a logisztikán, amíg nem vagyok benne biztos, hogy meg is akarom csinálni, onnantól viszont semmi sem akadályozhat meg minket, a csapatot, abban, hogy megcsináljuk.

Változott az alkotófolyamat?

Nem, a bennem lezajló folyamat ugyanaz maradt. Napjainkra minden sokkal nagyobb lett, de csak azért, mert az ötletek nagyobbak; a csapat létszáma és a produkció léptéke a koncepció szerint változik, amit meg akarok örökíteni.

Előállok egy ötlettel, amit izgalmasnak találok, és egy kicsit félelmetesnek, és ha már 100%-ig tudom, hogy ez az, amit legközelebb le akarok fényképezni, összehívom a csapatot, és kitaláljuk, hogyan lehetne. Ha érzelmi húrokat pendít meg bennem, akkor tudom, hogy le kell fényképeznem, különben újra és újra a tudatom felszínére kerül, akármin is dolgozom éppen – a kreatív énemet mardossa.

Sokat dolgozott Los Angelesben, ismert hollywoodi színészekkel is. Vannak olyan témák vagy üzenetek a háttérben, amelyek összekötik a Los Angelesben készült munkáit?

Los Angelesben nőttem fel, és a filmipar vett körül. Már jóval azelőtt, hogy filmezni akartam volna, megfigyeltem, hogyan készülnek a filmek, és láttam, hogy a filmiparban minden lehetséges. Aztán, amikor elkezdtem a saját képeimet készíteni, mindig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy „a filmiparban minden lehetséges.” Soha nem engedhettem meg magamnak, hogy valami kifogást keressek arra, miért nem tudok úgy megcsinálni egy képet, ahogy elképzeltem. Azt hiszem, ez egy fontos lecke volt.

Los Angeles remek hely arra is, hogy tanulmányozzuk a valóság és a fikció közötti határvonalat, amit már említettem. Tele van furcsa figurákkal, akik a való életben léteznek, nyersek, mint a valódi emberek, valódi célokkal, vágyakkal és küzdelmekkel, akikről a város nem akar tudomást venni, akik felett a csillogás és a színlelés mindenki által látott és elképzelt rétegei húzódnak. És persze a háttérben a hegyek, mint valami díszlet. Furcsa az egész. Épületek jelennek meg, és addig állnak, amíg a film el nem készül; aztán egyik napról a másikra a kávézó, amelyről azt hitted, hogy valódi, eltűnik, mert a filmet leforgatták, pedig csak díszlet volt. Annyi rétege van a szemfényvesztésnek Los Angelesben. Ilyen szempontból nagyon megbízhatatlan város, de nagyon szép is. Imádom, hogy sosem az, aminek látszik. Mindez, azt hiszem, a munkámban is megtalálható.

És Hollywoodban is ezt látja az ember. Annyi szintje van a csillogásnak és a színességnek, a világítástól és a vonzó színészektől kezdve a smink rétegein át a mesterséges „középatlanti” akcentusig (amelyet régen a filmekben használtak, hogy „fülbemászóbbak,” „pattogósabbak,” vonzóbbak legyenek) – Hollywood mesterien csábít be embereket egy világba, ahová egyébként nem vágynának, de mivel olyan szép, behúzza őket. Ezek a rétegek, „trükkök” arra szolgálnak, hogy rávegyék az embereket a filmnézésre, és ha már egy filmkészítő megragadta a közönség figyelmét, azt mondhat, amit akar. Ezt az oldalát nagyon inspirálónak találom; talán azért, mert érdekel a közönségem és szeretném a lehető legtöbb nézőhöz eljuttatni a gondolataimat – ezért is akartam a könyvemet a Thames & Hudson kiadónál megjelentetni. Mindig izgatott, hogy hogyan lehet a filmes „csalásokkal” gondolatokat közvetíteni, és bizonyos sötétebb témákat a szélesebb közönség számára is befogadhatóbbá tenni.

Igazán jellegzetes a stílusa, amelybe a fényképezés és a filmkészítés is beletartozik. Hogy látja, milyen irányba tart a tevékenysége?

Csinálom tovább azt, amit eddig. Azt hiszem, spontán módom fejlődöm, utánajárok dolgoknak, amik érdekelnek, dolgozom velük, vizsgálom őket. Szóval attól függ, merre visz az érdeklődésem. Most például nagyon érdekesnek találom a szobrokat és a szobrászatot. Mindig is magam készítettem el a díszleteimet, a világaimat: ha szükségem volt egy sziklára egy jelenethez vagy ötlethez, és a „sziklakölcsönzőből” nem tudtam beszerezni, akkor megcsináltam papírmaséból. Mindig ezt csináltam a díszleteimmel, de most úgy érzem, más szinten csinálom. Ez az, amit imádok a filmiparban: van szobrászat, van zene, vannak hangeffektek, fotó, festészet – szó szerint minden van; jó benne művésznek lenni.