Ilyen módon a Magnum már az óvilág része – attól függetlenül, hogy hol húzzuk meg a történelmi/mediális határt, legyen az a televíziós hírközlés (a „CNN-izálódás”) berobbanása vagy az internetet követő képáradat (a „Twitter-izálódás”) megjelenése és elburjánzása, a Magnum-féle kép-készítés, -forgalmazás és -fogyasztás ma már sokkal inkább szól a fotográfia vagy történelem iránt érdeklődő közönségeknek, mint a hírfogyasztó tömegeknek.
A képek képzelethódító hadjáratának még csak korai, kifinomult és lényegét tekintve jóindulatú és ártatlan fázisa volt a Magnum fémjelezte háború utáni időszak. Az már a hetvenes évek óta közhely, hogy a látvány, a spektákulum korát éljük és, hogy a médiának milyen folyamatosan fejlődő és professzionalizálódó eszköztára van arra, hogy befogadóinak világfelfogását formálja – a dokumentarista fotográfia (és ez a kiállítás képeit a telefonunkról beolvasva nézve tűnik csak fel igazán) erre az absztrakt, ám annál lényegesebb jelenségre egyáltalán nem tudott reagálni – mondjuk a társadalomtudományok, a médiaművészet vagy a dokumentumfilm médiumaival ellentétben. Egy polgárháború vagy járvány, a történelem klasszikus értelemben vett folyása megragadható a Magnum-fotográfusok huszadik századi eszközeivel, de például a közösségi média mögött működő algoritmusok hatása a politikai populizmus felfutására már lényegében aligha. A MAGNUM 75 – A Magnum Photos fotóügynökség 75 éve című tárlat igyekszik prezentálni, hogy hogyan fejlődtek a fotográfusok, az ügynökség és a dokumentarista fotográfia médiuma háromnegyed évszázad alatt. Ennek ellenére egy relatíve monolit tömbbel találkozunk, egy még mélyen modernista történelem- és médiumfelfogással, klasszikus apparátusrendszerrel dolgozó eltűnőben lévő vizualitással. Viszont ennek jelen bemutatása egy „online kiállításnak” kikiáltott képgaléria, amelyet csak a falakon elhelyezett (egyébiránt informatív) szövegek egészítenek ki – ezen szövegek alatt mindenhol ugyanazon blogposzt adott képéhez navigál minket a társított QR-kód beolvasása.
