45 év Focusban – Kiállítás a Focus csoport tagjainak alkotásaiból

Nem lehetett az „történelmi véletlen”, hogy a nyolcvanas években az „új fotográfia” olyan erővel vált érdekessé Pécsett is, hogy erejét fitogtatva egyszeriben egy olyan elkötelezett alkotóközösséget állítson ki, mint a Focus Csoport. A már csaknem fotótörténeti jelentőségű, 45 éve működő pécsi alkotóközösség. Több mint négy évtizedes tevékenysége során alakult ki az időszak meghatározó tematikai, technikai és stiláris arculata, amely követte és alakította befogadó kulturális és szociális közegüket. Az erőteljes személyesség és elkötelezett közösségi reprezentáció keretei között kíséreltek meg a fotóművészet eszközeivel formát adni az általuk megélt idő minőségének. Emberi és tárgyi környezetük, értékeik és érzelmeik, racionális felismeréseik és irracionális sejtelmeik, hangulataik, képzeletük egyaránt és kiegyensúlyozottan biztosítják műveik számára a művészetektől bizonyosan elvárható biztonságot. Működési közegük és korszakuk beazonosíthatóságának feltételeit. Kísérleteket nem feszélyezi a fotó hagyományában megjelölt valósághoz kötöttség, sőt, következtetéseik egy új metafizikai dimenzió megközelítésével is jártak, melyben a cél nem a valóság mechanikus tükrözése, esetleg alakítása műtárgyakon keresztül, hanem egy kép megteremtése. A természetesen ébredő „határterületi tudat” egyre határozottabban követelte, hogy a stiláris provokáció vádja helyett pontosabb érveléssel alátámasztott definíciót kapjon a tevékenység, mely a kreativitás autonómiát közvetítő hagyományából (modern képzőművészet) kiindulva felszabadító következményekkel jár a fotográfia számára is.

A kiállításon látható alkotások most születtek, csak mutatóban villan fel egy-egy kép a múltból. Életformáik, környezetük, élményeik feldolgozásához néha gépiesen tárgyilagos, némelykor az idős kor melankóliájával átitatott formákat találtak, melyek egyszerre intimek és monumentálisak. A Focus tagjait az érett férfikor nem sarkallja zajos teljesítményekre. Érzékenyek a szépség természetes megjelenésére, az élet közönséges dolgaira. Bizonyos szakrális jelentőségű beletörődés és nyugalom sejlik fel bennük. Meg a nyugtalanság.

Borbély Tamás a zuhanás, közeledés-távolodás, a mozgás közben elmozduló környezet karaktervesztése és a mozdulatlan célpont naturális pontosságú megjelenítője volt, ezúttal sem szakadt el az egymásnak feszesen szembecsattanó optikai minőségektől. Nem szakadt el a rá jellemző alkotói szabadságfelfogástól, amikor tárgyat, arcot, vízben tükröződő alakot, fákat, faktúrákat „dolgoz fel”. Mindegyiket a neki leginkább megfelelő eszközzel, léptékben, méretben, kivágásban. Súrolófényekben megmutatott görcsös deszkák finoman adagolt pigmentfoltjai, az ablakok geometrikus keretrendszerében lejátszódó drasztikus törés-történések feketében, kékben „előadott” ellenpontjai, az üveg mögötti rejtekezés, a szobor szemének mikrovillanása, a graffiti mozgalmas monokrómiája – mint a kézírás – közvetítik a rögzült forma és arányérzék, látásgyakorlat sajátosságait. Vannak munkái, melyeknek festői erejével és konstruktív biztonságával szinte megkísérti a médiumváltás vélelmét, időszerűségét.

Harnóczy Örs az utóbbi két évben készült munkáiban már nem távolodik el másfél méternél távolabb tárgyától, témájától. Döntésével maga mögött hagyta a korábbi műveiben feltűnő szokatlan emberi és anyagi állapotokat, a térrel, modellel, megvilágítással történő „együttműködés” képi valóságát. Neki is ma a legegyszerűbb eszközökkel befogható „adott” helyzet köti le a figyelmét. Amiben persze aztán éppoly színes-változatos a rozsdás vaslap, mint a különböző kialakítású csatornafedél, bitumencsöpp-arabeszk a járdán vagy a kőzetek mészlerakódása, kerékpárok falra vetülő árnyéka. Kicsiny, de sűrű érzetek, városi „bagatellek”. Az egyszerű színes negatív titokzatos anyagi mustrájában rejtőző üzenet. Az ember képtelen a dolgokat közvetlenül „negatívban” látni. Csak a fantázia és a fényérzékeny lemez képes megmutatni mindennek az inverzét. Látásélmény kétségtelenül. Az apróságokat is gonddal feldolgozó éberség meglétének bizonyítéka. A jelzések első lépcsőjén megtorpanó, jól bevált eszközeinek búcsút mondó fotográfus számvetése.

Kálmándy Pap Ferenc munkáinak többsége pontos életforma-dokumentáció, melynek előadásmódja és tematikája hatásosan közvetíti életünk utóbbi fél évszázadának középponti kérdéseit. A „dolgok” titkai, váratlanságuk, veszélyeztetettségük. Félszeg fiúk és lányok, rockbálványok, barátok. A szép és rút elegye, helyzetek ironikus megítélése, a tájban összpontosuló anyagi és szellemi minőségek szervezettsége, a szenny és a szépsége, költőisége egyformán érdekelték. Kiállított munkái részint dokumentatív szűkszavúságukkal, részint pedig sorozatszerűségükkel érzékeltetik, hogy nem véletlenszerű „rátalálások”, hanem körüljárható és követhető folyamatok közvetítését valósítja meg. Csendes helyzetek, nagy biztonsággal „helyükön lévő” dolgok és jelek szerepelnek a képein. Egy éjszakai buszmegálló „átvilágításának” programja, vagy a hirdetőtáblákon a folyamatos lefoszlásban „élő” elmúlás, valamint az újulás kulturális és politikai időszámításunkhoz tapadó pontossága követeli észrevenni, hogy mindez az egyetemes művészettörténet értéket termő közelmúltjától sem idegen.

Marsalkó Péter válogatása sokat segít abban, hogy a „régi” és az „új” összemérési kísérleteit eredményesebben végezhessük. Groteszk, néha fenyegetően titokzatos kép modell- és tárgyvilága, „megrendezett” cselekményei ezúttal az 1995-ös bissei borbélyszékavatás-sorozat darabjaiban tűnnek fel. Aztán három évtized elteltével már végtelenbe vesző geometrikus formák minimalista ürességében is megtaláljuk a korszak, mint idő reprezentálására hivatott frazeológiát. Ezekben a drasztikus rövidülések (mint a Burokban-sorozat darabjainál) és a szürkeség veszik át az egykori torzulások drámai-ironikus „elbeszélésének” feladatát. Vannak a képek között változatos fakturális és egyensúlyt kereső tárgykapcsolatok és ezeket természeti tájban jellemző munkák. Újabb képein a szociofotó elemeit sem nélkülöző kiindulóhelyzetekből a többszörösen görbe tükör kiégeti a szerkezet és jellemzés esélyét, bennük elvesznek az emberek, arcok, környezetek, drámai képtöredékekké, optikai jelnyalábokká válva rémítenek meg, és mindez bizony nem egy mesebeli elvarázsolt kastélyban történik.