„Igazából tanárnak éreztem magam” – beszélgetés Tőry Klára fotótörténésszel

A mai Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumban végeztél, majd az ELTE művészettörténet szakos hallgatója voltál, de visszatértél a szakközépiskolába, mint művésztanár. Az ELTÉ-n fotótörténeti témában adtad le a szakdolgozatodat, ez akkor relevációt jelentett?

Másodszorra kerültem be a művészettörténet szakra, Vayer professzor ragaszkodott, hogy vegyenek fel. Én már dolgoztam akkor, s aki dolgozott, annak tandíjat kellett fizetnie. Havonta 80 forint volt a tandíj, amikor a fizetésem 1000 forint volt. Így jól kellett tanulnom, hogy a tandíjat ne kelljen befizetnem, a guta ütött, hogy nem lettem vörösdiplomás, mivel a diplomás minimálbér 1300 forint volt, a vörösdiplomás pedig 1500 forintot kapott. Az pedig kifejezett célom volt, hogy a fotóból írjam a szakdolgozatomat, bár akkoriban az egy lenézett dolog volt. Ugyanakkor Vayer professzor azt mondta, hogy ha a Louvre megrendezte a Cartier-Bresson tárlatát, illetve egy nyolcvannyolc kötetes művészettörténeti sorozat utolsó kötetének a végén a fotográfia is helyet kapott, akkor mi is legyünk modernek! Elsőként a művészettörténeti szak történetében megkaptam erre az engedélyt, Aradi Nóra volt a témavezetőm. Úgy volt, hogy a dolgozatomat a Gondolat Kiadó kiadja, de ott évekig dekkolt a kézirat, így a MÚOSZ adta ki tankönyvként.

1971-ben a szakdolgozatodhoz hol lehetett alapkutatásokat végezni?

A fotográfia területén szinte csak a Corvina Kiadó kiskönyvtár sorozatának voltak használható bevezető tanulmányai, ugyanakkor a Szabó Ervin Könyvtárban remek idegen nyelvű kiadványok voltak, s németül jól tudtam, illetve angolul is olvastam. Nem nagyon volt magyar nyelvű kiadvány.

Hol dolgoztál ekkoriban?

Hat évig szerződéses fotóriporter voltam – negyedévenként hosszabbították – a Népfront című „világlapnál”. Belső terjesztésű kis újság volt, bélyeg méretű kis képekkel. Fényképezés szempontjából igénytelen volt. Ami élvezetes volt a munkámban, hogy eljutottam tanyákra, ami egy pesti lánynak ismeretlen volt, és eljutottam az Országházba is fényképezni, más lapoknál is vállaltam külső munkákat, változatos volt, azonban be kellett, hogy lássam: én nem fotóriporternek születtem. Édesapám 1945 előtt fotóamatőr volt, főállásban a Nemzeti Bank osztályvezetője.

Ezért voltatok osztályidegenek az ötvenes években?

Édesapám negyvenéves korában már osztályvezető volt. Ez megbocsájthatatlannak bizonyult. Nem beszélve arról, hogy az édesapja meg igazságügyi államtitkár, az testvére pedig a Wekerle-kormányban igazságügyi miniszter volt. Egy másik nagybátyám pedig egy nagyszerű építész magántanár volt a Műegyetemen, Tőry Emil. Azt a gyönyörű hotelt ő tervezte a budapesti Deák téren, ami régen a Budapesti Rendőrfőkapitányság épülete volt. Sajnos abban az időben mindenkit visszakövettek, pedig ezeket nem írtuk be az önéletrajzunkba. Ugyanígy nem lehet Escher Károly fotóriporter szemére sem vetni, hogy az önéletrajzában bizonyos dolgok máshogy voltak, vagy képeinek hátára más címet, évszámot írt. Ez egy ilyen világ volt. Például Fruzsina nővérem kiválóan rajzolt, felvételizett is a Képzőművészeti Főiskolára, de mivel 1957. október 23-án kitűzte a Kossuth címert egy gyászszalaggal, nem vették fel. Visszatérve: 1967-ben Langer Klára felhívott, hogy Reismann Marian nyugdíjba vonul a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, lenne-e kedvem megpályázni a fotótanári állást. Így kerültem oda, s 42 éven át tanítottam.

Langer és Reismann volt a két vezető tanár a kisképzőben?

Ők óraadóként emblematikus művésztanárok voltak, Stross Lászlóné volt a szakosztályvezető tanár. Közben pedig elvégeztem az újságíró iskolát, ez még az egyetem előtt volt. 

A diploma átvétele előtt vagy az azt megelőző időszakban mennyire volt kapcsolatod a kortársaiddal, akik szintén a fotótörténet iránt érdeklődtek?

Fotótörténészek tulajdonképpen akkor nem voltak. A Nemzeti Múzeumban dolgozott történészként Fejős Imre és Szakács Margit, akiket érdekelt a fotótörténet, de őket személyesen nem ismertem. 1973-ban a Magyar Fotóművészek Szövetsége akkori elnöke, Féner Tamás szólt, hogy pályázzak meg egy szakírói ösztöndíjat, mert a Szövetség szeretné elősegíteni a fotótörténeti kutatásokat. A Szövetség fotótörténeti gyűjteménye áldatlan körülmények között volt akkor, de Bilkei-Gorzó Magdolna ott dolgozott, aki mindent fejből tudott. Mindezek mellett 1971 őszén indult az első TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társaság) sorozatom, összesen kilenc részes fotótörténeti sorozatot tartottam, illetve Réti Pál által szervezett tanfolyamokon is előadtam a Népművelési Intézetnél. Ugyanakkor én bármennyire is nagyon szerettem fotótörténészként kutatni, de igazából tanárnak éreztem magam. Az volt számomra az alapvető, bár sosem készültem tanárnak, Langer telefonhívásig.

Mely tanítványaidra vagy a legbüszkébb?

Akiben a legnagyobb szakmai potenciált láttam az egyértelműen Szilágyi Lenke volt. Ő az első év után kapott egy fényképezőgépet és ő nyáron is fényképezett, képei beterítették a műtermet. Akiket szintén ismernek a szakmában, az Molnár Zoltán és Kéri Gáspár. Gáspár az igazgató fia volt, ennek ellenére művészileg többre becsültem őt, mint az édesapját. Most pedig mindketten tanárok lettek a Kisképzőben, ami nagyon remek dolog. Illetve még meg kell említenem Fejér Gábort és Miltényi Tibort.

Miltényi Tibornál már akkor megmutatkozott a fotóesztétika iránti érdeklődés?

Erről az jut az eszembe, hogy amikor Miltényi érettségizett, kihúzta történelemből az ötvenes éveket. Bereczky Loránd, a Nemzeti Galéria főigazgatója volt az érettségi elnök, s akkor le is állt az érettségi, mivel ők egy órán keresztül beszélgettek. És mondhatom, egyenlő szinten és Tibor nem tett lakatot a szájára. 

Kurátori tevékenységed 1989-ben abbamaradt, miért döntöttél így?

Megváltozott az egész rendszer felépítése. Szerencsére megalakult a Magyar Fotográfiai Múzeum, lettek olyan státuszok, hogy csak fotóval lehessen foglalkozni. Mikor 1981-ben megszerveztük a Tény-Kép című kiállítást a Műcsarnokban, még pályázni kellett. A kezdetektől az 1945-ig szóló részt én állítottam össze Chochol Károllyal. Az 1945 utáni részt pedig Szilágyi Gábor, aki a Filmintézetben dolgozott. Ami pedig a szocializmus egyik jellegzetességéből adódott, hogy vizuálisan a tárlat rendezésébe én nem szólhattam bele, mert Jerger Krisztina rendezte a tárlatot, egyébként nagyon ötletesen.

A fiatal olvasók Téged a fotótörténeti tanulmányaid által ismernek, hiszen módszeresen dolgozol fel életműveket monografikus jelleggel. Mi alapján választod ki, hogy kikről írsz tanulmányt?

Egyrészt nincs megkötve a kezem, másrészről szubjektív dolgok is közrejátszanak és be kell valljam, régebben nem szerettem írni, inkább előadások által képzeltem el a tudásom átadását. Amikor Kolta Magdolna meghalt, megkerestek a Digitális Fotó Magazintól. Akkor tizenkét alkotóról írtam a História rovatba Jeles magyarok alcímmel egy sorozatot, később pedig az általam nagyra becsült alkotókat választottam témáimnak. Ez hiánypótló volt, a MOMÉ-s hallgatók is, illetve a többi egyetem diákjai is használták. Ekkor szerettem meg írni, s amikor a Digitális Fotó Magazin ötéves lett, könyv formában is megjelent tizenhat cikkem, melyeket később terjedelmesebb tanulmányokká dolgoztam át. Amikor a Mai Manó Ház blogján és a Punkton megjelennek az írásaim, azt sokan olvassák, s ez inspirációt ad. Langer Klára halálának 40. évfordulóján megjelent három részes cikksorozatomat több mint negyvenezren olvasták. Ezek az élmények visznek tovább.