85 évvel ezelőtt egy magyar fotográfus, képszerkesztő állította össze a Lilliput világhírű képpárjait

Az egész különösebb megfontolás nélkül kezdődött. Egészen pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor az ötlet megszületett. Kicsivel több, mint három évvel ezelőtt... Alison Blairrel, a társszerkesztőmmel éppen azt beszéltük meg, hogy mit tartalmazzon új magazinunk első száma. Azt akartuk, hogy eredeti legyen. Azt akartuk, hogy sikeres legyen. Mindent beleadtunk az új vállalkozásba – ebbe a zsebméretű magazinba, amelyet Lilliputnak neveztünk el, és nem engedhettük meg magunknak, hogy bukás legyen belőle. Két kis szobában dolgoztunk. Nem voltunk szervezettek? Nem voltak nagy erőforrások. Hogyan versenyezhettünk volna a nagy kiadókkal? Hogyan tudtuk volna elérni, hogy a közönség úgy érezze, hogy a mi magazinunk élettelibb, naprakészebb, szórakoztatóbb, mint a többi?

Tudtuk, hogy milyen történeteket és cikkeket szeretnénk megjelentetni, de nem voltunk teljesen tisztában azzal, hogy milyen fotókat szeretnénk. Átnéztem egy halom gyönyörű fényképet egy hatalmas halom érdekes tanulmányt, de úgy éreztem, hogy nincs értelme kinyomtatni őket olyan formában, ahogy vannak. Aztán megdöbbentett egy kép az Olajkirályról, Rockefellerről – nagyon öreg arccal, szomorú, kegyetlen, kifejezéstelen szemekkel – szegény öregember!

„Hát nincs a kupacban egy öreg parasztasszony képe véletlenül?”

„De igen, itt van.” És Alison átnyújtotta nekem a fényképet.

„Nézd! Ez egy új megoldás lenne.” – mondtam. „Az egyik oldalra tenni az öreg, gazdag férfit, a másik oldalra pedig ennek a boldog, öreg parasztasszonynak az arcát. Csak egyetlen szót használj feliratnak! Ide, a Rockefeller alá írjuk azt, hogy gazdagság. Oda, az öreg parasztasszony alá: szegénység.”

„De vajon megértik-e az emberek?”

„Az emberek mindig intelligensebbek, mint azt a kiadók és szerkesztők hiszik.” Biztos voltam benne, hogy az olvasók meg fogják érteni ezeknek az egymás mellé rendeléseknek a lényegét. Maguktól is rájönnének a két kép közötti összefüggésre: kitalálnák, hogy a képek mit akarnak mondani. Ők lennének azok a művészek, akiknek a képzelete és az érzései megalkotják a gazdag öregember és a szegény asszony történetét.

Most már mindketten lelkesek voltunk. További párhuzamokat kezdtünk keresni. Találtam egy képet a francia politikusról, M. Herriotról, amely úgy nézett ki, mint egy bulldog. Így hát a következő oldalra egy bulldog képét tettük. Megszülettek a párhuzamok. Megjelent a Lilliput első száma, és rájöttünk, hogy az emberek leginkább ezt a néhány fotós poént szeretik a magazinban. Most már tudatosan kerestem olyan fotókat, amelyekben volt lehetőség az összehasonlításra vagy az egymás mellé helyezésre. Egyre inkább elmerültem az ötletben. Ez egy lenyűgöző játék volt. Átnézni több száz képet, és találni egyet egy miniszterről, amelyen pontosan úgy néz ki, mint egy láma. Közben a „gondolat az ötlet mögött” egyre világosabbá vált. Le akartuk leplezni. Ezzel az egyszerű technikával akartuk megmutatni, hogy milyen ostoba a nagyképűség, milyen ostoba az önhittség. Miért veszed magad olyan komolyan, miért tartod magad olyan fontosnak – amikor van egy állat, amelyik pontosan úgy néz ki, mint te? Ezek a szembeállítások mindennél világosabban megmutatták, hogy mindenki – még egy miniszterelnök is – csak egy apró része a természetnek.

Megőrültünk az ötlettől. A fényképeken látható arcok többé nem érdekeltek, hacsak nem fedeztem fel bennük valamit abból, hogy valójában, hogy néznek ki. Láttam a kövér kocsmáros arcán egy nagy körtét. Egy jegesmedve A. P. Herbertre emlékeztetett, egy gorilla pedig Hitlerre. A szembeállítás gondolata kiszélesedett. Egyre több módot találtam arra, hogy két fotóval kifejezzem, amit el akartam mondani.  Ebben a kis könyvben összegyűjtöttem azokat az egymás mellé állításokat, amelyek az elmúlt három évben a legjobban tetszettek. Sokan kérdezik tőlem, hogyan csinálom őket. Ez nehéz kérdés, mert nem igazán tudom, hogyan csinálom őket. Egyszerűen csak csinálom őket. Egy barátom, aki látta, ahogyan elkészítem az egymás mellé helyezéseket, azt mondta utána: „Az egyetlen dolog, amire szükség van az ilyen egymás mellé helyezésekhez, az a jó hasizom.” Mert a földön feküdtem, és próbáltam hasonlóságokat találni az előttem elterülő több száz fotóból. Én a következőt csinálom: amikor meglátok egy érdekes fotót egy személyiségről, egy állatról vagy bármi másról, beteszem egy dobozba. Havonta egyszer, amikor a nyomdának kezd sürgőssé válni a következő szám anyagának beszerzése, elvonulok. Bezárom magam egy szobába, és átnézem a dobozban lévő képeket. A nekem legjobban tetsző képeket a padlóra dobom, aztán átnézem a többi dobozt. Négyet szereztem be belőlük. Az egyik tele van személyiségekkel, a másik állatokkal. A harmadik tele van nőkkel és gyerekekkel, a negyedik pedig tájképekkel és vicces fotókkal. Egyenként átnézem őket – ha találok egy olyan fotót, ami passzolna a padlón lévő képek valamelyikéhez, akkor félreteszem a párját. Néha egy politikus gesztusa emlékeztet engem egy állat gesztusára. Ilyenkor megpróbálom lenyomozni annak az állatnak a fotóját, amelyik pontosan úgy néz ki, mint a tisztelt úr. Egy dolgot még soha nem csináltam. Soha nem kértem meg egy fotográfust sem, hogy készítsen egy „ilyen vagy olyan képet”. Az természetellenes lenne. Azt hiszem, valahol mindig van egy olyan fotó, amely illik a másikhoz. Ez az egész sokkal könnyebb, mint gondolná az ember. Csak szem kell ahhoz, hogy meglássuk a fényképben rejlő lehetőségeket, és jó vizuális memóriával kell rendelkezni. Nekem sokat segít, hogy emlékszem olyan képekre, amelyeket egyszer már láttam, akár 20 évvel ezelőtt is. Könnyű azt mondani az asszisztensemnek: „Szerezd meg nekem ezt a fotót, ami az ilyen-olyan újságban jelent meg sok-sok évvel ezelőtt.” Amikor először tettem ilyen kérést, az asszisztensem azt hitte, hogy megőrültem, de mostanra már hozzászokott, miután látta, hogy a hiányzó fotó szinte mindig egyezik. Nos, ez az egyik módja az összehasonlításnak.  Hogy legyen vizuális fantáziánk és használjuk is.

A másik lehetőség, hogy kitaláljuk őket. Be kell vallanom, hogy ez sokkal nehezebb út, és az eredmények csak néhány esetben lesznek lenyűgözőek. Én magam nagyon ritkán gondolok ki összehasonlításokat és egymás mellé állításokat (még most sem tudom, hogyan nevezzem ezt a fajta fotográfiai technikát). Először egy képet akarok látni és inspirálódni. Ha az egyiket látom, az ad ötletet a másikhoz. Ha nem látom először az egyik képet, úgy érzem magam, mintha egy olyan embert hallgatnék, aki húrok nélkül zongorázik.

Van azonban egyetlen trükk – ez a képek vágásában rejlik. Az egymás mellé helyezésnél a legfontosabb, hogy például egy állat feje ugyanolyan nagy legyen, mint egy politikusé; vagy ha a politikus gesztust tesz, akkor az állat gesztusának is ugyanúgy kell kinéznie. Az ember kezének és az állat mancsának azonos szinten kell lennie. A szemnek egy pillantással meg kell ragadnia a hasonlóságot. Ehhez a figurák helyzete fontosabb, mint gondolnánk. Néha egy képet háromszorosára kell felnagyítanom vagy kicsinyítenem, hogy illeszkedjen.

Remélem, ez a néhány sor elárulja az egymás mellé helyezés titkát, hogy ezentúl mindenki képes legyen rá. Mennyire szeretném, ha az emberek jó fotópárokat küldenének nekem, hogy megszabaduljak a saját magam általi keresés munkájától! Mert az igazság az egymás mellé állításokkal kapcsolatban az, hogy szeretem nézegetni őket. Viszont utálom kitalálni őket.

Stefan Lorant
1940. július