„A fotográfia a csábítás eszköze” – Beszélgetés Nan Goldinnal művészetről, függőségről és aktivizmusról
23 • 02 • 22Princz Zsófia
Nan Goldin 1978-ban, huszonöt évesen költözött Bostonból Manhattanbe, a Lower East Side-ra. Az új hullám akkoriban volt kibontakozóban, és Goldin fontos szereplője volt az 1980-as Times Square Show-nak – egy nagy jelentőséggel bíró csoportos kiállításnak – melynek a kurátorai is maguk a New York-i művészek voltak. Ebben az időben kezdte el a The Ballad of Sexual Dependency (1983–2008) című diasorozatát, amely hatására előtérbe került az underground mozgalom. Ezt az új ifjúsági réteget a városi lét és a zene inspirálta, és éppúgy rajongott a filmekért, mint a könyvekért. A The Ballad of Sexual Dependency először 1986-ban jelent meg könyv formájában. A több mint száz fotográfiát tartalmazó sorozat egy történet szerelemről és vágyról, magányról és barátságról, férfiakról és nőkről. Az emberek, akiket fényképezett, a családja, a barátai és a szeretői voltak. A fotográfus úgy jellemzi ezt az alkotást, mint „a napló, amit hagyom, hogy az emberek elolvassanak”. A mű különlegessége, hogy kiállításról kiállításra formálódik. A 2016–17-es évadban a New York-i MoMA-ban is bemutatták installációként elrendezve, ekkorra a sorozat már 690 fotográfiából állt.
„A fotográfia a szex fázisátalakulása volt, a csábítás eszköze, és egy lehetőség arra, hogy az alanyaim életének fontos része maradjak."
– írta Goldin 2017-ben, akivel Darryl Pinckney, amerikai regényíró a fotográfus brooklyni otthonában készített interjút, amely az Aperture fotómagazin 239. számában jelent meg 2020-ban. Cikkünkben ezt az interjút szemlézzük.
0103
Nan Goldin: The Ballad of Sexual Dependency című könyve
Goldin elmondása szerint a művészi fotográfiát akkor fedezte fel, amikor az első fotótanfolyamára járt, de nagy hatással voltak rá a fekete-fehér hollywoodi filmek és a divatfotók is. A Nagyítás (1966) egyik jelenete közben jött rá, hogy fotográfus szeretne lenni.
„Beleszerettem egy nőbe, és hosszú ideig megszállottan fényképeztem és filmeztem őt, még azután is, hogy szakított velem. Azt hiszem, ez volt a kezdete annak, ami arra késztetett, hogy embereket fényképezzek.”
A 70-es években költözött New York-ba ahol go-go táncosnőként dolgozott, hogy legyen pénze művészeti projektjeire. Nem sokkal később ismerkedett meg Maggie Smith-tel, a Times Square-en található Tin Pan Alley bár társtulajdonosával. Kettejük kapcsolata sokat változtatott életszemléletén; Maggie támogatására erősödött meg benne politikai művész mivolta is. Goldin az első diavetítéseit bulikon, underground mozikban és előadótermekben mutatta be. A szerkesztés és az újrarendezés kiemelkedő eleme a történeteinek, így előfordult, hogy műsor közben is változtatott az összeállításon.
A fotográfus saját tapasztalatai is fontos részei a korai, nőkről és a vágyakozásról szóló munkáinak. Pinckney a Cookie a Tin Pan-ben fotó kapcsán megemlíti, „Luc Sante egyszer azt írta, hogy az egyik meglepetés a munkádban az, hogy ott voltál, részese vagy a jelenetnek és mégis el tudtad készíteni ezeket a képeket.”
Részben ez adja munkáinak a mai frissességét, aktualitását, és ezért nevezi saját alkotásait, sorozatait transzgresszívnek. Ezek a képek most sokkal sokkolóbbnak hatnak, mert az emberek is konzervatívabbak. A meztelenség sérti az erkölcsöket, pedig szó sincs pornográfiáról.
„Majdhogynem tabuk. Ami tényleg ijesztő. A régi tabukat feloldották, és most újrahasznosítják őket. Amikor bemutatják, fiatalok ezrei mennek el megnézni, és kíváncsi vagyok, mit üzen nekik... Mindenki a 80-as évek megszállottja. Azt hiszik, hogy ismerik a 70-es és 80-as éveket a Ballade-ot nézve. De nem így van.”
A feldolgozott témák széles skálája és a publikált alkotások mennyisége arról árulkodik, hogy Goldin folyamatosan dokumentálja az életét. De ahogyan a témái változnak, úgy változik a gyakorlata is. Tizenöt évvel ezelőtt abbahagyta a vaku használatát és már sokkal kevesebbet fényképez. Leginkább meglévő felvételekkel, korábbi anyagokkal dolgozik. A Sisters, Saints, and Sibyls című sorozata szinte teljes egészében archív felvételekből áll.
„Próbálok embereket fényképezni, de ez már nem működik... Nagyon kevés olyan eset van, amikor vágyat érzek arra, hogy lefényképezzek valakit. Már nem ez az életem. Az emberek egyre öntudatosabbak, ahogy öregszenek. Az én világom már nem olyan szabad. Mi sem vagyunk annyira szabadok.”
Goldin 2017 végén megalapította a PAIN kollektívát művészekkel, aktivistákkal és függőséggel élőkkel együtt. Patrick Radden Keefe a The New Yorkerben megjelent cikkében leplezte le a multimilliárdos Sackler családot, akiknek vállalkozásuk fejlesztette ki és forgalmazta az OxyContint, a piacon lévő legerősebb fájdalomcsillapítót. A függőség megbélyegzéséből táplálkoztak, és a droghasználókat hibáztatták. Emellett a múzeumokat használták arra, hogy tisztára mossák hírnevüket. A PAIN első lépése az volt, hogy nyomást gyakorolt a múzeumokra, hogy ne fogadják el a Sackler család adományait. A különböző akciók nagy médiafigyelmet kaptak a Guggenheimben, a New York-i Metropolitanben, a londoni Victoria & Albertben és a párizsi Louvre-ban. A történetet dokumentáló film 2022 szeptemberében elnyerte a Velencei Filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlán-díjat.
Goldint saját függősége ébresztette rá, hogy ami a világban történik milyen tragikus, és ez a düh volt az, ami arra késztette, hogy megalapítsa a csoportot. Legújabb munkája a Memory Lost (2019–2021) is a függőségről és az élet sötétségéről szól.
„Leginkább magamat és a barátomat, Guidót [Costa] használtam fel, akinek az ötlete volt, hogy elkészítsük a darabot. És még néhány embert. De a legtöbb ember már halott. Néhányan még élnek, de megpróbáltam őket többé-kevésbé névtelenné tenni.”
Pinckney rámutat arra, hogy Goldin alkotásai nagyon tudatosan vannak felépítve. A fotográfiák elrendezése maga a művészet, állóképekből filmszerű alkotást kreál. A szerkesztésben érzi a legfőbb tehetségét, egyfajta filmrendezői pozíciót tölt be. A Memory Lost-ot Goldin egy bizakodó, reményt sugalló alkotásnak tartja.
„És úgy végződik, hogy [Franz] Schubert és Máté Gábor, egy filozófus, pszichiáter és író, akit nagyon tisztelek, azt mondja, hogy drogozni emberi dolog... Nagyon fontosnak éreztem, hogy ezt a Máté Gábor-szöveget használjam a drogok destigmatizálására. Azt akartam, hogy az emberek úgy távozzanak [a kiállításról], hogy némileg felszabaduljanak a stigma alól, amit az imént láttak.”
Nan Goldin maga is pár éve szabadult az OxyContin függőségéből. Elmondása szerint az volt a szerencséje, hogy meghalt a dílere, mert nem biztos, hogy számára ilyen szerencsés végkifejlete lett volna a történéseknek.
„Azt kell mondanom, hogy az, hogy a PAIN-nel, az általam indított csoporttal a nyilvánosság előtt álltam, józanul tartott.”
Az Elveszett emlék (Memory Lost, 2019–2021) című kiállításon új videófilmet és új fotósorozatot is láthattunk Nan Goldintól, akinek az elmúlt öt évben ez volt az első önálló bemutatója New Yorkban. A kiállítás helyszíne a Marian Goodman Galéria volt, akikhez Goldin 2018 szeptemberében csatlakozott. A kiállítás képeiből ezen a linken található egy válogatás.
