Egy fényképész dinasztia története: id. Divald Károly és fiai

Id. Divald Károly 1830. november 2-án született Selmecbányán. Az egri líceumban folytatott tanulmányai befejeztével a szabadságharcban nemzetőrként harcolt, de betegsége miatt haza kellett térnie. Különböző selmecbányai gyógyszertárakban asszisztens-segédként dolgozott, majd 1851-től a Bécsi Tudományegyetem orvos- és sebészkarán folytatta tanulmányait. 1855-ben gyógyszerészetből és vegyészetből szerzett mesteri oklevelet, melynek birtokában önálló gyógyszertárat vezethetett. Mivel modern vegyészeti és fizikai ismereteket, laboratóriumi gyakorlatot szerzett, később könnyen elsajátította az akkoriban komoly fizikai és kémiai tudást igénylő korai fényképészeti eljárásokat. Bécsből Voralrbergbe szegődött segédnek, majd hazatérve Eperjesre, Friedrich Kollmann gyógyszertárába került gyakornoknak. Az alig 15 ezres lakosságú város gazdag kulturális hagyományai és rangos iskolái, élénk értelmiségi közélete révén a Felvidék kulturális központja volt. Divald dicsérettel végzett, és 1857-től Varannón gyógyszertári gondnok lett.[3] Eperjesre visszatérve 1858-ban családot alapított, a művészeteket kedvelő, gazdag patrícius, Steinhübel Lajos leányát, Borbálát vette feleségül. Divald első házasságából született öt gyermeke közül a három fiú, Károly (1858-1942), Adolf (?-1931) és Lajos (1861-1931) apjuk új, sikeres hivatását, a fényképészetet folytatta, már fiatalon bekapcsolódtak a családi vállalkozásba. Felesége korai halála után annak húgát, Rózát vette feleségül. Az újabb öt gyermek közül Kornél, a neves művészettörténész, kutató, író a Felvidék művészeti emlékeinek feltárásával, gyűjtésével, fényképezésével szerzett elévülhetetlen érdemeket.

Divald családjával Bártfára költözött, ahol 1863-ig patikát bérelt. Ekkortájt kezdett műkedvelői szinten fényképezni. A hagyomány szerint 1860-ban egy szintén műkedvelő ismerősétől, Pap Samutól vásárolt egyszerű fényképezőgéppel autodidakta módon sajátította el a fényképész szakma gyakorlatát. „Szabad  idejét ezután szüntelen a photographálásnak szentelvén rövid idő alatt meglepő eredményekhez jutott és ez bátorította fel, hogy gyógyszertárától megválva, 1862-ben a bártfai fürdőben egy ház udvarán lévő fedett csűr alatt a hivatásos fényképészetet megkezdje. Egy évvel később Eperjesen a Dessewffy-ház udvarán fényképezett szintén a szabadban, nagy technikai nehézségek mellett és mégis feltűnő szép eredménnyel.”[4] – emlékezett pályakezdésére nekrológja. Mivel a patika csak szerényen biztosította az egyre gyarapodó család megélhetését, Divald az 1860-as években fokozatosan felhagyott a gyógyszerészettel, és egy idő múlva már a kedvtelésből kezdett fényképezés kenyérkeresetté vált. Legkisebb fia, Kornél visszaemlékezései szerint apja gyógyszertárát inkább a fényképezkedésért, mint patikaszerekért keresték fel a környék jómódú polgárai, akik előszeretettel látogatták az akkoriban divatossá váló, ásványvizekben gazdag Bártfa- fürdőt és a közeli kedvelt fürdőhelyeket és gyógyüdülőket. Ekkoriban a fényképezés a gyors fellendülés és elterjedés korszakát élte, de előtte eddig még errefelé nem működött fényképész műterem, így a bártfai és szepességi polgárok nagy érdeklődéssel fogadták a patikus-fényképész munkáit. Képeinek hátoldalán, a hirdetésként is szolgáló ún. verzókon az 1860-as évek közepén még „Divald Károly hittes gyógyszerész és fényképész Eperjesen”, majd „Divald Károly fényképész és vegyész üvegcsarnokából Eperjesen 1866.”[5] állt. „1865-ben már rendes felső és oldal világítású műterme volt… 1871-ben már saját házában épített egy, még a mai kor igényeinek is teljesen megfelelő műtermet és ez időtől kezdődik az a fáradságos munkásság, mely számára sok küzdelmet, még több csalódást, de a magyar fényképészetnek és saját nevének nemcsak elismerést, de dicsőséget is szerzett.”[6] – folytatódik a nekrológ. Az eperjesi műterem, melyben már ötfős személyzettel működött, biztos megélhetést biztosított, terjeszkedni tudott, Bártfa-fürdői és Tátra-füredi fiókműtermeiben is konkurencia nélkül dolgozhatott.

Divaldék a portréfényképezés és a tájak, városok fényképezése mellett olykor speciális feladatokat is vállaltak. 1879-ben az eperjesi Fekete Sas épületének bontása kapcsán régészeti feltárás és leletmentés dokumentálásával, 1880-ban a szent korona és a koronázási jelvények tudományos vizsgálata alkalmából azok pontos műtárgyfelvételeivel bízták meg. Divald, aki előszeretettel fényképezett műemlékeket, régi épületeket, templomokat, várromokat, 1882-ben ajánlatot tett a Műemlékek Országos Bizottságának, hogy saját költségén kiadja a Magyarországi Műemlékek sorozatot, de kezdeményezését a bizottság nem támogatta. Hatalmas vállalkozást, 50-60 fényképes füzetből álló sorozatot tervezett, de csak az első három kötet kiadása valósult meg. 1888-ban Myskovszky Viktor kassai építész és művészettörténész rajzairól és a saját fényképeiről készült fénynyomatokban saját költségén adta ki szűkebb hazája, Sáros megye emlékeit bemutató Felső-magyarországi műemlékek és régiségek című albumot.[20] Az ilyen kiadványok akkortájt újdonságnak számítottak, a századforduló után vált csak a régészeti és topográfiai munkában a fényképezés elengedhetetlen segédeszközzé. Fia, Divald Kornél – akinek művészettörténeti, topográfiai gyűjtőmunkája során készített felvételei nélkül a Felvidék számos művészeti emlékéről azok pusztulása után nem alkothatnánk semminemű képet – írta 1925-ben: „Nincs mester, aki a fotografálógéppel tárgyilagosság és hűség dolgában mérkőzhet, … hűségesen feljegyez mindent, ami szavakba foglalva vajmi homályos, amit rajzban vagy lefestve csak napokig tartó munka árán örökíthetünk meg s akkor sem tökéletesen.”[21]

Divald olykor ’riportjellegű’ munkát is végzett. 1887-ben városa tragédiáját dokumentálta, miután egy pusztító tűzvészben Eperjes teljes belvárosa elhamvadt. Közel 200 ház, s valamennyi fontos közintézmény, iskola leégett, „a városnak háromnegyed része … azon épületek égtek le, melyek Eperjest Eperjessé, a Felvidék második városává tették.”[22] – írta a Sárosmegyei Közlöny.  „A szó nagyításnak, az írás képzelet szülöttének tűnhetnék fel, azért más eszközökhöz folyamodtunk, hogy az embereket meggyőzzük a csapás nagyságáról.”[23] – hangsúlyozta Divald a fotográfia hitelességének erejét. Divald kiadványa, a nyolc képből álló füzet az Egy város a ravatalon. Képek Eperjes elhamvadt részeiből címmel – melynek jövedelmét a tűzkárt szenvedettek javára ajánlotta fel – a pusztulás végeredményét dokumentálta: az üszkös, itt-ott még füstölgő romokat, köztük tétován ácsorgó, otthontalanná vált embereket, akik később modernebbül építették újjá városukat.

Divald Károly egész pályáján igen sikeres fotográfus és üzletember volt, sok elismerést szerzett, kiállításokról, neves személyektől számos elsőrendű kitüntetést kapott. 1890-ben fotográfusi működésének 30 éves, műterme fennállásának 25 éves évfordulóját ünnepelve a fényképész szakma kiválóságai, tanítványai, munkatársai tisztelegtek a mester előtt. Cs. Plank Ibolyától tudjuk, hogy ekkor már Eperjes egyik legtekintélyesebb, legtöbb adót fizető, komoly vagyonnal rendelkező polgárának számított, gyakran végzett munkát jótékony célra, fénynyomdája és kiadója a város egyik leghíresebb, országos hatókörű ipari üzeme volt. Eperjesi műtermén kívül Iglón, Késmárkon, a fürdőidényben Ó-Tátrafüreden, Bártfa-fürdőn és Tátra-füreden is üzemeltettek portréműtermet és tájképüzletet, Bártfa fürdőn két villájukat adták bérbe a fürdőközönségnek. Bártfa-fürdőről 1886-ban Bártfa fürdő képekben címmel képes kiadványt, majd miután az hamar elfogyott, terjedelmesebb emlékkönyvet adott ki 70 képpel. Jelentős tőkét fektettek beruházásokra, a meglévő műintézetek modernizálására is. 1891-ben cinkográfiai osztállyal, reprodukciós teremmel 22 helyiségre növelve bővítették eperjesi műintézetüket.[24] 1891-ben hosszú, sikeres pályafutás után 61 éves korában id. Divald Károly fiaira ruházta át szerteágazó vállalkozását, akik Divald Károly fiai néven vezették a több telephellyel működő családi vállalatot, közösen használták, terjesztették apjuk szinte kivétel nélkül kitűnő minőségű fekete-fehér felvételeit, kliséit. Divald nyugalomba vonulása után is tevékeny életet élt, segített fiainak, járta és fényképezte a Tátrát, a barlangokat. 1897. november 7-én halt meg Budapesten.

Divald társként fokozatosan maga mellé emelte fiait, akik már kora ifjúságuktól kitanulták a fényképész mesterség és az üzleti élet fogásait, s apjuk halála után három fia folytatta munkásságát, a hazai képeslapgyártás legismertebb vállalkozói lettek. Páratlan sikerüket biztos tudásuk, a fénynyomatok készítésében szerzett jártasságuk és műtermeiknek világszínvonalú technikai felszereltsége alapozta meg. Ifjabb Divald Károly kezdetben az iglói, késmárki és a tátra-fürdői műtermeket vezette, majd a fővárosban folytatta apja tevékenységét. Fényképnyomda–vezetőként „új iparág meghonosításáért”[25] már 1882-ben az Országos Magyar Iparegyesület apjával együtt ezüst díszéremmel tüntette ki a 24 éves mestert. Az eperjesi műintézetet és nyomdát Divald Lajos vitte tovább, nyomdája 1910-ben már igen komoly technikai felszereléssel működött, s a fényképezés és grafikai sokszorosítás terén a szolgáltatások széles körét nyújtotta, kiállításokat rendezett és fotótechnikai újdonságok – köztük a kiránduló turisták számára legalkalmasabb kamerák – bemutatását és vásárlását is szervezte. 1894-ben a Fényképészeti Értesítőben olvasható, hogy „ajánlja mindennemű fényképek, festmények, rajzmetszetek, rajzok, architektúrák fényképezését és sokszorosítását a legjobb és legjutányosabb kivitelben. Képes mintakönyvek ingyen és bérmentve.”[26] Évente 3-4 millió képes levelezőlapot és egyéb kiadványt gyártott, melyek a Monarchia egész területén kaphatók voltak. Továbbra is fenntartotta a portréműtermet, melyben a századvég nem kifejezetten ízléses divatjának megfelelően a környék nevezetességei, a Csorba tó, vagy a Magas Tátra festett háttere elé állította modelljeit. A mai néző számára groteszkül hat bátyjának, ifj. Divald Károlynak felvétele is, hogy a fényképezőgépével a hegyeket gyakran járó fotográfus a műteremben festett Tátra és műsziklák előtt fényképezte vadász öltözetben dr. Szontágh Miklóst, a magyar turisztika kiváló úttörőjét, a Magas Tátra nem egy neves pontját elsőként feltáró és leíró tudós orvost, vagy egy kiránduló társaságot. Divald Adolf bátyjainál szerényebb karriert futott be, Bártfán és Bártfa-fürdőn dolgozott, az ottani fényirdát és tájképboltot vezette, portréfényképezéssel, sokszorosítással és képeslapok gyártásával, apja felvételeinek forgalmazásával foglalkozott.

Apja fővárosra vonatkozó terveit – hogy irodát és kiadóhivatalt állítsanak fel Budapesten – ifj. Divald Károly valósította meg. 1890-ben a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utca 1-ben, a Ferenciek bazárjában nyitott fényképműtermet és fotótechnikai műintézetet nyitott, ahol előzőleg Klösz György dolgozott, majd időben egymás után több fióküzletük és kiadójuk is volt Pesten és Budán. Telefonnal rendelkező ’fényképező és grafikai műintézetének’ 1903-as rajzos hirdetése szerint készít „fölvételeket mindennemű objectumokról, rajzok, festményekről stb., fénynyomatokról, autotypia- és fototypia-clichéket, chromotypiákat, képes levelező- lapokat, stb”.[27] „fénynyomat: platin, zöld, lila és szépia színekben, színes kivitelben (chromobaryt), fényképutánzat-szerűen fényezve”[28] A verzón látható rajz a Kisfaludy utcai L alaprajzú fényképészeti- és műsokszorosító intézet udvari oldalát mutatja. Építési engedélyért beadott kérelmében ígérte, hogy a munkatermekben elhelyezkedő öt nyomdai sokszorosító gyorssajtó és az azokra rászerelt elektromotor zajtalanul fognak működni. Az emeleten lévő műterem természetes világítását a nagy ablakokon kívül egy ferde üvegtető szolgáltatta.[29] 1908-as hirdetése verzóján feltüntette kitüntetéseit: Milánói nemzetközi kiállításon aranyérem 1906-ban, a Pécsi Országos Kiállításon aranyérem 1907-ben.”[30] Ajánlása szerint műintézete különböző kivitelű – a legkülönfélébb alakú, óriási, panoráma, sztereoszkóp kiállításban is – képeslapokat, műlapokat, cinkografikai kliséket gyártottak, budapesti látképeket bemutató sorozatokat, képes díszműveket adott ki, okmányokat, díszműveket, plakátokat, árjegyzékeket állít elő. 1909-től az 1949-es államosításig a szépen prosperáló vállalat Magyar Sokszorosító Műipar Rt. néven működött.

A millenniumi kiállítás fényképészeti munkálatainak elvégzésére kilenc vezető fővárosi fényképész által alapított Fényképészek Szövetkezetének tagjai közé választották ifj. Divald Károlyt. A századfordulón a legnagyobb üzletet a képeslapgyártás és kiadás jelentette, melynek piacán mindvégig szilárd, vezető pozícióval rendelkezett. 1912-ben Monostory Györggyel néhány évre társulva[31] a századelő legtöbb magyarországi képeslapot megjelentető, 1919-ig működő hazai kiadója volt, különböző nyomdatermékek értékesítésével is foglalkoztak. Monostory 1941-ig a Lónyay u. 17-ben képeslap üzemet működtetett, hirdetése szerint „látképes levelezőlapot fénynyomatban, platin, szépia vagy négy színben és a legfinomabb fotogravür mélynyomású kivitelben 1000 darabonként barna és zöld színben a legolcsóbb árban szállít.”[32] Az általuk jegyzett képeslapok tömegével jelentek meg a harmincas-negyvenes években. Munkatársaik „Abától Zimonyig végigfényképezték a történelmi Magyarország gyakorlatilag valamennyi helységének nevezetességeit. Ahogy a Tátrát Divald képeiről ismerte meg generációk sora, ezek a képeslapok mára pótolhatatlan, s megismételhetetlen dokumentumaivá váltak a képeslapokra rögzített városok elpusztult, lebontott, átépült főtereinek, templomainak, középületeinek, utcáinak.”[33] A cég alkalmazottai a Felvidéktől Erdélyig és a Délvidékig több száz kisvárost és községet jártak be, ahol elsősorban a képes levelezőlapok gyűjtői számára legérdekesebb témákat – főtereket, főutcákat, templomokat, nevezetes épületeket – fényképezték. De nemcsak az épített környezet dokumentálása miatt érdekesek, hanem a képeken feltűnő emberek miatt is, az élet számos apró mozzanata megőrződött rajtuk. Ifj. Divald Károly apja nyomdokaiban járva maga is készített a Tátrában felvételeket, melyekből több mint száz lapot jelentetett meg nyomtatásban, 1907-08-ban adta ki a téli Tátrát bemutató színes sorozatát.