Egyszerre érthető és érthetetlen, hogy sok esetben miért csak hosszú évek múltán bukkan fel az emlékezetből egy traumatikus esemény, és követeli ki a szembenézést, annak utólagos megfogalmazását, hogy pontosan mi is történt. A lelki sérülés olyan nagy, megrázó és igazából megmagyarázhatatlan, a mindennapi élet és gondolkodás szövetébe be nem illeszthető lehet, hogy a túlélés érdekét éppen a gyors elfojtás, elzárás jelenti. Ilyenkor az elfojtás helyén, az Én, a lélek történetében egy fehér folt, üres hely keletkezik, szakadás, amiről nem lehet beszélni, ami nincs, de mégis van, a folytonosság hiánya.
Szabó Liza kiállítása ennek a szakadéknak, szakadásnak próbál a maga eszközeivel, a képekkel, a verbálisan megfogalmazhatatlannak a megfogalmazásával a mélyére nézni. Annak tudatában, hogy a munka befejezhetetlen és lezárhatatlan. A lélek sebeinek felnyílása, az emléknyomok felbukkanása öntudatlan folyamat, elég hozzá egy helyszín, egy tárgy, egy kép, egy hang emléke, nyomai. Mivel azonban az Én inkább értelmezhető egy időben, idővel folyamatosan változó folyamatként, s nem pedig valami időben változatlan, statikus entitásként, az emlékek, képek értelmezése is változik, új kontextusba kerül, mélyül. Soha nem jut nyugvópontra. Örökös készenlét van és figyelem, nem múló szembenézés önmagunkkal, emlékeinkkel, képeinkkel, szakadékainkkal.
Nincs pihenés.
