„Költőknek imádója és barátja” – Székely Aladár (1870–1940) élete és képei

Két év sikeres orosházi működés és egy Bécset, Münchent, Berlint érintő, komoly tapasztalatokat adó külföldi tanulmányút kellő önbizalmat adott ahhoz, hogy a fővárosban próbáljon szerencsét. Már vidéki munkáin felvillantotta újító képességének csíráit: a szokványos pózokba merevítés helyett olykor a képzőművészet tanulmányozására valló, festői elrendezésű életképekben ábrázolta portrémodelljeit, mint a Levél érkezett című, Budapesten díjat nyert képe, vagy a Gál Józsefet két barátjával cigarettázva, műhóesésben ábrázoló fotó. Bleyer 1899-ben nevét Székelyre változtatta, s 1900-ban véglegesen Budapestre költözve a Mária Terézia tér 1-ben (ma Horváth Mihály) nyitotta meg első fővárosi, ’fényképészeti és szakfestészeti műintézetnek’ nevezett műtermét, ahol az általa készített felvételeket hirdetése szerint „a modern fényképészeti technika legújabb vívmányainak alkalmazásával készítem el.”[8] A 20. század első évtizedében mindenki fényképezkedni akart Budapesten, a műtermek alig tudták kielégíteni a megnövekedett igényeket, ezért Székely 1909-ben a József körút 62-ben is nyitott egy műtermet, utcára nyíló, legszebb felvételein „a fotográfiai eljárások minél nagyobb változatát”[9] bemutató kirakattal. Szakmai elismertségének növekedése rövidesen biztos anyagi egzisztenciát teremtett. A Magyar Fényképészek Országos Szövetségének szaklapja, A Fény 1906-os alapításától kezdve folyamatosan közölte képeit, cikkeit, írása a Modern fényképezésről 1907-ben komoly  feltűnést keltett. A következő évtől a jelentős lapok – köztük a Nyugat is – rendszeresen közölték fotóit. Mielőtt a legpatinásabb belvárosi környék felé terjeszkedett, újabb külföldi tanulmányúttal biztosította szakmai naprakészségét. A legjelentősebb német fényképészeti központokba látogatott el, a leghíresebb mestereket felkeresve ismerkedett meg a fotóművészet új útjaival. A legkorszerűbb, a portréfényképezés nemzetközi megújulásához, művészi szintre emeléséhez vezető szemléletet ismerte meg Drezdában Hugo Erfurth-tól, Berlinben Nicola Perscheidtől, Hamburgban Rudolf Dührkooptól, Münchenben Otto Hoppétól. Tanulmányait Székely modern technikai felszerelések beszerzésével kötötte össze.

Ady, aki nagy intelligenciájú embernek, pompás fotográfusnak, nevezve Székelyt, határozottan állást foglalt az új irány mellett. Az Írók és művészekhez írt előszavában magasra értékelte realista módszerét. Úgy üdvözölte a 20. század egyik legszebb művészalbumát, mint ami a kor irodalmi feldolgozását pótolja: „Kell, hogy nagyjában együtt lássa a közönség a mai iró és művész hirességeket, kikről őszinte, irott fotográfiákat nem kaphat, de ime kap hűséges, erős foto-kép-, (sőt nem helytelen szójátékkal) –gép-képirásokat. A Székely Aladár gépje pedig nem afféle mulatságos és kevés lelkű gép: egy nagyon kifejlett művész-érzésű ember dirigálja kedve-művészete szerint. … aki íme elmondja innen esetleges és hiábavaló pózainkon keresztül is – hogy kik vagyunk.”[17] Székely az album bevezetőjében öntudatosan fogalmazta meg művészi célját: ”Immár tíz-tizenkét éve annak, hogy első voltam fővárosunkban, a ki uj szempontokból az arcképfotografálást művészeti feladatok szolgálatába állítottam és az életnek, a valóságnak, az emberek egyéniségének jellemző igazságait igyekeztem szemmel, fénnyel és képpel reális portréimba felfogni és a jövőnek megóvni.”[18] Hogy mennyire szokatlan, újszerű volt Székely valósághű ábrázolása, azt Ignotusnak az album előszavaként írt sorai bizonyítják. „Persze, ezek a reális fotográfiák nem mindenki kedvére valók – ki-ki jobb szereti felebarátját látni így, mint saját magát – de mégis mind többen kezdik megbecsülni a Székely Aladár kérlelhetetlenségében a művészi becsületességet, … s a szépen nekilendült magyar fényképírásban mind több szem és több megrendelés fordul az ő nyers, de erős képei felé.”[19] Ady is igaz, kérlelhetetlen és művészi képeknek nevezte Székely portréit. Művész barátainak az ő törekvéseit visszaigazoló támogatásáról is megemlékezett Székely albuma bevezetőjében: „Uttörő munkámat már a kezdet kezdetén is, és még inkább céljaim kibontakozásának fejlődő utján irói és művészvilágunk kiválóságainak megértése, jóakaratu méltánylása és buzditása támogatta.”[20]

Valóságábrázolásának kérlelhetetlensége azonban nem naturalizmust jelent, mert mindig kiemelte a számára lényegest a lényegtelen részletekből. Műtermének egyszerű berendezése és fényképezési gyakorlata, elsőrangú technikai készsége egyaránt az új stílus szolgálatában állt, az ábrázolton kívül a környezetből csak keveset láttatott, elválasztotta az emberileg jellemzőt az esetleges, külsőséges mozzanatoktól. Abban különbözött Dührkooptól és realista kortársaitól, hogy nem kereste a túlzottan hétköznapi, zsánerszerű szituációt, esetleges pillanatnyiságot. Fölhasználta viszont a temperamentum érzékeltetésére a jellemző testtartást vagy gesztust. De ez sosem egy bárkinél előforduló, mindennapos cselekvés, hanem mindig az adott egyénre jellemző megnyilatkozás volt. Előadásmódja rendkívül egyszerű, az eszközöket mindig a modell egyénisége szerint választotta meg. Általában természetes világításnál dolgozott, a sötétebb részeket fehér vászonnal bevont reflektorral derítette. Modelljeit többnyire semleges háttér előtt fényképezte, és csak a legszükségesebb retusra szorítkozott. Formáló eszköze, a fény arcokat, kezeket emel ki, az anyagszerűség és az élesség többnyire ott jelentkezik, ahol az ábrázolt ember karakterének sűrített kifejezése azt megkívánja. Nádai Pál találó sorai szerint portréi „tanulmányok a fény és az optikai eszközök kifejezőképességéről, mellyel mindazt, ami egy arcban hangsúlyozható, jellegzetes, briliáns egyszerűséggel írt oda a fényérzékeny papírra.”[21] Kortársai szerint a világítás volt Székely művészetének egyik titka, s az, hogy beszéltette modelljeit, trükköket talált ki, hogy a legjellemzőbb pillanatot a megfelelő világítással varázsolja elő. „A jó világítás ötven százalékos eredményt jelent”[22] – mondta gyakran Székely. Az új portréstílus jegyében készítette az 1910-es években önarcképeinek nagy sorozatát is. Kortársai többségével ellentétben nem használt művészkedő allűröket, nem álmodta vissza magát elmúlt korok hangulatába, mint mások régi korok jelmezét öltve magukra, s még a mesterségére utaló fényképezőgépét sem komponálta önportréira.Ezeken nem alkalmazta a nemes eljárások technikáját, hanem a fotó tiszta eszközeivel, a fény lényeges részleteket kiemelő erejével, a tónusok részletgazdag, éles rajzával egyéniségére koncentrálva mutatta be magát.

Emberábrázoló művészetének legtöbbet megfogalmazott témája Ady arca volt. Először 1907-ben fényképezte Adyt Lédával, a bensőséges hangulatú kettős-portrén a költő szerelmesen tekint az asszony arcára. Erről a felvételről csak két kópiát készített, egyet Adynak, másikat Lédának, az üvegnegatívot a szemük előtt kellett összetörnie.[23] Mivel azonban Ady szeretett magáról fényképeket küldeni barátainak, rajongóinak, 1908-tól elmélyült barátságuk, emberi és művészi kapcsolatuk. Végig követte Ady életét, több mint 40 különböző felvételt ismerünk Adyról, akinek hozzátartozóit is többször fényképezte. Nem tudunk a fotográfiában hasonló esetről, hogy egy jelentős személyiséget ugyanaz a fotóművész ilyen mélyreható, ilyen változatos és ilyen nagyszámú képből álló sorozatban örökített volna meg. Az Ady-sorozatban és a költő köréről, az Írók és művészek albumban Székely tudásának legjavát nyújtva a magyar portréfotográfia kiemelkedő mesterműveit teremtette meg. „Lélek volt, aki csóva volt. Fényt jelentett s ezt az egész kis magyar Glóbust lentről felig, folyton s szakadatlanul, egyszerre világította fel.” – írta költő-barátjáról Móricz Zsigmond az Ady[24] album előszavában. Az 1926 körül hét képből összeállított, de végül csak szűk körben terjesztett,[25] korlátozott példányszámú album lapjain is az arc és a kéz kiemelésével jeleníti meg Székely a költőt. Legtömörebben talán Ady jelképpé vált könyöklő arcképén. A szoborszerű fej és a dacot sugalló, ökölbe szorított kéz stilizáltságtól mentes, plasztikus, realisztikus bemutatása, a sötét alapból a fénnyel történő kiemelés, a környezet teljes elhagyása erőteljes sűrítést eredményezett, figyelmünket a távolba tekintő, profetikus elhivatottságot sugárzó szempár köti le. „1913-tól az Ady képeken több lett az enteriőrben készült egész alakos ábrázolás, lazábbak a mozdulatok, családiasabb a légkör, s az embert közelebb hozó képek a költőről kialakult benyomást tovább árnyalják, gazdagítják.”[26] – hívja fel figyelmünket E. Csorba Csilla a változásra.

Kivételes lélekábrázoló képességével kettős-portréin egyéniségük lényegének megragadásán túl Székely képes volt két ember bonyolult lelki kapcsolatát, érzelmi összetartozását is érzékeltetni, melyben a fotográfus meglátása, véleménye is tükröződik. Megrendítő, ahogy Ady, a hatalmas géniusz kézmozdulata érzékelteti szálfaegyenes tartású édesanyjához fűződő, oltalomkereső viszonyát, vagy ahogy a nagybeteg költő görcsösen ökölbe szorított kézzel, szemöldökét ’csakazértis’ daccal ráncolva Csinszkához simul. E. Csorba Csilla szavaival szólva a kép „a meggyötört idegrendszerű, robbanásra kész ember önmagával folytatott küzdelmének drámai erejű megjelenítése.”[27]

A korai Ady-portrékhoz hasonló eszközökkel élt Székely az Írók és művészek album több portréján, mint egyik leglíraibb alkotásán, az 1913-as Babits-portrén is. Minden részletet, plasztikát az arcra összpontosított, melynek fókuszában önmagával viaskodó költészetét tükröző szempár uralkodik, minden más fokozatosan olvad a sötétbe. A fiatal Bartók arcképén középtónusokkal, lágy fényekkel formált, de itt is mindent a szuggesztív tekintetbe sűrített: ellentéteket, erőt és költőiséget, nyugalmat és lendületet, harmóniát és dinamikát. Kaffka Margit szűk képkivágású, egész közelről felvett portréján a néző tekintetébe mélyedő szempár szuggesztív erőt sugároz. Képeinek egy részén – mint az említetteken is – statikus helyzetben fényképezte modelljeit Székely. Ezek az ábrázolások csak a külső mozgás szempontjából statikusak, mert a kifejezés feszültségteremtő ereje biztosítja képei belső dinamikáját. Másokat cselekvés közben, a jellemzést kiegészítő, gazdagító pillanatszerűség állapotában, csakis rájuk jellemző, keresetlen, természetes gesztussal rögzített meg. A hatás döntő tényezője a pillanatnyi mozdulat, a jellemző testtartás, az egyszerű, mélyen emberi közvetlenség. A kanapén ülő, szemünkbe néző Szinyei Merse Pál harmonikus, póztalan nyugalmában is a tiszteletet parancsoló géniuszt érzékelteti. Ujházi Edét szájában az elmaradhatatlan szivarral, önfeledt mozdulattal látjuk, Ambrus Zoltán karját összefonva töpreng, Vedres Márk gyengéd mozdulattal szobrára tekint. Fényes Adolf épp szokásos sétájára indul, Hatvany Lajos szintén már kabátban, kalappal, sétabottal áll, Szomory Dezső is épp elmenőben, egy pillanatra megállva visszanéz. Az életképszerű szituáció azonban nem teszi egyformává az ábrázoltakat, mindegyikük önmagát nyújtja: Hatvanynál az arisztokratikus vonás, Fényesnél a földön biztosan két lábbal álló józanság, Szomorynál a dekadens enerváltság szerepjátszása dominál. Simon Mihály Amerikában élő fotótörténész az amerikai és magyar fotográfia tendenciáit egymással összevetve, párhuzamait tárgyalva megállapította: „Portréi párhuzamot mutatnak a Camera Work[28] több képével, bár Székely fotói sokkal bensőségesebbek és kompozicionálisan modernebbek.”[29]

Az 1920-as években Székely szinte minden évben részt vett hazai és nemzetközi művészi fényképkiállításokon. Sikerrel szerepelt eddigi munkáitól eltérő, egészen másfajta, de szintén egyéni, művészi látásról tanúskodó, a képzőművészeti műfajokhoz közel álló, nemes eljárással készült, festőies zsáner-, táj-, akt-, város- és gyermekfelvételekkel. Már az 1910-es években is készített műtermen kívül felvételeket tájba, építészeti környezetbe helyezett staffázsalakokkal. 1922-ben a Magyar Művészfényképezők Klubja által az Iparművészeti Múzeumban rendezett II. Országos Művészi Fényképkiállításon szinte kizárólag festőies eljárásokkal, túlnyomórészt brómolaj technikával készült képek voltak láthatók. Olaszországi útján készült festőies képeivel és portrékkal vett részt, melyeket Rabinovszky Máriusz művészettörténész a Magyar Grafikában írt kritikájában dicsérve emelt ki. 1923-ban Pécsi Józseffel, Widder Frigyessel és Rónai Dénessel együtt New Yorkban szerepelt képeivel a Nemzetközi Fotószalonon, 1927-ben pedig újra kiállítottak Londonban, a Salon of Photography tárlatán. A II. Nemzetközi Művészi Fényképkiállításra küldött képeiért a MAOSZ díszérmét kapta meg. Székely tagja volt az 1926-ban a Photo-Club de Paris meghívására Párizsba utazó népes delegációnak. A következő évben Bécsben a Photographische Gesellschaft bemutatóján vett rész, majd a barcelonai I. Salon Internacional de Fotografia és a koppenhágai V. Internationale Foto-Salon kiállításán szerepelt. A MAOSZ budapesti kiállításán – versenyen kívül – aranyérmet nyert. Míg előző kiállítási anyagaiban portréi mellett csak elvétve volt látható más műfajban készült képe, 1924-ben a IV. Művészi Fényképkiállításon portrét nem állított ki. Brómolaj nyomással készült akt-és gyermekfotóit, utazási élményeit felidéző táj- és városképeit mutatta be, s a következő években is nemes eljárással készített képeket küldött a hazai és külföldi művészi fotószalonokra. 1928-ban – akárcsak Pécsi József – Az Est címmel. reklámfotót is készített.  A szívesen rajzoló, festegető, kisplasztikákat és érmeket – többek között Ady halála után költőbarátjáról készített emlékérmet – is alkotó Székely 1899-től nyaranta gyakran látogatta a nagybányai művésztelepet. Mint festőtársait is – az ember és táj kapcsolata érdekelte. Festőies képein az atmoszférikus hatások érzékeltetésében, a kontúrok fellazításában a plein air- és impresszionista festészethez vonzódása érezhető. Kedvelt felvételeit sokszor, többféle színezéssel, a nemes eljárások szinte valamennyi változatát kipróbálva átdolgozta. Itáliai tanulmányútjának ódon helyszínein, az óbudai vagy a tabáni girbe-gurba, macskaköves utcákon, szegényes, elhanyagolt épületek közt mindenütt a környezetbe szervesen illeszkedve tűnnek fel az emberi alakok. Életművének e kettőssége, párhuzamossága bizonyítja, hogy Székelynél a különböző hatásokat egyéni módon feldolgozva élt egymás mellett a festőies és a realista ábrázolásmód, mindkét irányzatban magas szinten alkotott, többfajta stílusban is tudott markáns, csak rá jellemző művészetet teremteni. Ezek a munkái „rávilágítanak Székely eddig egysíkúbbnak ítélt tevékenysége sokoldalúságára, s arra, hogy kortársaival egyidőben, néha őket megelőzve alkotott modern látású, kivitelezésükben nagyrészt nemes eljárású fotókat.”[30] – írta E. Csorba Csilla.                                                                                                   

A világháború után, különösen a gazdasági válság idején az igényesen dolgozó, az elért értékeket őrző fényképész mestereknek a ’boldog békeidőkben’ megteremtett biztos anyagi helyzete megrendült. A fényképmegrendelések száma a háború előttinek töredékére zuhant, ennek következményeként konkurenciaharc dúlt a fényképészek között, melynek haszonélvezői az igénytelen munkát egyre alacsonyabb árakon végző kontárok voltak. „Pesten is az olcsó tömegmunkának van inkább keletje.”[31] – írta 1937-ben levelében Kner Imrének Székely, aki az 1920-as évek közepétől csak a Váci utcai műtermet tudta megtartani. Az egykor nagy forgalmú műteremben már csak fia és felesége segítségével dolgozott, segédeitől, tanítványaitól meg kellett válnia. Bár élete utolsó másfél évtizedében súlyos betegsége akadályozta a műtermi munkát, Székely mégsem vonult ki a fotóéletből, inkább szakíróként és szerkesztőként tevékenykedett. Az 1921-től induló Fotoművészeti Hírek munkatársa volt, elméleti cikkeket, kritikákat írt, 1934-ben pedig elvállalta a Magyar Fotográfia szerkesztését. Szerkesztőként, cikkíróként a nehéz körülmények között is az igényesség, a minőségi munka megőrzését, az egyéni stílus fontosságát hangsúlyozta.

A szakmai elismerés folyamatosan végigkísérte életútját: 1906-ban lett a Fényképészek Országos Szövetsége választmányának tagja, 1922-ben udvari fényképészi címet kapott, 1926-ban a Magyar Fényképészek Országos Szövetségének tiszteletbeli elnöke, 1929-ben a Budapesti Fényképészek Ipartestületének elnöke lett, 1931-ben a Magyar Amatőrök Országos Szövetsége aranyéremmel tüntette ki. 1939-ben a Budapesti Fényképészek Ipartestülete a fényképezés feltalálásának 100 éves jubileuma alkalmából több kiemelkedő fotográfusunk társaságában ’a fényképezés és a szakmai érdekek terén szerzett kiváló érdemei’ elismeréseként Niepce-Daguerre arany-emlékéremmel és aranylánccal tüntette ki. Általános elismertsége, megbecsültsége nem ellensúlyozhatta, hogy 1930 körül már súlyos betegség gyötörte, kedélye elkomorult, anyagi gondokkal küszködő műterme vezetését fia vette át, aki 1943-ban Voronyezsnél vesztette életét. Az egyre borúsabb politikai helyzet miatt Székely áttért a református hitre. A második világháborúban a műtermét ért bombatalálat következtében munkáinak jelentős része elpusztult, csak a legféltettebb anyagokat tudta felesége rokonai pincéjébe átmenteni, így a rossz körülmények ellenére maradtak fenn. Székely 1940. szeptember 27-én halt meg Budapesten. A rákoskeresztúri temetőben sírjánál búcsúztatói joggal mondták, hogy „munkássága mérföldkő volt a magyar fényképezés történetében.”[32] Nagy kultúrtörténeti értékű, átmenetileg feledésbe merült töredékes hagyatéka 1977-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumba és a Magyar Fotóművészek Szövetsége Fotótörténeti Gyűjteményébe[33] került.

Szülővárosával sohasem szakadt meg a kapcsolata, családjával, barátaival tartotta a kapcsolatot, ha tehette haza is látogatott. Gyula 1966-ban Székely Aladár-díjat, fotós művésztelepet alapított. A róla elnevezett utca elején 1986-ben felállított mellszobra (Varga Géza munkája) őrzi emlékét. A város fotóklubja 1984-ben vette fel Székely Aladár nevét. 2010-ben a Magyar Fotográfia Napján a város hajdani műterme előtt a járdába helyezett emléktáblával tisztelgett emléke előtt.[34] 1977-ben a Műcsarnok Ady arcai[35] címmel rendezett Székely-emlékkiállítást. 1979-ben Gyulán volt látható Székely Aladár emlékének szentelt kiállítás.[36] 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában A magyar fotoművészet 125 éve[37], és 1981-ben a Műcsarnokban megrendezett Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981.[38] című átfogó fotótörténeti kiállításokon is méltóképpen szerepeltették munkáit. A Petőfi Irodalmi Múzeum 2009-ben Az ismeretlen (?) Székely Aladár[39] című kiállítása Székely kevéssé ismert oldalát mutatta be, nemes eljárással készült festői stílusú művész-kópiáit ismertette meg. Székely Aladár születésének 150. évfordulóján a Magyar Fotográfiai Múzeum emlékkiállítástán[40] a múzeum tulajdonában lévő mintegy száz fényképét állította ki. A jubileum alkalmából a Mai Manó Ház Újranézve[41] kiállításán Székely mellett négy kiemelkedő magyar fotográfus életművének egy-egy szeletét bemutatva a 20. század jelentősebb magyar fotógráfiai irányzatait szemléltette. A Petőfi Irodalmi Múzeum anyagából 2020-ban  Új vizeken …[42] című, életét és pályáját végigkövető jubileumi kiállítás és katalóguskönyv[43] legismertebb és eddig még sosem látott portréiból válogatott, betekintést engedve a művész személyes életébe és a műteremben folyó alkotómunka  műhelytitkaiba. Szintén Ady 1906-os programadó versének címével nyílt meg 2021-ben Rómában a PIM anyagából válogatott Székely itáliai város- és zsánerképei mellett a kor magyar szellemi élete nagyjainak portréiból álló kiállítás.[44] Ez évben a kiállításhoz kapcsolódó konferenciát[45] rendezett a Magyar Fotótörténeti Társaság.

Székely monográfusa, E. Csorba Csilla szerint „érdeme, hogy saját emberi és művészi megújulását össze tudta kapcsolni a haladó szellemi mozgalmakkal, ez utóbbi képviselőinek szolgálatába állítva művészetét.”[46]  Megrendelésre készített, realista portréművészete nevét maradandóvá tette, vizuális kultúránk elidegeníthetetlen része, tankönyvekben, versgyűjteményekben, irodalmi-, művészeti- és kultúrtörténeti művekben újra és újra az ő szemén keresztül látjuk az ország kulturális életében aranykornak számító időszak szellemi elitjének panteonját.