Művészet a tudomány oltárán – Duchenne de Boulogne, az első orvosi végzettségű fényképész

A medikalizáció az orvostudomány történetének egyik legjelentősebb fejleménye volt. A kifejezés arra a folyamatra utal, amelynek során az emberi tapasztalatokat és problémákat orvosi kérdéssé alakítják át. A francia gondolkodó és történész, Michel Foucault megközelítése szerint a medikalizáció az emberi testek szabályozását és felügyeletét eredményezte, ami a hatalom új formájának kialakulásához vezetett, és ennek középpontjában az emberi test ellenőrzése állt. A medikalizáció folyamatának egy példája a mostanra már főként pszeudo-tudományként számontartott fiziognómia, amely az emberi arc és a személyiségjegyek kapcsolatának tanulmányozásával foglalkozik. A diszciplína egyik kiemelkedő alakja volt Duchenne de Boulogne francia neurológus, aki nem csak tudományos eredményei miatt vált meghatározó alakká, hanem az ehhez kapcsolódó és ebből kiinduló fotográfiai tevékenysége miatt is. E két tevékenység tulajdonképpeni ötvözése az orvosi fényképészet területén jött létre.

Guillaume-Benjamin-Amand Duchenne (de Boulogne) (1806–1875) francia neurológus volt, az elektrofiziológia úttörője, aki leginkább az orvosi fényképezés terén végzett úttörő munkájáról vált ismertté. Különösen az emberi arc és az érzelmek közötti kapcsolat érdekelte, és úgy vélte, hogy az emberi arc a test legkifejezőbb része, valamint, hogy az arcizmok manipulálásával képes feltárni betegei igaz érzelmeit. Az orvos elektromos ingerléssel vizsgálta az arc mögöttes izomszerkezeteit és azok funkcióit. Duchenne volt az egyik első tudós, aki a fényképezést az orvosi kutatásban használta, és az elektromos stimulációval és az izommozgással kapcsolatos kísérleteit képekkel dokumentálta. Legismertebb műve az 1862-ben megjelent Le Mécanisme de la Physionomie Humaine („Az emberi arckifejezés mechanizmusa”) című könyve, amely máig klasszikusnak számít az arckifejezés és az érzelemkutatás területén.

Duchenne 1806-ban, a franciaországi Boulogne-sur-Merben született, orvosi tanulmányait Párizsban kezdte, majd katonai sebészként csatlakozott a francia hadsereghez. A hadseregből való távozása után visszatért Párizsba, hogy folytassa orvosi tanulmányait, végül pedig a párizsi egyetem orvosprofesszora lett, ahol nagy tiszteletnek örvendett újító tudományos munkájáért. Duchenne soha nem nősült meg, és nem született gyermeke, de szoros kapcsolatot ápolt a bátyjával, aki szintén orvos volt. Az orvostudományhoz és a fényképészethez való jelentős hozzájárulása ellenére Duchenne állítólag nagyon zárkózott ember volt.

Munkásságának területi metszeteként az orvosi fényképészet műfaját nevezhetnénk meg, amely hosszú múltra tekint vissza, egészen a 19. század közepéig, és jelentős szerepet játszott az orvostudomány fejlődésében. Az ilyesfajta fényképezés legfőbb célja, hogy különböző orvosi állapotokról, betegségekről és sérülésekről készülnek képek annak érdekében, hogy ezeket diagnosztikai, kezelési, tervezési és kutatási célokra tudják a szakemberek felhasználni. Duchenne mellett számos meghatározó, híres, olykor hírhedt figurát ismerünk e területről. Duchenne egyik kortársa, Jean-Martin Charcot (1825–1893) is használta a fényképezést a hisztériával kapcsolatos munkájában. Charcot szintén neurológus volt, aki a fényképezést a hisztéria fizikai megnyilvánulásainak dokumentálására használta női betegei esetében. Charcot fényképeit nemcsak tudományos célokra használta, hanem nyilvános előadásain is bemutatta, hogy szemléltesse a hisztéria különböző stádiumait. Duchenne további kortársai, akik fotót használtak, többek között a brit származású Dr. Hugh Welch Diamond (1809–1886) orvos, aki a fényképezést mentális betegségben szenvedő betegek dokumentálására használta, és amellett érvelt, hogy a fényképezés hasznos eszköz lehet a mentális rendellenességek diagnosztizálásában és kezelésében. Emellett Albert Londe (1858–1917) francia fiziológus is megemlítendő, aki Duchenne-nel dolgozott együtt, és saját technikát fejlesztett ki a test mozgásáról készült felvételek készítésére.

Duchenne tudományos megfigyelésein felül munkái művészi értéke miatt a fotográfiai kánon része lett, ami inkább az utókor értékelésével történt meg, mint saját korában. 1862-ben, könyvének megjelenési évében már mindenki ismerte műveit, s ebben az évben a francia Szépművészeti Akadémia bizottságához fordult, hogy véleményezzék munkáját, amit ekkor pusztán tudományos munkaként értékeltek. Duchenne műveit elsősorban a tudomány és az orvostudomány területéhez való hozzájárulásnak tekintették, nem pedig a művészeti szcénához tartozó alkotásoknak. Fényképeit azonban esztétikai minőségükért és az emberi érzelmek árnyalatainak megragadására való képességükért is nagyon sokra tartották és tartják, ezért pár évvel később 1862 után, az Akadémia a curriculum részévé nyilvánította munkáit. Képein a részletekre fókuszált, illetve a megvilágítás és a keretezés segítségével olyan képeket készített, amelyek egyszerre voltak tudományosan informatívak és vizuálisan megragadók. Különösen az arckifejezéseket ábrázoló fotóit dicsérték, mert képesek az emberi érzelmek összetettségét és finomságát közvetíteni, és olyan műalkotásokhoz hasonlították őket, mint a festmények és szobrok, amelyeket Duchenne előszeretettel kritizált az emberi realitástól való eltérésük és pontatlanságuk miatt, kevés teret adva a művészeti szabadságnak az emberábrázolásokban. Érdemes megjegyezni, hogy Duchenne munkái elsősorban nem azzal a szándékkal készültek, hogy művészetként tekintsenek rájuk, hanem elsődleges célja az volt, hogy a fényképezést a tudományos kutatás és felfedezés eszközeként használja.

Duchenne az emberi arccal és arckifejezéssel kapcsolatos kutatásai során úgy vélte, hogy az arcizmok hagyományos rajzai és leírásai nem megfelelők, mivel nem képesek megragadni az arckifejezés különböző árnyalatait. Rájött, hogy a fényképezés hatékony eszköz lehet az arckifejezések és az izommozgások megörökítésére, és nekilátott az emberi arc fényképes albumának elkészítéséhez. Úgy vélte, hogy az arc a test legfontosabb része. Az emberi arc évszázadok óta népszerű téma a művészetben és a fotográfiában is, Boulogne munkássága pedig új dimenziót adott az arc tanulmányozásának, hiszen a fotót az arc és az érzelmek tanulmányozását kötötte össze a (fiziognómia) tudományával és a művészeti dokumentálással – ami a kritizált művészeknek is akár jó útmutató lehet a pontos arc megragadásához.

A modern tudomány által diszkreditált fiziognómiában bizonyos testi, arci vonásokról úgy vélik, hogy megfelelnek bizonyos személyiségjegyeknek vagy erkölcsi tulajdonságoknak. Például egy kiemelkedő homlokkal rendelkező személyt intelligensnek, míg egy kiálló állkapoccsal rendelkező személyt agresszívnek vagy makacsnak tartanak, de ez akár egy későbbi korban vagy eltérő kultúrában tökéletesen fordítva is lehetséges. A fiziognómiát a történelem során számos célra használták, többek között az orvostudományban, bűnügyi nyomozásokban, felvételi döntésekben és párkeresésben, de csoportok megkülönböztetésére és szegregálására is. A gyakorlatot azonban kritizálták a tudományos alap hiánya miatt, valamint azért, mert alkalmas a káros sztereotípiák és előítéletek megerősítésére.

Orvosként és kutatóként Duchenne csakúgy, mint említett kortársai, számos pácienssel, személlyel és önkéntessel dolgozott kísérletei és fotózásai során, valamint előszeretettel használta saját arcát is kísérleti tárgyként. Alanyait többek között a párizsi Salpêtrière kórház betegei közül válogatta, ahol dolgozott, valamint olyan személyek közül, akik önként jelentkeztek a kísérleteihez. Elektromos ingerléssel összehúzta a test bizonyos izmait, és az így létrejövő mozgásokat és összehúzódásokat tanulmányozta, hogy jobban megértse az izmok működését, majd ezeket rögzítette a fényképeken.

Duchenne munkássága vitathatatlanul úttörő volt a fényképezés tudományos kutatások dokumentálására való felhasználása terén, amire bizonyíték, hogy fotói ma is meghatározó és gyakran emlegetett példák. Fontos azonban megjegyezni, hogy az emberi alanyok tudományos kutatásokban való felhasználásának összetett etikai megkötései, története és kerete van, amelyek Duchenne életében ugyan még nem léteztek, azonban ennek a történeti tudásnak fejben tartásával együtt gyümölcsöző lehet elgondolkodni a képek művészeti értéke mellett etikai dimenziójukon is.

Az orvos alanyai gyakran mentális betegségben szenvedő betegek voltak, akiknek az arcizmait elektromossággal stimulálta, és így eltúlzott érzelemkifejezéseket mutattak. Ezt a gyakorlatot a tudomány oltárán elkövetett embertelenségként és kizsákmányolásként is értelmezhetjük, mivel a kiszolgáltatott betegeket szükségtelen fájdalomnak és kényelmetlenségnek tette ki, bár az eljárás állítólag fájdalommentesen zajlott. Különösen kiélezett lehet ez a kérdés abban az esetben, amikor az alany tudása vagy beleegyezése nélkül zajlottak a vizsgálatok és felvételek, előzetes tájékoztatás nélkül, a részvétel visszautasítását nem lehetővé téve. Tudvalevő, hogy az alanyok egy része önkéntes alapon vett részt, arányukról nem igazán található adat, valamint a tájékoztatásuk mélységéről sem. Nem világos, hogy Duchenne alanyai milyen mértékben értették meg a kísérletek természetét, amelyekben részt vettek, illetve milyen mértékben adtak tájékozott beleegyezést a részvételhez.

Az alkotó munkásságnak további kritikája a reprezentáció és a kizsákmányolás kérdéseivel kapcsolatos. Duchenne arckifejezéseket és érzelmeket ábrázoló fényképeit széles körben terjesztették és sokszorosították, de maguk az alanyok gyakran névtelenek maradtak, vagy puszta tanulmányi tárgyakként szerepeltek. Ez a fajta reprezentáció kizsákmányoló és dehumanizáló lehet, különösen akkor, ha maguk az alanyok nem kapnak hangot vagy képviseletet a kutatási folyamatban. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy az említett kritikák későbbi történelmi korok kontextusából és fejlődéséből nőtték ki magukat, olyan problémákat is tematizálva, amelyek Duchenne korában egyáltalán nem számítottak annak.

A Duchenne munkáját övező etikai kérdések ellenére a(z orvosi) fényképészetre gyakorolt hatása tagadhatatlan. Munkája utat nyitott más orvosi fényképészek számára, és maradandó hatást gyakorolt a neurológia területén is, de más területeken is hatott, például idesorolhatnánk Charles Darwint (1809-–1882) is, aki felismerte Duchenne fontosságát. Duchenne munkássága hatással volt például a magyar származású pszichiáterre, Szondi Lipótra is, aki kifejlesztette a híres Szondi-tesztet, egy személyiségtesztet, amely a fiziognómia eszméjén alapul, és egy olyan – mára több helyen vitatott – pszichológiai teszt, amelyet az egyén tudattalan motivációinak és konfliktusainak felmérésére használtak. A teszt során az egyéneknek egy sor fényképet mutatnak be arcokról, és arra kérik őket, hogy válasszák ki, melyikhez vonzódnak leginkább és melyikhez legkevésbé. A módszer kidolgozásában Duchenne munkássága nagy hatással volt Szondira a pszichológia és érzelmek összefüggéseinek területén.

Michel Foucault The Birth of the Clinic: An Archeology of Medical Perception (Naissance de la clinique, une archéologie du regard médical) 1963-ban megjelent művének központi része az orvosi tekintet (medical gaze) fogalma és szélesebb körű kritikája, valamint az orvosi tudás és a hatalom összefonódásának módjai. Foucault szerint a 19. században az emberi test tudományos vizsgálata annak erős tárgyiasítása felé tolta az emberi testről gondolt képzeteinket, amit a modern orvostudomány és annak a hatalomhoz való viszonyának kulcsfontosságú aspektusának tekintette a kormányozhatóság, vagyis a jobban és könnyebben kormányozható testekre redukált állampolgárok szempontjából. Foucault elméleti keretének és megközelítésmódjának célja az orvosi tudás és gyakorlat történelmi fejlődésének nyomon követése, valamint annak vizsgálata, hogy az orvostudomány miként alakította a testről, a betegségről és az egészségről alkotott képünket. Azzal, hogy Duchenne munkásságát ebbe a tágabb történelmi kontextusba helyezzük, rávilágíthatunk arra, hogy az orvosi tudás és a hatalom milyen módon termelődik és marad fenn, és hogy ez milyen hatással van önmagunk és testünk megértésére. Duchenne munkája forradalmasította az emberi arc és az érzelmek tanulmányozását, és nagyban segítette a terület jövőbeli fejlődését. Munkái továbbra is jelentősek, és ma is inspirálják és befolyásolják szakterületeit. Amihez kevésbé működőképes talán Foucault gondolata, az Duchenne képeinek művészeti és esztétikai értéke, ami kétségkívül csakolyan fontos, mint a tudományos „haszon”.