„A képek felé fordulás egyszerre volt megkönnyebbülés és egy belső kényszer” – 100 éve született Inge Morath

A gimnázium elvégzése után Morath leérettségizett, majd hathónapos szolgálatot kellett teljesítenie a Reichsarbeitsdienstnál (Birodalmi munkaszolgálat), mielőtt a berlini egyetemre ment volna. Az egyetemen Morath nyelveket tanult. Anyanyelvén, a német mellett folyékonyan beszélt franciául, angolul és románul (később spanyolul, oroszul és kínaiul is).

A II. világháború vége felé Morathot ukrán hadifoglyokkal együtt gyári munkaszolgálatra hívták be Berlin Tempelhof nevű városrészébe. Miután orosz bombázók támadása érte a gyárat, gyalog menekült Ausztriába. A későbbi években Morath nem volt hajlandó fényképezni a háborút, inkább olyan történeteken dolgozott, amelyek a háború következményeit mutatták be.

A háború után Morath fordítóként és újságíróként dolgozott. 1948-ban Warren Trabant alkalmazta, először bécsi tudósítóként, majd osztrák szerkesztőként a Heute című, a müncheni Háborús Tájékoztatási Hivatal által kiadott képes magazinnál. Morath a háború utáni Bécsben találkozott Ernst Haas fotóművésszel, aki szintén a Heute lapnak dolgozott, és később Morath írta a cikkeket Haas képeihez. 1949-ben Robert Capa meghívta Morathot és Haast az újonnan alapított Magnum Photos ügynökséghez Párizsba, ahol eleinte szerkesztőként kezdett dolgozni. Az alapító tag Henri Cartier-Bresson által a Magnum irodájába küldött kontaktmásolatokkal való munka lenyűgözte Morathot. „Azt hiszem, hogy az ő stílusát tanulmányozva már azelőtt megtanultam, hogyan fényképezzem magam, még mielőtt fényképezőgépet vettem volna a kezembe."

Morath rövid ideig Lionel Birch brit újságíró felesége volt, és 1951-ben Londonba költözött. Ugyanebben az évben egy velencei látogatás során kezdett el fényképezni. „Azonnal világossá vált számomra, hogy mostantól kezdve fotográfus leszek. Miközben folyamatosan fényképeztem, egészen vidám lettem. Tudtam, hogy a mondanivalómat úgy tudom kifejezni, hogy a szememen keresztül formát adok nekik.”

Morath tanoncnak jelentkezett Simon Guttmannál, aki akkoriban a Picture Post szerkesztője volt és a Report képügynökséget vezette. Amikor Guttman megkérdezte, hogy Morath mit és miért akar fényképezni, azt válaszolta, hogy „a nácizmus elszigeteltsége után úgy éreztem, hogy a fényképezésben megtaláltam a nyelvemet." Miután Morath néhány hónapig Guttman titkáraként dolgozott, lehetősége nyílt a fényképezésre. Első fotóit megnyitókról, kiállításokról, beiktatásokról Egni Tharom álnév alatt, a nevét visszafelé írva jelentette meg.

Morath elvált Birchtől, és visszatért Párizsba, hogy fotográfusi karrierjét folytassa. 1953-ban, miután Morath megmutatta első képriportját Capának, Capa meghívta, hogy csatlakozzon a Magnumhoz fotográfusként. Első megbízásai olyan történetek voltak, amelyek nem érdekelték a Magnum férfitagjait. Egy korai megbízás keretében Londonba ment, hogy a Soho és Mayfair lakóit fényképezze. Morath Mrs. Eveleigh Nash portréja, amely ebből a megbízásból készült, a legismertebb munkái közé tartozik.

Capa javaslatára Morath 1953–54-ben Cartier-Bresson mellett dolgozott kutatóként és asszisztensként, majd 1955-ben meghívást kapott a Magnum Photos teljes jogú tagjának. Az 1950-es évek végén Morath sokat utazott, és olyan kiadványok számára készített riportokat Európában, a Közel-Keleten, Afrikában, az Egyesült Államokban és Dél-Amerikában, mint a Holiday, a Paris Match és a Vogue. 1955-ben Robert Delpire-rel közösen kiadta a Guerre à la Tristesse című, Spanyolországról készült felvételeket, majd 1958-ban a De la Perse à l'Iran című, Iránról készült fotókat. Morath élete során több mint harminc monográfiát publikált.

Mint sok Magnum-tag, Morath is számos filmforgatáson dolgozott standfotósként. Londonban élve találkozott John Huston rendezővel, akinek több filmjén is dolgozott. Huston később azt írta Morathról, hogy ő „a fényképezés főpapnője. Megvan az a ritka képessége, hogy a felszínek mögé hatoljon, és feltárja, mi mozgatja a témáját."

Morath 1960-ban ismét együtt dolgozott Hustonnal a The Misfits című film forgatásán, amelyben Marilyn Monroe, Clark Gable és Montgomery Clift szerepelt, és amelynek forgatókönyvét Arthur Miller írta, akihez 1962-ben hozzá ment feleségül. Az 1960-as és 1970-es években Morath az otthonához közelebb dolgozott, családot alapított Millerrel, és több projektben is együtt dolgozott vele.

Morath első évtizedes fotográfusi munkássága alatt elért eredményei jelentősek. Eve Arnolddal együtt az első női tagok közé tartozott a Magnum Photosnál. Munkái kapcsán sok kritikus írt arról a játékos szürrealizmusról, amely Morath munkáit jellemzi ebből az időszakból. Morath ezt a Cartier-Bressonnal folytatott hosszú beszélgetéseknek tulajdonította, amelyeket európai és amerikai utazásaik során folytatott. Morath munkásságát alapvetően a humanizmus motiválta, amelyet a háborús tapasztalatok éppúgy alakítottak, mint a háború utáni Európára vetülő árnyék. Morath érett munkáiban az emberi lélek kitartását dokumentálta a szélsőséges kényszerhelyzetekben, valamint az eksztázis és az öröm megnyilvánulásait.

Az 1950-es években Robert Delpire L'Oeil című magazinja számára fotózott művészeket, köztük Jean Arpot és Alberto Giacomettit. 1958-ban találkozott Saul Steinberg festőművésszel. Amikor elment a férfi otthonába, hogy portrét készítsen róla, Steinberg egy papírzacskóból készített maszkot viselve lépett be az ajtón. Több éven át együtt dolgoztak egy portrésorozaton, amelynek során modelljei egyedül vagy csoportosan pózolhattak Morathnak Steinberg maszkjait viselve.