Szabó Judit: Összegzés – A megfigyelés érzékenysége

A Magyar Fotográfiai Múzeum ad otthont Szabó Judit, Balogh Rudolf-díjas fotográfus retrospektív kiállításának. A Szabó munkáiból készült válogatás bemutatja a megfigyelés és a tekintet különleges játékát, és annak központi szerepét egy életműben. A fotózás során Szabó olyan kutatást végez, amelyből hiányzik az előre megkonstruáltság, ami nem támaszt elvárásokat, ami enged magának időt és teret, hogy valóban a látottakon belül kezdődhessen meg a kutakodás. Milyen apró rezdülések fedezhetők fel egy egyszerű kávézóban? Hogyan közelednek és lépnek kapcsolatba egymással gyerek felnőttek és felnőtt gyerekek? Mi az, hogy tánc? Kívülről belülre vagy belülről kívülre érdemesebb figyelni? Mit takar el egy hatalmas fólia egy épületen, és mi az, amit tulajdonképpen kizárólag ez tesz láthatóvá? A képeket sok esetben a spontaneitás és a jelenlét szüli, s végül a fotográfus tekintete és érzékenysége konstruálja meg őket a megfigyelésen keresztül.

Szabó azokon a helyeken kutat erőlködés nélkül, ahol megfordult vagy huzamosabb ideig élt, él, mint például Hollandia vagy Budapest. Jelentőségteljes és meghatározó terek ezek, ami nem csak számára, de a fotókon keresztül a néző számára is intim terekké változnak, könnyű velük kapcsolatba lépni felszabadultságuk és hétköznapiságuk miatt. A hétköznapiságuk azonban mélyebb szinten válnak jelentőségteljessé: a részleteken keresztül. Olyan részleteken, amiknek felismeréséhez kell a másik nézőpontja, az, hogy felhívja a figyelmünket mi a csodás egy átlagos hétfőben, keddben vagy csütörtökben, az azokban elbújó viccekben, egy kecses mozdulatban, egy pocsolyában. Szabó mindenkori tekintete nem tolakodó, orrát mégis beleüti mások dolgába. Ennek a kissé ellentmondásos gyakorlatnak köszönhetően észreveszi a részleteket, a hétköznapi jelenetekben rejlő játékosságot és humort, s ő maga is játszik a képekkel, a nézővel.

Ha valamiért a kategóriák szintjén kívánunk maradni, Szabó képei a street fotó műfajába kérdés nélkül besorolhatók, ám megközelítésmódja és hozzáállása ledobja magáról ezeket a kategóriákat, pontosabban nem ezek irányítják a folyamatokat. Nem ez számít, hanem a történés. Ennek ellenére vitathatatlan módon rajzolódnak ki a különböző tematikák, amelyek a kiállítás kurátori munkájában is szépen megjelennek.

A korábban zsinagógaként működő múzeumi tér nagy terme négy folyosóra van osztva, amelyet három hosszabb fal ölel körül. Balról jobbra haladva, a térbe belépve az első folyosó hollandiai képeket mutat, ahol emberek, arcok, kutyák és interakciók láthatók főként zárt, kávézói terekben. Szemközt kirakatok „behind the scenes”, backstage jeleneteiből is láthatunk válogatást, ahol cipőkészítés vagy rendezés látható, ismét a hétköznapi mögött megbúvó nem hétköznapi kiemelésével. A második folyosón vegyesen jelennek meg olyan városok, mint Lisszabon, Párizs, Odessza. A harmadik folyosón budapesti történések láthatók, például belső terek kívülről; átellenben pedig egy maszkabál, jelmezbe bújt gyerekekkel. A legutolsó folyosó a vizeknek ad teret, leghangsúlyosabban a Duna jelenik meg, olyan, a fotográfusnak is kedves helyekről mint Kisoroszi, Szentendre vagy Budapest. A körülölelő három fal vegyesen mutat be helyszíneket, ahol megjelenik a mozgás különböző, mindannyiunk által jól ismert formái: tánc, bicikli, séta, esernyővel bukdácsolás és szerencsétlenkedés.

Szabó megfigyeléseiben az arcok, kávézók, hétköznapi jelenetek kapnak hangsúlyt, személyes kapcsolódásokkal átitatva. A rezdülésekre érzékeny fotók a táncot és mozgást, a gyerekek játékát és játékosságát, a humort és az érzékenységet mutatja be – nagyot mondva – univerzális szintre emelve, a világ különböző pontjairól beemelve, legtöbbször cím nélkül meghagyva, mégis kiemelve bennük az elengedhetetlen egyéniséget és egyediséget. Az utcai és köztéri jelenlét izgalmas gyakorlata ez, amelynek elsajátítása mindenki számára gyümölcsöző lehet.