„Nem a fotográfián keresztül vizsgálom a világot” – beszélgetés Bolla Szilviával

A Mint Te és Én az elmúlt évtizedek magyar fotográfiájában zajló törekvéseket, tendenciákat, eredményeket mutatja be. Saját pályádra gondolva melyek azok a globális és generációs élmények, amik egyértelműen nyomot hagytak gondolkodásmódodban, munkásságodban?

A Web 1.0 és 2.0 közötti átmenet bár nem tudatosan, de hatással volt rám gyerekkoromban és később is nagyon foglalkoztatott. Kezdetben a szüleim mindig kinyomtatták a híreket, az egyik ilyen A4-es lapot bevittem a suliba és megmutattam a harmadikos osztályfőnökömnek. Sosem felejtem el a tekintetét, hirtelen szóhoz sem jutott. Egy fotó volt a 2001-ben lángba borult, összeomló World Trade Center tornyairól, ahogy a belőlük áradó sötét füstből egy démoni arc vélhető kirajzolódni, amit pirossal bekereteztek és melléírták, hogy „What the hell?”. Mivel akkor már használtam Photoshopot először kérdőjeleződött meg bennem, hogy a képet vajon manipulálták, vagy egy jól elkapott pillanat eredménye volt?

Szinte retrográdnak érződik erről ma beszélni, de ugyanebben az évben (2001) jelent meg a Google képkeresője. Imádtam várni, ahogy fél óra alatt betölt egy oldal, hogy aztán fotókat mentsek le, kezdetben még floppykra, már azzal a céllal, hogy én is kinyomtassam és különböző módokon manipuláljam, beszkenneljem és a Photoshopban megszerkesszem őket. Később kezdtek megjelenni a közösségi oldalak, blogok, fórumok és az első tudatosabb munkáimat már a Tumblrre készítettem. Tinédzserként a kétezres évek eleji budapesti agglomeráció lakótelepei nem a legkreatívabb közeget jelentették. Mondhatni emiatt az interneten szocializálódtam, amiben a fotográfia kulcsfontosságú szerepet töltött be – tulajdonképpen a médium mindeközben totálisan átalakult – és ez a felgyorsuló folyamat jelentősen meghatározta a gondolkodásmódomat is.

Nem a fotográfián keresztül vizsgálom a világot, hanem a fotográfia és folyamatosan változó alkotóelemei egy tágabb rendszerben betöltött, összetett, szerteágazó szerepe tesz igazán kíváncsivá. Sosem akartam a fotográfiát használni, inkább megfigyelni, ahogy önálló szereplőként kölcsönhatásba lép más tényezőkkel, illetve annak technológiai, társadalmi vagy pszichológiai vonatkozásai érdekeltek.

Milyen diskurzusokat, tendenciákat emelnél ki, amik formálták hozzáállásodat a fotográfiával és vizuális művészetekkel kapcsolatban?

Az egyéni gyakorlatom a korai 2010-es években aktív internetes szubkultúrák és ellenkultúrák formanyelvéből és az ezeket tápláló kritikus gondolkodásból ered. Jellemzően kapitalizmuskritikus és feminista szemléletből fejlődött ki, amely sok esetben közel állt a DIY underground szcéna post-hardcore, metál és gótikus vonulataihoz is. A diplomamunkámban a Camberwell College of Arts Fine Art Photography szakán azzal foglalkoztam, hogy az olyan, számomra meghatározó online irányzatok, mint a Seapunk és a Vaporwave, vagy később a Post-Internet vizuális nyelvezete hogyan lett eredeti jelentésétől megfosztott esztétikává leegyszerűsítve és kisajátítva a neoliberális mainstream által. Innen erednek egyébként a ma Y2K, tribális vagy néha akár neogótikusnak is nevezett képmutációk, amelyekkel organikus módon összeolvadt több munkám is. Hozzátenném, hogy az első olyan generációhoz tartozom, ami már több kiállítást látott online dokumentáción keresztül, mint élőben, és nem meglepő, hogy a munkáim sok online threadbe is besodródtak legtöbbször teljesen más kontextusba kerülve és átértelmezve.

Hito Steyerl meghatározó és szerintem nagyon poetikus esszéi, mint az A Thing Like You And Me vagy az In Defence Of The Poor Image rendkívül jól tematizálják ezt a folyamatot.

A képeket fel lehet úgy fogni, mint önálló, ágenciával bíró entitások. Ez tulajdonképpen egy tünete a fotográfia végtelenül felgyorsult, folyamatosan mutálódó, és újabb érzékelés és jelentésrendszereket szülő állapotának. Emiatt kezdett el érdekelni a fotó létmódja a kémiaitól digitálisig, az anyagitól az anyagtalanig, és láthatótól a láthatatlanig. A munkáimban használt médiumok nem technológiai determinizmus által diktált limitációk, hanem az anyagok jelentése miatt meghozott döntések eredményei. Ezen hozzáállás kapcsán, kiemelném példaként az áttetsző felületekre UV-nyomtatott luminogram fotó-objektjeimet, melyek számomra digitális kijelzőket jelenítenek meg. A digitális kép érzékelését és látszólagos anyagtalanságát álltja szembe a kép testiségével, vagy megtestesülésével és taktilis megismerésével.

Roland Barthesnak (Roland Barthes: Camera Lucida, Gallimard, 1980) volt az a gondolata, miszerint a fotonok szintjén létrejövő kölcsönhatás összeköti a fényképet az anyagi valósággal. Példaként az édesanyjáról készített fényképeket emelte ki. Ahogy a nő testéről, az őt megérintő fotonok visszapattantak a film fényérzékeny felületére, az ebből létrejövő kép túlmutat a vizuális reprezentáción és egy sokkal intimebb, a részecskék szintjén kialakult kapcsolatot hordoz magában. Ehhez a gondolathoz is részben köthető a fotó és testiség közti kölcsönhatás iránti érdeklődésem, mellyel először az Exoskin, majd a Light Becoming Objects – Onto-photo-logical Anxieties című sorozataimban foglalkoztam.

Külföldön tapasztalatot szerzett alkotóként, hogyan látod milyen áramlatokra tudott kapcsolódni a magyar fotográfia, képzőművészet? Van-e általad ismert és fontosnak tartott irányvonal, ami még nem mutatja nyomát a hazai közegben?

Az itthoni közeg legalábbis, amelyben mozgok nagyon jól informált és képben van azzal, hogy más helyeken mi történik. Abban látok viszont nagy különbséget, hogy sokkal kevesebb lehetőség és erőforrás érhető el magyar alkotók számára, hogy adott témakörökkel minőségben és aktívan foglalkozhassanak egy fenntartható képzőművészeti praxis keretein belül. Ha van időbeli eltolódás, akkor az részben emiatt van, ugyanakkor a folyamatos vágyakozás, összehasonlítgatás és utópiák projektálása helyett érdekesebbnek találom, ha lokális kontextusban és tér-idő viszonylatokban gondolkodunk. Szerintem nagyon fontos az FFS, az FKSE és az egyéb artist-run space-ek támogatása és megerősítése. Ha ezek nincsenek, akkor irányvonalakról sem érdemes és tudunk beszélgetni, pláne nem külföldhöz képest.

Az ábrázoló fotográfiához képest merőben más szemléletmódot tükröz Skin of my skin, flesh of my flesh IV. Milyen lépésekben jutottál el a rád jellemző eszköz, és anyaghasználathoz? Hogyan történt ennek a műnek a kiválasztása?

A Skin of my skin, flesh of my flesh című sorozatomban a bőrrel, mint érzékszervvel foglalkozom, és párhuzamba állítom a fotóval a köztük lévő hasonlóságok alapján. A bőr ugyanúgy fényérzékeny, rögzítő, valamint reprezentáló tulajdonságokkal bír. Egyfajta pszichés lenyomatként is tekinthetünk rá. Nem véletlen, hiszen az embrionális fejlődés során a bőr és az idegrendszer ugyanabból a sejtből fejlődött ki, és működésük később is szorosan összefonódik. A Fujicolor Crystal Archive színes papír szerkezetét tanulmányozva egyből a bőr rétegződését szemléltető mikroszkopikus illusztrációk jutottak eszembe. Ezt a megközelítést, illetve a címadást egyébként Kaja Silverman Flesh Of My Flesh és The Miracle of Analogy or The History of Photography című írásai inspirálták, amely Walter Benjamin A fényképezés rövid történetét tovább gondolva a fotográfia rendezőelveként az analógiára tekint és a médium egy szabadabb, szerintem kifejezetten izgalmas értelmezésnek ad teret. Ez a kiállítás szempontjából korrelál a kiterjesztett fotográfiának is nevezett alkotói törekvésekkel.

Ahogy a fotót alkotóelemeire, legtöbb esetben fénnyé és fényérzékeny felületté bontom és abból kiindulva építkezem tovább, úgy válik a bőrsejt formája egy saját önálló képi formátummá, diszkrét egységgé a munkámban, amit különböző struktúrákba rendezek.  Igyekszem olyan szobrászati módszereket alkalmazni, amelyek valamilyen módon a fotografikus képalkotásra hasonlítanak. Egy következő állomásként tekintek a sztereolitográfiára is, amely során minden egyes anyagréteg UV fénnyel exponálódik, így a munka rétegződése hasonlóan a fényérzékenység által jön létre.