„A műtörténeti detektív” – Divald Kornél (1872–1931) élete és fotói

Divald Kornél, a 19-20. század fordulóján az akkor szinte még ismeretlen, felfedezésre váró régió, Felső-Magyarország legjobb ismerője volt. A Felvidék fáradhatatlan kutatója, főként középkori és reneszánsz művészeti emlékeinek forrásértékű dokumentálója volt, akinek művészettörténeti, topográfiai gyűjtőmunkája során készített fényképfelvételei nélkül a Felvidék számos művészeti emlékéről azok pusztulása után nem alkothatnánk semminemű képet. Már korán felismerte, hogy a századfordulóra a tudományos kutatás pótolhatatlan eszközévé vált a pontos, hiteles és gyors ábrázolást nyújtó fényképezés. „Nincs mester, – írta – aki a fotografálógéppel tárgyilagosság és hűség dolgában mérkőzhetnék. A műtörténetíró összehasonlító tanulmányaihoz csak a föltétlenül tárgyilagos fényképnek veheti hasznát, aminthogy a történetíró is csak kétségtelenül hiteles okmányok alapján dolgozik… S a fényképezőgép csakugyan olyan, mint a kényes utitárs. Szakadatlan gondozást vár. Ám ennek fejében hűségesen feljegyez mindent, ami szavakba foglalva vajmi homályos, amit rajzban vagy lefestve csak napokig tartó munka árán örökíthetnénk meg s akkor sem tökéletesen. Igaz, hogy szeszélyes jószág. Borús időben csökönyös, kellő figyelem híján cserbenhagy. Az én útitársam általában jól viselkedett, pedig nem egyszer estünk keresztül mindenféle viszontagságokon. De szerencsére mindig idejekorán észrevettem, ha baja esett s ha egy-két képem nem is sikerült, összehasonlító tanulmányoknál még mindig többet ér a hibás fénykép, mint a jó rajz.”[1] Divald fényképezőgépe többféle faladatot oldott meg egyidejűleg: kiegészítette a szakszerű leírást, a helyszínen dokumentálta a múzeumba kerülő műtárgyakat és legalább a képeken átörökítette számunkra az időközben elpusztult műemlékeket, műtárgyakat.

Divald – mondhatni, hogy – az utolsó lehetséges pillanatban végezte el a magyar kultúrtörténetben felbecsülhetetlen értékű munkáját. Hihetetlen munkabírásával 1899–1919 között a történelmi Magyarország legfélreesőbb helyein, rendkívül mostoha körülmények közt tett kutatóútjai során készített kéziratos topográfiája és több mint ezer fennmaradt fényképfelvétele forrásértékű. Számos észrevétlenül lappangó emléket fedezett fel, rögzített elsőként. Divald anyaga segítségével a Felvidék ma már csak töredékeiben megmaradt műkincseinek és építészeti emlékeinek jelentős része rekonstruálható és tanulmányozható. Lyka Károly az Új Időkben elismeréssel írt a fotográfia művészettörténeti fontosságáról: „pontos képet ad a publikációk céljaira, … a jó fényképek segítségével össze lehet hasonlítani az egymástól távoleső műtárgyakat s pontosan meg lehet állapítani rokon – és eltérő vonásaikat. … Megtartja legalább képét műemlékeinknek, amelyek százszámra pusztulnak ma is.”[2] A jeles művészettörténész, Hoffmann Edit írta Divaldról: „Évtizedeket töltött avval, hogy ritkán járt vidékeken úttalan utakon bolyongva, nélkülözésekkel és ezer fáradalmakkal küzködve gyűjtött. … Mentett, amit menthetett és fényképezett, amit talált. S e leltár és e fénykép-gyűjtemény ma megbecsülhetetlen érték.”[3]

Divald Kornél a nagyhírű eperjesi fényképészmesternek, id. Divald Károlynak Steinhüber Rozáliával kötött második házasságából 1872. május 21-én Eperjesen született legkisebb fia volt. A tősgyökeres polgárcsalád felmenői között jó néhány tudománnyal is foglalkozó megbecsült polgár volt:[4] Különösen a botanika és az erdészet területén vívtak ki elismerést maguknak. Nagyapja Divald Ferdinánd az első turisták egyike, híres botanikus volt. Divald Kornél nem a családi fényképész-mesterséget választotta, mint három bátyja, hanem orvosnak készült. Szülővárosában 1882-1890 közt az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban végzett tanulmányai után Pesten két évig orvostanhallgató volt. Hallóideg sorvadása miatt azonban pályamódosításra kényszerült. 1892-ben a bölcsészkarra iratkozott át, magyar és német irodalmat, művészettörténetet, archeológiát és esztétikát hallgatott. Az előadások helyett inkább a képtárak, múzeumok látogatásából, könyvekből, folyóiratokból, no meg a kultúra iránt érdeklődők kávéházi vitáiból profitált. Hallásának rohamos romlása miatt 1895-ben bölcsészettudományi tanulmányaival is fel kellett hagynia, Ettől kezdve saját erejére támaszkodva képezte tovább magát. Szépíróként Tarczai György álnévvel letűnt korokat és helyszíneket felidéző, romantikus novelláival és kisregényeivel hamar felhívta magára a figyelmet. Műkritikusként pedig a Magyar Szemlében Cornélius álnéven publikált. Főként a Felvidéken játszódó, a középkori városok hangulatát idéző történelmi novella műfaját művelte. „Sajátos kettősség jellemezte tudományos és szépirodalmi tevékenységét. Elbeszélésének témáit kizárólag művészettörténeti kutatásai során felszínre került dokumentumokból merítette.”[5] Írói vénájának kettőssége, tudományos és szépírói jellege előnyösen egészítette ki egymást. Mint Brisits Frigyes megjegyezte: „Az író tollát a tudós fegyelmezte, a tudós pillantását az író melegítette.”[6]

A Felvidék művészeti kincseinek feltárására családi háttere motiválta. Legnagyobb hatást apjával a Tátrába és a Felvidék műemlékekben gazdag városaiba fényképezéssel összekötött közös kirándulásaik tették rá. Ezek során a szabadtéri fényképezéssel együtt járó legszükségesebb technikai ismereteket is elsajátította id. Divald Károlytól, s bár ’műkedvelőként fotografált,’ tudása mégis biztos alapokon nyugodott. „A természet és művészet csodás világával … már kis diákkoromban ismerkedtem meg; ezek érdekében végzett utazásaiban is nem egyszer kisértem el atyámat. Alig tízéves koromban már együtt jártunk a Tátra egetostromló sziklavilágában, hallgattuk a Tarpatak vízeséseinek harsogó zúgását. Kamaszkoromban nem egy csúcsot hágtunk meg együtt, aludtunk távoli menedékházakban dideregve nyár derekán, hogy másnap még följebb kapaszkodjunk. A Felvidék ódon kis városaiba is elvitt, ahol műemlékeket fotografált. Az utazást azonban akkor még csak önmagáért, az ezzel járó változatosságért szerettem”[7] – írta a Felvidéki sétákban. „Másodéves medikus koromban aztán első külföldi utam Rómába akkora hatással volt rám, hogy visszatérve pályát változtattam. Művészettörténeti tanulmányaim közben sok szép országot bejártam, de sem Itáliában, sem a Rajna völgyében, sem Svájc hegyóriásai közt nem ábrándultam ki Magyarország s a Felvidék szépségeiből, műemlékeiből sem. Hogy író lettem, leghálásabb témáimat felvidéki utazásaimon szereztem.”[8]

Szülővárosa, Eperjes híres iskolái révén erőteljesen hatott a Felvidék kulturális életére. Széchenyi-köre vidéki városaink későbbi közművelődési egyesületeinek mintául szolgált, ahol hetente tartottak felolvasásokat, hangversenyeket, kiállításokat. Ez a pezsgő kulturális élet a fővároson kívül akkoriban még szokatlan dolog volt. A város évszázados hagyományai meghatározó fontosságúak voltak Divald érdeklődésének alakulására. „Régészeti kutatásaim folyamán ismerkedtem meg igazán szülőföldemmel, amelyről elfogadható monográfiát mindmáig nem írtak. A vidék emlékeit régi okmányok adataival egybevetve jöttem csak tisztába multjával.”[9]… A rég letűnt idők szelleme, mely a város épületeiről szerteárad, bizonyára szintén nem maradt hatás nélkül azokra, akik itt tanultak. … Magam már diákkoromban sok időt töltöttem el a város régi emlékekkel telezsúfolt hatalmas főtemplomában, nézegettem a főutcáján kétfelől sortálló sajátságos házakat. … S hogy művészettörténetíró lettem, ezeknek a házaknak rejtelmeibe mélyedtem először.”[10] Eperjes történetének alapos tanulmányozása után 1899-ben első önálló tanulmánya előmunkálataihoz, a reneszánsz építészeti emlékek számbavételéhez került sor első hosszabb kutatóútjára, melyen először kezdett műemlékeket fényképezni. Ettől kezdve 13x18 cm-es üveglemezre dolgozó kamerája nélkülözhetetlen társa lett többhónapos útjai során, s a leexponált lemezeket később is a család eperjesi vagy bártfai műtermében hívták elő, készítették el a kópiákat. A következő évben kutatási eredményeit összegző írásának[11] megjelenése felkeltette a szakemberek érdeklődését. „Így keletkezett első munkám: A felsőmagyarországi reneszánsz építészet, amelynek kedvéért az északi vármegyéket, igaz, hogy csak röptében, először bejártam. De bármely messze jártam s bár korán szakadtam el szülővárosomtól, évről-évre visszatértem ide. Írói munkásságomhoz a legtöbb anyagot Eperjesen s a megye másik régi városában, Bártfán találtam, amelynek fürdőjében szüleimmel minden évben a nyarat töltöttem.”[12] 1901-ben kapta első hivatalos megbízatását a Műemlékek Országos Bizottságától a felső-magyarországi reneszánsz épületek tömör adatokkal kísért jegyzékének összeállítására. Ettől kezdve két évtizeden át állami megbízásokból Magyarország ingatlan és ingó műemlékeinek lajstromozásával és vidéki múzeumok szervezésével foglalkozott. 14 vármegye műemlékeit, műtárgyait, múzeumi régiségeit, népszokásait és más néprajzi érdekességeit mérte föl, gyűjtötte össze, sok ezer kitűnő felvételt készített.

Ilyen formában lett a családi hagyományok folytatója. „De bármely rossz utakon jártam, akárhogy megviselt a szekérrázás és egyéb kényelmetlenség, soha fáradtság nem vett erőt rajtam, amíg kilátásom volt arra, hogy útközben akár művészeti emlékekre, akár szép tájakra bukkanok. Különösen azonban a járatlan utak mentén ápolt régi templomok még ismeretlen s általam is csak sejtett emlékei csigázták fel fáradhatatlanná utazókedvemet. Utazásaim Felső-magyarországon valósággal felfedezőutak voltak s céljuk nem kevésbé lelkesített, mint az idegen földrészeket bejáró kutatókat a maguk persze több dicsőséggel járó célja.”[13] – írta. Az ország északi részén szinte érintetlenül őrződtek meg a történeti Magyarország késő-középkori gazdasági és kulturális virágkorának emlékei. Főként a középkori és reneszánsz művészeti alkotásokban, kiváltképp szárnyas-oltárokban gazdag terület volt. Kutatóútjainak legfőbb meglepetéseként olyan hosszú ideig lappangó szárnyasoltár-töredékeket és szobrokat talált, amelyeket a 19. századi restaurálások során kidobtak, vagy durván átalakítottak. Divald érdeklődése főként a késő-középkor, a gótika művészete felé irányult, szívéhez legközelebb a gótikus szárnyasoltárok és oltártöredékek feldolgozása állt. „30-40 évvel ezelőtt a Felvidék még tele volt a XV.-XVI. Század képzőművészet alkotásaival. Minden templomnak műkincsei voltak, melyekkel nem törődött senki. A megbecsülhetetlen értékű középkori szárnyasoltárt egyik-másik plébános szívesen elcserélte valamely élelmes műkereskedővel egy modern, teljesen frissen festett ’valódi tölgyfa’ oltárért. … Divald is folytatta az üzletet, de nem a maga, hanem a magyar állam javára, … a Nemzeti, a Szépművészeti és Iparművészeti Múzeumot s a Műemlékek Országos Bizottságát gazdagította, s ezen belül berendezte a besztercebányai múzeumot. … Gyalogszerrel vagy szekérrel utazgatott, mert hiszen arra, ahol még lehetett találni valamit, nem jár a vasút. … Biztos kézzel gyűjtött. … Amit nem vittek el, abból legalább 75 %-nak a megmaradása Divald érdeme.”[14] – írta 1931-ben Divald Kornél nekrológja. „Az egyházfi útbaigazítása nyomán könnyű ezekre a régiségekre ráakadni és Sárosmegyében egy-egy tetszetős új szentképért vagy szobrocskáért cserébe a múzeum számára megszerezni is könnyű volt. S nem egyszer úgy megrakodtam régiségekkel, hogy magam a kocsis mellé a bakra szorultam”[15] – beszélte el maga is gyűjtő módszerét. „A vasúti vonalaktól félreeső műemlékeket többnyire gyalog kerestem föl… Az ilyen gyalogsétáknak sok a kellemes oldala, de podgyászt nem igen vihet az ember, még fotografálógépet sem, pedig utóbbi nélkül műtörténetíró nem igen boldogul. Vasúton és gyalog járva hosszabb időt nem igen lehet eltölteni úton s a fotografálógépet vasúton is csak olyan helyre érdemes vinni, ahol sok munkát ad egy-egy műemlék, mint például temérdek faragványával a sárospataki vár. Ezen tanultam meg fotografálni, de mert útközben készült felvételeimet ezután sem mertem kockáztatni, a lemezeket mindig kipróbált fényképészekkel dolgoztattam ki.”[16]

A nép kicsit bolondnak tartotta a topográfiai és leletmentő munkája során a legeldugottabb falvakat is felkereső tudóst, aki napokat, heteket töltött egy-egy ritka szárnyasoltár megörökítésével, templomok, parókiák, kastélyok legkisebb zugának átkutatásával, a műtárgyak összegyűjtésével. „Bár rendesen késő este érkeztem meg, a dolognak híre terjedt s amit Sárosban társaságban rendes körülmények között is csak ritkán kerülhet ki az ember, a helyi lapok ugyancsak kifiguráztak s a hátam mögött ösmerőseim a szentek fuvarosának neveztek el.”[17] „Ő pedig a maga kesernyés humorával „műtörténeti detektív”-nek nevezi olykor magát.” – emlékezett tá Elek Artúr.[18] Az időjárás viszontagságainak kiszolgáltatva, az akkori felszereléssel és technikai körülmények között – alacsony érzékenységű nyersanyagok, az épületbelsők gyér és egyenetlen világítása, megfelelő mesterséges világítás hiánya – munkája számunkra már elképzelhetetlenül nehéz feladatot jelentett: „A szárnyasoltárok temérdek festményükkel, mindmegannyi képeskönyv, amelyet nézegetni gyönyörűség, fotografálni azonban nem egyszer kínszenvedés, sőt a rettenetes világításban, az oltárok háta mögött a boltozatokig nyuló ablakokon át beáradó tarka világossággal szemben szinte lehetetlenség. Jó lőcsei ismerőseim mindent elkövettek, hogy munkámon könnyítsenek. Amikor a főoltárt fotografáltam, a tüzoltóság is bevonult kerekes tolólétrával, hogy az oltár hátamögötti ablakokat óriási ponyvákkal letakarja.”[19] Nem véletlenül jegyezte meg, hogy hivatásos fényképész nem igen vállalkoznék ilyen munkára, hiszen „a lőcsei főoltárt, amelynek csak háta mögül szűrődik be világosság, hússzor fotografáltam le, amíg elfogadható képhez jutottam.”[20]

A 20. század elején indult meg Felső-Magyarország valamennyi ingó és ingatlan műemlékének felkutatása, lajstromozása és ezzel párhuzamosan a megszerezhető tárgyak múzeumba szállítása és restaurálása. A nagy munka meghatározó alakja Divald Kornél volt. Egy összefüggő földrajzi terület ilyen következetes és sokrétű feldolgozására kortársai körében nem volt példa. 1903-ban a Szepes megyei Történeti Társulattól kapott megbízást, hogy működjön közre a Szepes vármegye művészeti emlékeit bemutató három kötetes, illusztrált munka monografikus feldolgozásában és a fényképek elkészítésében. „Megbizatásom az volt, hogy az anyagot felkutatva városról-városra, faluról-falura járjam be a Szepességet s a munka első kötetét írjam meg. … Igy esett meg, hogy ismét három hónapon át csak ketten vándoroltunk, jómagam – és fotografálógépem.”[21] A Műemlékek Országos Bizottsága a gyűjtőmunka kiegészítéseként teljes körű topográfia elkészítésével bízta meg Divaldot, de ezek a fényképekkel dokumentált lajstromok sajnos nem kerültek nyomtatásra.[22] Szepességi kutatásait Lőcse régiségeinek tanulmányozásával kezdte meg, a legtöbb időt a lőcsei Szent Jakab templom gazdag berendezésének tanulmányozására és fényképezésére fordította, ahol 87 felvételt készített. Az 1905-7 között megjelent három kötetes műben, a Szepes vármegye művészeti emlékeiben [23] a korabeli reprezentatív kiadványokhoz képest is kiemelkedően magas volt a közel 300 fénykép-illusztráció száma, s az is egyedülálló dolog volt, hogy a fotográfiákat a téma hivatott kutatója, maga a szöveg írója készítette. Divald több évet töltött a Szepességben adatgyűjtéssel oltárok, szobrok, faliképek fényképezésével. Különösen az eldugott falusi templomok szárnyas oltárai érdekelték. „S igazán azzal búcsúzhattam el a Szepességtől, hogy minden jó, ha jó a vége. … Egy fiatal lánnyal és nagybátyjával utaztunk. Eperjesről kerekedtek fel az oltárszentelésre. A leányt, eleven, jókedvű teremtés, ott láttam először. Útközben váltig faggatott, nem fogom-e átkutatni Sárosvármegyét. Akkor még nem is gondoltam erre s a következő év nyarán csakugyan Sárosmegye került sorra. Itteni kutatásaim és gyüjtésem végeztével pedig őt magát is magammal vittem – feleségül.”[24] – engedett bepillantást magánélete alakulásába.[25]

A könyv sikerének eredményeként a következő évben a kultuszminisztérium utasítására a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége (MKOF) a bártfai régi Városháza épületében megnyitandó Sáros vármegyei Múzeum anyagának felkutatásával és összegyűjtésével bízta meg. Emellett a megye valamennyi jelentős egyházi és világi építészeti, képző- és iparművészeti tárgyáról, a vidékre jellemző néprajzi és háziipari emlékéről leírást kellett készítenie. „Sáros vármegyében 380 község van, ezeket sorra kellett járni, s régészeti, néprajzi szempontból átkutatni. Novemberig abban az esztendőben 285 községben fordultam meg s ezek templomaiban, többnyire lomtárakban, padlásokon egész múzeumot kitevő anyagot találtam s ezt részben össze is gyűjtöttem. … A Sáros vármegyei Múzeum számára összegyűjtött 2725 db régiség túlnyomó részét lomtárakból, padlásokról szereztem”[26]

1905-ben Divald tervezetet nyújtott be a MKOF-nek az egész országra kiterjedő műemléki kutatásokra. A beadványt a minisztérium a Műemlékek Országos Bizottságával (MOB) egyetértésben, jóváhagyta. Divaldot Sáros és Szepes vármegyék ingó és ingatlan műemlékeinek összeírásával, feldolgozásával bízta meg. Feladatának fontos része volt, hogy közgyűjteményeink részére megszerezze, gyűjtse az arra érdemes anyagot. A részletes munka- és útiterveket Divald javaslatai alapján a Műemlékek Országos Bizottságával egyeztetve a Múzeumok Országos Főfelügyelősége állította össze. Divald általában nyáron és ősszel három-három hónapot terepmunkával töltött, naponta két-három, olykor öt falut járt végig olyan helyeken ahol korábban portréfényképezésen kívül fényképész még nemigen fordult meg. Fényképezőgépén és a hozzá tartozó állványon kívül útjaira 50-100 darab 13x18 cm-es üveglemezt vitt magával, s naponta átlag 10-15 felvételt készített. 1905-ös jelentése szerint abban az évben májustól októberig tartó 120 napos útjából 71 napot reggeltől estig szekéren töltött. Alaposságára jellemző, hogy a későbbi kutatók nemigen találtak olyan emléket, amit ő nem jegyzett fel. 1908-ban a besztercebányai múzeum anyagának lajstromozásával, a kiállítás berendezésével bízták meg, ehhez publikálta a múzeum katalógusát, feldolgozta a megye szárnyasoltárait. Újabb munkája a szervezendő selmecbányai múzeum törzsanyagának összegyűjtése, következő feladata a poprádi múzeum régészeti és néprajzi anyagának új szemléletű kiállítása volt. E hivatalos munkák – évi 3000 korona és átlag 800 korona úti költségtérítés – biztos megélhetést nyújtottak Divald számára, mellyel több ezer műtárgyat mentett meg a pusztulástól és elkallódástól. A kiállításra méltó tárgyakat ajándék, vétel vagy letét útján szerezte meg az 1907-ben Bártfán, 1909-ben Besztercebányán, 1912-ben Selmecbányán megnyitott múzeumok számára, s az Iparművészeti Múzeumba, Esztergomba, Kassára és egyéb városok gyűjteményeibe is több országos jelentőségű műtárgyat és saját fényképfelvételt juttatott. Munkájának eredményeként készült el tíz év alatt, 1903-1913 között tíz vármegye Szepes, Sáros, Árva, Liptó, Zólyom, Bars, Hont, Trencsén, Túróc és Gömör kéziratos topográfiája és több mint ezer fotográfiája. 1908 után a korábbi évekhez képest kevesebb képet készített, de minőségük egyre kiválóbb volt. Tudományos pályája fontos állomásaként 1911-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választották.[27] Sokéves kutatói tapasztalataira hivatkozva sürgette, hogy a képző- és iparművészet körébe tartozó tárgyak védelméről törvények és múzeumok gondoskodjanak. „Az az anyag amely kutatásaim közben szemem elé került, alig ötödrésze annak, amivel Sáros vármegye két-három évtized előtt is dicsekedett.”[28] – kesergett a Felvidék kallódó, pusztuló, eltűnő emlékeinek állapotáról megjelent közleményeiben.

„Aki műemlékek lajstromozásával s egyben múzeumok szervezésével foglalkozik, nem elégedhetik meg azzal, hogy csak a feltűnőbb épületeket méltatja figyelemre s pusztán laikusok útbaigazítására hallgat, különösen, ha néprajzi dolgok iránt is érdeklődik. Városról-városra, faluról-falura járva, ha minden házat nem is, minden templomot, még az újonnan épülteket is át kell kutatnia.”[29] – e sorok bizonyítják, hogy 100 évvel ezelőtt kialakított tudományos szemlélete még ma is a legkorszerűbb. Divald nagy figyelmet fordított olyan emlékekre is, amelyeket kora még nem méltatott igazán figyelemre, a népi vallásosság megnyilvánulásaira, a régi népművészeti tárgyak, régi mesterségek, mesék, játékok, népviseletek, textíliák, gyűjtésére, kutatására. Ugyanúgy érdekelték a népi művészet emlékei, mint a ’grand art’ alkotásai. Nem a művészettörténeti műfajok mesterségesen kreált hierarchiája, hanem a minőség határozta meg értékítéletét. „A néprajzi megfigyelések kutatás közben mindig fokozták vándorlásaim érdekességét s nem egyszer szolgáltak bőséges kárpótlásul olyan helyeken, ahol művészettörténeti vagy régészeti szempontból semmi érdekesebb dolgot nem találtam. A nép körében megőrzött hagyományok, régi technikák és szerszámok sok olyan elmult dologról nyujtanak felvilágosítást, amiről régi feljegyzések csak homályosan tájékoztatnak.”[30] „A templom... nem egyszer valósággal múzeum is. A jámbor nép, a faluban lakó úri családok a szekrények, ládák mélyéből időnként előkerülő értékes anyagú vagy tetszetős formájú régi holmijukat még ma is nem egyszer ajánlják föl oltárok diszítésére vagy más templomi célra … egy-egy falu népies művészetéről a templomi oltárterítők és ruhaszekrények átvizsgálása közben rendszerint alaposabb tájékozódást szerzünk, mintha naphosszat házról-házra járunk.[31]… S valahány helyen a templomi fehérneműek között himzéseket vagy csipkét találtam, a falusi házakban folytattam kutatásaimat s egyik-másik öregasszony ládafiából még a templomiaknál is szebb csipke-vagy recemunkák kerültek elő. S ahol a templomban lomtár is volt, vagy a padlást használták ennek, ott volt rendesen a legbőségesebb aratásom.[32]… A még középkori bakacsínszőttesek s a későbbi hímzett és csipkével diszített terítők, kendők és lepedők akkora tömege került elő, nemcsak templomokból, de falusi öregasszonyok ládafiából is, hogy a Főfelügyelőségnek a Sárosvármegyei Múzeumban tervezett néprajzi tárról le kellett mondania, mert a múzeummá átalakított régi bártfai városházában nem tudták volna elhelyezni.”[33]

Gyűjtőmunkájának eredményeit folyamatosan közreadta a tudományos folyóiratokban, a Magyar Szemle, a Művészet, a Magyar Iparművészet, a Magyar Mérnök, az Építész Egylet Közlönye alapvető topográfiai és művészettörténeti munkáinak egész sorát publikálta. A Felvidék mellett sokat foglalkozott Buda középkori emlékeivel is. A Műemlékek Országos Bizottsága közvetlenül az első világháború kitörése előtt azt tervezte, hogy képekkel illusztrált, részletes műemléki topográfiát jelentet meg Magyarországról. Divald még 1914-ben hozzákezdett a munka rá eső részéhez, de helyette a háború éveiben a műemlékeket sújtó háborús károk feltérképezésére, dokumentálására kapott megbízást. 1914-15-ben a hadszíntérré vált bártfai és makovicai járás legnagyobb részét járta be. A műemlékekben okozott háborús károk felmérése mellett javaslatot dolgozott ki helyreállításukra. A legjelentékenyebb veszteség az északi határhoz közeli, frontvonalban fekvő Sáros megyei fatemplomokat érte, melyeket korábban Divald még ép állapotukban megörökített. Ma már sajnos csak az ő fényképeiről ismerhetjük sok egyedülálló műemlékünk pusztulás előtti állapotát. Ez történt az ország egyik legszegényebb, Sáros megye legészakibb, isten háta mögötti járásában, a Divald által a ’legsötétebb Makovicá’-nak nevezett vidéken. Sáros megye legszebb, legfőbb művészi értéket jelentő építészeti emlékei, a tájba illeszkedve lenyűgöző látványt nyújtó, gerendákból épített és zsindelyezéssel fedett fatemplomok lépcsőzetesen keskenyedő tornyaikkal, kontyolt tetejű templomhajóikkal azóta szinte nyom nélkül eltűntek. „Tíz nap alatt 35 fatemplomot kutattam át a Makovicában, a kocsin összehordott régiségeket egy vizközi fuvarossal külön szekéren szállítattam a Sárosvármegyei Múzeumba. S a háború után mindössze gyűjtésem anyaga maradt meg a Makovica művészetéből. Ahol a fatemplomokat előbb le nem bontották, ott ágyúk tüzében pusztult el, égett el szinte valamennyi.”[34] 1904-ben a faanyag anyagszerűségét szinte kézzel tapinthatóan hangsúlyozó, gyönyörű felvételét a huttkai (hutási) fatemplomról 11 évvel később ugyanarról a pontról csak egy romhalmazt mutatva ismételhette meg. A háború alatt készített képeiből Sárosvármegyei harcztéri felvételek címmel 72 darab képeslapból álló sorozatot adtak ki.

Néhány év múlva az ország tragédiájával együtt egész addigi munkássága romba dőlt, a trianoni döntés után rendszeres és programszerű felvidéki kutatásai végleg megszakadtak. 1919-ben megszűnt az MKOF, Divald a Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárába került. Hat évvel később Felvidéki séták című könyvében foglalta össze művészettörténeti, muzeológiai, néprajzi, anyaggyűjtésének eredményeit, muzeológiai törekvéseit, s színesen elbeszélve elevenítette fel viszontagságos utazási élményeit. Nemcsak olvasmányos memoár, útinapló a könyv, s nemcsak kiváló művészettörténeti kalauz, hanem megelevenedik a századforduló felvidéki élete. A festő Szinyei Merse Pál és a Felvidék más nevezetes személyiségei mellett régi híres mesterségek, már eltűnő népszokások utolsó hírmondóira irányítja figyelmünket, megismerkedünk a sárosi csipkeverő asszonyok, a vörösvágási opálbányászok életével, tutajosokkal, fuvarosokkal, magyarokkal, németekkel, szlovákokkal, ruténokkal. S nemcsak a városok és falvak templomainak gótikus, reneszánsz és barokk kincseiről írt nagy szeretettel, hanem a felvidéki táj szépségeiről, festői várromokkal, kastélyokkal díszes hegy-völgyeiről, erdőiről, rohanó patakjairól. 1922-ben Divald a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Osztályának igazgató őre és régészeti szakértője, majd a Gyűjteményegyetem tagja lett. 1931. március 24-én halt meg Budapesten. Halálhírére muzeológus kollégája, Móra Ferenc meleg sorokkal emlékezett rá: „Szélesebb körben sem csinált titkot a meggyőződéséből, … nagyon megbecsült minden tehetséget, de nagyon mérsékelten tisztelte a tehetségtelen tekintélyeket. … most már csak odaát mondhatom el neki, mennyire szerettem. … Akárhol lesz, olyan tiszta ember, amilyen ő volt, mindenütt az Úristen közelében lesz.[35]

Képeinek többsége a hajdani Országos Műemlékvédelmi Hivatal fotógyűjteményébe került, de a Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Osztálya, a Néprajzi Múzeum fotógyűjteménye és az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének adattára is őriz jó néhány korabeli kópiát. Családtagjaitól fotók és levelek mellett 70 évig lappangó értékes műemléki és irodalmi vonatkozású kéziratok kerültek elő.[36] 1999-ben Örökség Galéria nevű kiállítótermében[37] rendezte meg az Országos Műemlékvédelmi Hivatal Divald Kornél fotográfiáinak kiállítását és kiadta A „szentek fuvarosa.” Divald Kornél felső-magyarországi topográfiája és fényképei 1900–1919 című kötetet, melyben először jelent meg nyomtatásban addig kéziratban lévő főműve, a Felső-Magyarország ingó és ingatlan műemlékeinek lajstroma. 1903-1919. A Magyar Fotográfiai Múzeum 1992-ben id. Divald Károly és fiai képeiből rendezte meg fennállásának harmadik kiállítását Felvidéki emberek és tájak a Divald-család fényképein[38] címmel, és a következő évben adta ki A magyar fotográfia történetéből című sorozatának 2. kötetét Divald Károly fényképész és vegyész üvegcsarnokából Eperjesen. A Divaldok és a Magas Tátra első képei címmel. 2014-ben a pozsonyi Fotóhónap rendezvénysorozatán a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma Divald Kornél: Harctéri felvételek Sáros és Zemplén vármegyékből, 1915[39] című kiállítást mutatta be.

A Felvidéki sétákban Divald az ország történetének egy tragikus időszakában, a trianoni traumát követően minden politikai szélsőségtől mentesen volt képes ébren tartani a nemzeti emlékezetet: „A háború véget vetett programszerű sétáimnak. – írta – De így is tizennégy vármegyét jártam be városról-városra, faluról-falura Felsőmagyarországon. A Felvidék ma nem a miénk. Szivem minden érzésével ragaszkodom szűkebb hazámhoz. Hogy elvesztettük, mégis alig érzem. Lelkemben úgy él, ahogy boldogabb időkben láttam és senki sem veheti el tőlem. Még ha nincs is szemem előtt térkép, elevenen magam előtt látom mindenestül, hegyeit, völgyeit, erdőit, virágos rétjeit, szántóföldjeit, ezek hegynek föl, völgynek le szaladó tarka pásztáit, hegyek ormain búsongó várait, egymást érő városait s még sűrűbben fehérlő falvait, régi emlékeit, jólelkű embereit. S lelki szükségnek érzem, hogy húsz év előtti szepességi útirajzaimat fölfrissítve megírjam, milyen volt, amikor még a miénk volt.”[40]

Divald Kornél nem hivatásszerűen művelte a fényképezést, képei nem kerültek fotóművészeti kiállítások falára, kizárólag a tudományos ismeretek teljesebbé tételére törekedett. Beállításait és képkivágásait nem öncélú művészkedés, hanem a művészettörténeti dokumentálás szakmai szempontjai, az épületek és tárgyak éles, pontos megörökítése határozta meg. Munkái bizonyságot szolgáltatnak arra, hogy a dokumentatív szándék csak magas színvonalú technikai kivitelezés és megfelelő kompozíciós készség mellett hozza meg az igazi eredményt. Maga nem tartotta magát professzionális fotográfusnak: „Az exponáláson kívül, aminek helyességétől függ a fényképezés sikere, egyébhez máig sem konyítok a fotografálásból.”[41] – írta (túl) szerényen. Tematikája igen nagy változatosságot mutat, szinte minden műfajt felölel: van köztük portré, népviselet, falu-és városkép, építészeti kép, enteriőr, tárgyfotó. A legnehezebb felvételi körülmények között is szinte minden feladatot meg tudott oldani. Igényes volt, ha a kedvezőtlen időpont, a rossz világítás miatt képe nem sikerült, egy más alkalommal jobb körülmények között megismételte. Sokszor hosszú órákat töltött a fényképezéssel. Egy szárnyasoltár fotografálásánál az expozíciós idő néhány perctől több mint egy óráig is eltartott. Ezalatt ő jegyzetelt, a felvételeket sorszámmal látta el, amelyek után pontosan feljegyezte az időpontot, a helyszínt, a témát és az expozíciós időt. Számára a szövegírás és a képírás együttes alkalmazása jelentette az igazi tudományos módszert, írás és fotó kiválóan egészítette ki egymást. Túl sötét helyeken időnként mesterséges világítást, magnéziumfényt használt, nyitott zárnál egy képen belül más-más helyről, akár többször is fellobbantotta a nagy intenzitású fényt adó magnéziumot. A festmények, szobrok, oltártöredékek és egyéb mozgatható tárgyak, ötvös és más iparművészeti munkák egy részét szabad téren, a templom fala, kartonlap, vagy deszka elé állítva, földre fektetve, természetes világításnál néhány másodperces expozícióval örökítette meg. Miként a műtárgyfotóknál, néprajzi felvételeinél is természetes hátterek – épületfalak, kerítés, udvar, falu utcája – elé állította népviseletbe öltözött modelljeit, olykor háttal vagy oldalt állítva őket, ha a ruhák díszítése, formája úgy jobban érvényesült.

Nagy mesterségbeli tudásának köszönhető specialitása volt, hogy főként a templomok enteriőrjeire, belső berendezéseire, felszereléseire – főként az oltárokra, epitáfiumokra, faragott bútorokra, szobrokra, textilekre – összpontosította figyelmét. A legnehezebben fotografálható iparművészeti tárgyaknál, szentélyrácsok, kovácsoltvas és bronz tárgyak, ötvöstárgyak, gyertyatartók, intarziás, faragott padsorok és stallumok, miseruhák és más textilek fényképezésénél is az apró részletek, az anyagszerűség tökéletes technikával történő érzékeltetésére törekedett, többnyire természetes világításban súrlófényt alkalmazott. Ügyelt a színhelyességre is, a helyes tónusábrázolás érdekében színszűrőket helyezett az objektív elé. Minden emlékfajta fényképezésekor határozott elképzelések alapján dolgozott. A szárnyasoltárokat fényképezve az összképet nyújtó totálképek mellett fontosnak tartotta közelről is bemutatni egy-egy részletét. A templombelsőket rendszerint magasabb nézőpontból, a karzatról vette fel, hogy az egész templomtér látványa érvényesüljön.

Olykor elszakadt a képzőművészeti hagyományok által szentesített beállításoktól, és a korabeli sablonoktól eltérő kompozíció-, nézőpont-, világítás- és képkivágás választásával szuverén módon alkalmazta a fényképezés sajátos kifejezőeszközeit. Az ábrázolás merész és szokatlan módját mutatja a késmárki templom főhajójában a hatalmas csillár kiemelése, a padok faragott oldaltábláinak finom, plasztikus megjelenítése. A templomok, polgárházak külső fotóin a világítás, a felvételi pont segítségével kiemelte az épületek szerkezetét és jellemző részleteit, közelről is fényképezte a faragott kapuzatokat, pártázatos tornyokat. Felvételei nem csak felvételeinek információ-tartalma miatt értékesek, nem csupán szép, nagy mesterségbeli tudással készült, korrekt művészeti dokumentációk, hanem egy részük erőteljes ’láttató erővel’ készült, esztétikailag is izgalmas alkotás. Szokványtól eltérő alkotómódszerével képes volt a kisvárosok hangulatát is érzékeltetni, egyes fotóiba a műemléképületek környezetét, az utcák életét, embereit is belekomponálta. Képeinek egy része csak látszólag objektív ábrázolás, melyeken túllépett a szigorúan vett tárgyszerűségen. Az emlékek dokumentálása mellett rendkívül fontosnak tartotta a téma szépségének kiemelését, gondolati és érzelmi tartalommal telítette munkáit. A középkori Madonna-szobrokról készült képek sorozatán nagy beleérzéssel fejezte ki az arckifejezés líraiságát vagy drámaiságát. A szepeshelyi Mária halála oltár szobrairól érzelmekkel teli művészi portrét készített, plasztikus, fénnyel emelte ki a rendkívül finom vonású Máriát az őt körülvevő, szenvedő arckifejezésű apostolok közül. A szobrok ruházatának mozgalmasságát is fokozza a súrlófény.

Divald fényképei közül jó néhány komoly esztétikai értéket képvisel, akár műalkotásként is megállják helyüket. „Az általa készített régi fotográfiák ma már olyan kortörténeti dokumentumok, amelyek tanulmányozása tudománytörténeti és fotótörténeti szempontból egyaránt tanulságos … a század elején hozzájárult a Felvidék középkori művészetének újrafelfedezéséhez … – írta Divald Kornél munkásságának feldolgozója, Cs. Plank Ibolya. … Elgondolkodtató az a kivételes technikai és esztétikai gondosság is, amellyel ezeket a képeket készítette…”[42]

(2023. szeptember, Tőry Klára)

Jegyzetek

[1] Divald Kornél: Felvidéki séták. Szent István Társulat, Budapest, 1925. 12. o. (Az oldalszámok feltüntetése a Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1999-es kiadása alapján készült.)

[2] Idézi: Cs. Plank Ibolya: „Rögtön kibontottam gépemet...” Divald Kornél és a fényképezés. In: A „szentek fuvarosa.” Divald Kornél felső-magyarországi topográfiája és fényképei 1900–1919. (A kötetet szerk. és Divald Kornél kéziratát sajtó alá rend.: Bardoly István. A képanyagot vál., szerk. és meghatározta: Cs. Plank Ibolya). Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1999. 91. o.

[3] Hoffmann Edit: Divald Kornél: Magyarország művészeti emlékei. Budapest, 1927. Idézi: Végh János: Divald Kornél a szárnyasoltárokról. In: A „szentek fuvarosa.” i. m. 37. o.

[4] Ambrus Lajos: Lugas. Szentek fuvarosa. Kortárs, 2000, 10/11. 66. o.

[5] Felvidéki műkincsek és műemlékek Divald Kornél fényképei nyomán (szöveg: Kerny Terézia, Plank Ibolya, Végh János). Országos Műemléki Hivatal, Budapest, 1998. 6. o.

[6] Idézi: Cs. Plank Ibolya: i. m. 40. o.

[7] Divald Kornél: i. m. 8. o.

[8] Divald Kornél: i. m. 9. o.

[9] Divald Kornél: i. m. 75. o.

[10] Divald Kornél: i. m. 73 o.

[11] Divald Kornél: A felső-magyarországi renaissance építészet emlékei. Budapest, 1900.

[12] Divald Kornél: i. m. 73. o.

[13] Divald Kornél: i. m. 46. o.

[14] (-): Egy tudós halálára. Pesti Napló, 1931. márc. 25. 10. o.

[15] Divald Kornél: i. m. 85. o.

[16] Divald Kornél: i. m. 11. o.

[17] Divald Kornél: i. m. 85. o.

[18] Elek Artúr: Divald Kornél. Nyugat 23.1926. 885. o.

[19] Divald Kornél: i. m. 21. o.

[20] Divald Kornél: i. m. 116 .o.

[21] Divald Kornél: i. m. 12. o.

[22] Divald Kornél: Felső-Magyarország ingó és ingatlan műemlékeinek lajstroma. 1903-1919. ; Sáros vármegye teljes ingó és ingatlan lajstroma. 1901-1919. ; Sáros megye művészeti emlékei. 1916.

[23] Divald Kornél: Szepes vármegye művészeti emlékei. 1-3. Budapest, 1905-1907.

[24] Divald Kornél: i. m. 67. o.

[25] 1907-ben vette feleségül Dobránszky György eperjesi földbirtokos leányát, Dobránszky Ilonát, házasságukból, két fiú, György és Kornél született.

[26] Divald Kornél: i. m. 82 .o.

[27] 1911.04.27-én. Zsámbéki műemlékek című székfoglaló előadása 1912.03.26-án hangzott el.

[28] Divald Kornél: A Sáros vármegyei múzeum. Eperjesi Lapok, 1905. febr. 19. 1. o. Idézi: Cs. Plank Ibolya – Kolta Magdolna - Vannai Nándor: Divald Károly fényképész és vegyész üvegcsarnokából Eperjesen. A Divaldok és a Magas Tátra első képei. A magyar fotográfia történetéből. 2, Magyar Fotográfiai Múzeum – VIPress Kft., 1993. 7. o. 42. o.

[29] Divald Kornél: i. m. 79.. o.

[30] Divald Kornél: i. m. 158. o.

[31] Divald Kornél: i. m. 80. o.

[32] Divald Kornél: i. m. 82. o.

[33] Divald Kornél: i. m. 75. o.

[34] Divald Kornél: i. m. 123. o.

[35] Móra Ferenc: Kedves öreg árnyak. In: A fele sem tudomány. Adamo Books Kiadó, Budapest, 2016.

[36]Legfontosabbak: Sáros-megyei topográfia. (melyet 1903-1918-ig folyamatosan bővített) és a Sáros megye művészeti emlékei.

[37] Szentek fuvarosa. Divald Kornél munkássága, Budapest: Országos Műemlékvédelmi Hivatal, Örökség Galéria, 1999.07.22 -10.01.

[38] Felvidéki emberek és tájak a Divald-család fényképein, Kecskemét: Magyar Fotográfiai Múzeum, 1992.07.24-09.20.

[39] Divald Kornél: Harctéri felvételek Sáros és Zemplén vármegyékből, 1915. Pozsony, Fotóhónap, 2014.11.11.-2015.01.31.

[40] Divald Kornél: i. m. 10. o.

[41] Divald Kornél: i. m. 11. o.

[42] Cs. Plank Ibolya: „Rögtön kibontottam gépemet...” i. m. 115. o.

Jegyzetek

Válogatott irodalom

Könyvei:

A felső-magyarországi renaissance építészet emlékei. Budapest, 1900.

Magyarország csúcsíveskori szárnyasoltárai. I-II. Budapest, 1900-1911.

A régi Buda és Pest művészete a középkorban. Budapest, 1901.

Sáros-vármegye teljes ingó és ingatlan lajstroma (kézirat) 1901-1919. OMvH Könyvtár K-1624

A sárospataki vár. Budapest, 1902.

Felső-Magyarország ingó és ingatlan műemlékeinek lajstroma. (kézirat) 1903-1919.

Szepes vármegye művészeti emlékei. 1-3. Budapest, 1905-1907.

Sáros megye művészeti emlékei (kézirat) 1916. OMvH Könyvtár K-1625

Felvidéki séták. Szent István Társulat, Budapest, 1925.

Magyar művészettörténet. Budapest, 1927.

Magyarország művészeti emlékei. (angolul is) Budapest, 1927.

A magyar iparművészet története. Budapest, 1929.

Könyvek, cikkek Divald Kornélról:

In: Cs. Plank Ibolya – Kolta Magdolna – Vannai Nándor: Divald Károly fényképész és vegyész üvegcsarnokából Eperjesen. A Divaldok és a Magas Tátra első képei. A magyar fotográfia történetéből 2., Magyar Fotográfiai Múzeum – VIPress Kft, 1993.

In: Elek Artúr: Művészek és műbarátok. Válogatott képzőművészeti írások. Divald Kornél. MTA Művészettörténeti Kutató Intézet Budapest, 1996.

Felvidéki műkincsek és műemlékek Divald Kornél fényképei nyomán. (szöveg: Kerny Terézia, Plank Ibolya, Végh János) Országos Műemléki Hivatal, Budapest, 1998.

A „szentek fuvarosa” Divald Kornél felső-magyarországi topográfiája és fényképei 1900-1919. (kiállításvezető, összeállította: Cs.Plank Ibolya, 8 old.). Országos Műemléki Hivatal, Budapest, 1999.

A „szentek fuvarosa” Divald Kornél felső-magyarországi topográfiája és fényképei 1900-1919. (szerk: Bardoly István, Cs. Plank Ibolya, szöveg: B. Bobrovszky Ida, Cs. Plank Ibolya, Divald Kornél, Grotte András, Kerny Terézia, Végh János 582 old.). Országos Műemléki Hivatal, Budapest, 1999.

Elek Artúr: Divald Kornél. Nyugat 1926/ 23.

Farkas Zoltán: Divald Kornél. Nyugat, 1931/8.

(–): Egy tudós halálára. Pesti Napló, 1931. márc. 25.

Cs. Plank Ibolya: Felvidéki tájak, emberek – ahogy a Divaldok fotóin megmaradtak. Fotóművészet, 1991/4.

Csengelné Plank Ibolya: Egy felvidéki fényképész dinasztia története. Pavilon, 1992/7.

Cs. Plank Ibolya: Divald Kornél., A szentek fuvarosa. Fotóművészet, 1999/5-6. http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/199956/divald_kornel

„A műtörténeti detektív” – Divald Kornél (1872–1931) élete és fotói

Következő

„Mindenki tud egy jó fotót készíteni” – Elárverezték Dorothy Bohm (1924–2023) gyűjteményét

Edith Tudor-Hart életművének újraértelmezése feminista szemszögből

A mérnöki precizitás és a romantikus festészet képi világa Heinrich Kühn fényképein

Vizuális és szöveges narratíva Hámos Gusztáv és Katja Pratschke fotófilmjeiben

Félix Bonfils, a Közel-Kelet francia fotográfusa